Celebration (Forty Years Of Rock)

0 24

Szerző: Aleš Podbrežnik

Előadó: Uriah Heep
Kiadó: Edel Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 62:00
Értékelés: 5/5

Uriah Heep! Ha a Deep Purple MK II felállásának tagjai a tehetséget a bölcsőben kapták, az Uriah Heep a rocktörténelem e távoli korszakában rendkívüli munkabírással hozta be ezt a hátrányt: a hírnévért és a rocktörténelem legnagyobbjai közé tartozó státuszért rengeteg vért izzadtak. És ma? Vesd csak össze a Deep Purple és az Uriah Heep utolsó két stúdióalbumát! A Deep Purple-ben mára nem sok maradt az aranyéveket jelentő hetvenes évek jellemvonásaiból, míg kortársaik, az Uriah Heep csak úgy duzzadnak az életszomjtól!

Ez a legendás orchideazenekar, amely idén ünnepli termékeny pályafutásának 40. évfordulóját, úgy döntött, hogy ez a jubileum semmiképp sem maradhat észrevétlen. A zenekar, amely hosszú 10 év várakozás után tavaly adta ki új stúdióalbumát „Wake The Sleeper” (2008) címmel – RockLine recenzió ITT –, még távolról sem mutatja az öregedés, a fáradtság vagy a kifulladás jeleit. Az album megerősítette, hogy az Uriah Heep azon kevés életben maradt dinoszaurusz közé tartozik, akik a hetvenes években a rockzene mágiáját kovácsolták, hatalmas hatást gyakoroltak és inspirációt adtak az utánuk jövő rock- és metalbandáknak, és akikre az a szabály érvényes, hogy örökké fiatalok. A „Wake The Sleeper” mindenkit meglepett frissességével, egyedi és megismételhetetlen pecsétjével, valamint „újra felfedezett”, retróba hajló hangzásával.

Maradjunk is a retró hangzásnál. Az Uriah Heep úgy gondolta, hogy az évfordulót egy különleges albummal kell megkoronázni. Úgy döntöttek, hogy a mostani felállásban újra felvesznek néhányat a legnagyobb klasszikusaik közül. A „Celebration” számlistájára felkerült még két vadonatúj dal, az Only Human és a Corridors Of Madness is, így nem lehet azt mondani, hogy az Uriah Heep a „Celebration”-nel is csak a régi dicsőség megingathatatlan kiárusításába kapaszkodik.

Köztudott, hogy az Uriah Heep hasonló trükkel már 2001-ben is próbálkozott, amikor kiadta a „Remasters” című dupla albumot. Ott a hangzás meglehetősen más, ahogyan a dalok hangképének stúdióbeli kialakítása és maga a játék, vagyis az anyag előadása is. Azóta újabb nyolc év telt el. A „Celebration” dalrepertoárja a két új dalt, a Lawton-korszakos klasszikusokat, a Free Me-t és a Free ‘N’ Easyt, valamint – érdekes módon – a „Demons And Wizards” (1972) klasszikusát, a Wizardot leszámítva tulajdonképpen ugyanaz, az album hangzása azonban felismerhetően más, és az Uriah Heep ma már másképp is játssza a dalokat. Érezhetően másképp. Néhány aranzsmán is fejlődött, amelyekhez a felállás nyolc évvel ezelőtt, ugyanezeknek a daloknak az előadásakor még ragaszkodott. Vagyis a régi új csomagolásban, és a (milliomodik) újrahasznosítás ellenére is újra elég érdekes ahhoz, hogy felkeltse a zenekar minden igaz rajongójának figyelmét.

Ezen az albumon mindenekelőtt az érződik, hogy az Uriah Heep 2009-ben olyan zenekar, amelynek felállása szilárdan összeforrt. Az ötös karakterében a legapróbb részletekig ismeri egymást, a tagok között nincsenek bújócskák, a „Celebration” által sugárzott rendkívüli összeszokottság okát pedig abban is kereshetjük, hogy az Uriah Heep egy folyton úton lévő, koncertező zenekar. A világ minden táján. Ez az életforma. Már 40 éve megszakítás nélkül. Ahogy ezt a rockszakma legnagyobbjai és legelkötelezettebbjei meg tudják tenni, a legnagyobb zenekarok úgy is fel tudnak venni egy albumot, hogy az ötös a koncertszínpad helyett a stúdióban gyűlik össze, és ott lejátssza a koncertet. Egységként. Rádugaszkodik az áramforrásra, és a stúdió szobájában tulajdonképpen lenyom egy teljes koncertet. Ilyen a „Celebration”. A hangzás rendkívüli kirakós, hangszövedék, háromdimenziós hangkép, hangmélység, ha úgy tetszik. Ez a hangzás szinte szétfeszül a dinamikától és az élettől, amelyet a srácok a produkció során el tudtak kapni. És igen. Ezt a legnagyobb, a legösszeszokottabb, a legavatottabb zenekarok engedhetik meg maguknak.

A hangzás elkapta a hetvenes évek azon bizonyos „ízét”, amelybe David Byron gond nélkül beleillett volna. Bernie Shaw ismét fantasztikusan pótolja, az eredetikhez képest a legnagyobb változást pedig – amikor Bernie énekel – a két Lawton-korszakos klasszikus, a Free Me és a Free ‘N’ Easy hozta. Az Uriah Heep a „Celebration”-ön is hatalmasan erős és meggyőző a többszólamú vokális harmóniák, a többszólamú kórusének előadásában, ahol a kísérő vokálok úgy támogatják Bernie-t, mintha Ken Hensley sosem hagyta volna el a zenekart. Ez igaz Lanzon billentyűs játékára is. Az újra eljátszott dalokat tovább emeli a sokkal technikásabb és kidolgozottabb dobolás, amelyet Russell Gilbrook hozott az Uriah Heepbe. A Bird Of Prey, amely az újra felvett klasszikusok közül az első a listán, rögtön ráirányítja erre a figyelmet! Box játékstílusa, amely erősen épít a „wah-wah”-ozásra, kifogástalan marad, a retró érzéshez és a hangkép szaftos élettelségéhez azonban leginkább Bolder gördülő, aktív, dallamos és vastag basszusvonala járul hozzá. Ez hozza azt a bársonyos kontrasztot, a háromdimenziós hangkép rendkívüli melegségét, amely tulajdonképpen a „Celebration” klasszikusait hajtja, úgyhogy azok csak úgy duzzadnak az élettől.

A két új dal, az Only Human és a Corridors Of Madness a „Wake the Sleeper” folytatása. Mind produkciós, mind szerzői stílusban. Az Only Human egyszerűbb, világosabb karakterű dal, az album elejére állítva. A Mick Box riffje és Lanzon Hammondja közötti egyenrangú párbeszédre épülő szilárd hangkulissza közvetlen bizonyíték arra, hogy az Uriah Heep 2009-ben újra értelmet adott a hetvenes évek ósdi hangzásának. A Heep nem időzik sokáig az alapversszakban, amelyet egy egyszerű, de dallamában rendkívül hatásos refrén vált fel. Rövid, velős és fertőző. Az ötödik helyen a második vadonatúj dal, a Corridors Of Madness következik. Ez hosszabb, sötétebb hangulatú. Lassabb, a szövegében pedig személyesebb is. Ez a dal is abszolút újabb bizonyíték arra, hogy az Uriah Heep hatékonyan dacol az idő vasfogával. Mindenben Heep-es. Megőrzi a retró üzenetet, ugyanakkor hatékonyan kihasznál egy új ötletet, így egy újabb remek és más dalt hoz. A Corridors Of Madness megerősítés arra, hogy az Uriah Heep fiatalos, friss, kreatív marad, ugyanakkor hű a rock ábécéjének hagyományához, amely négy évtizede aranybetűkkel vésette fel őket minden idők legnagyobb rockzenekarai közé.

A „Celebration” mindaz, amit egy Uriah Heep-rajongó csak kívánhat. A recenzió zárásaként ismételni fogom magam, de mégis kiemelném a legfontosabb tényt. A „Celebration” olyan dokumentum, amely főhajtás a legendás klasszikusok előtt, új ruhában előadva, megörökítve az Uriah Heep 2009-es felállása evolúciós szakaszának ihletett pillanatában, amely az Uriah Heep számára semmiképp sem ért véget. A két új dal pedig bizonyítja, hogy a zenekar még mindig képes remek új dalokat kovácsolni és szerezni. A kizárólag az Uriah Heep zenéjére jellemző mágia a „Celebration” albumon is érintetlen marad.

Hadd kanyarodjak el hát még a (mai) Journey-hez. Halló? Mi köze ide a Journey-nek? Emlékszel a „Revelation” kiadványukra, amely ugyanabban az időben jelent meg, mint a „Wake The Sleeper”? Tartalmazott egy bónusz CD-t újra eljátszott Journey-klasszikusokkal. A Journey új albuma tele van szuperlatívuszokkal, ahogy a „Wake The Sleeper” is. A „Celebration” pedig tulajdonképpen bónuszanyag, amely gond nélkül felkerülhetett volna a „Wake The Sleeper”-re. A zenekar bölcsen kivárt vele, hogy még egy évet öregedjen, és beteljen a 40. A „Celebration” egyben meleg ajánlás mindenkinek, aki még nem ismeri az Uriah Heepet: habozás nélkül szerezd be ezt a korongot, amelyen belépsz a rockzene egyedülálló világába. Tégy magadnak egy kis szívességet.

Felállás

Bernie Shaw – ének
Mick Box – gitár
Phil Lanzon – billentyűs hangszerek
Trevor Bolder – basszusgitár
Russell Gilbrook – dob

Produkció

Mike Paxman

Számlista

1. Only Human (3:19)
2. Bird Of Prey (3:57)
3. Sunrise (4:20)
4. Stealin’ (4:38)
5. Corridors of Madness (5:19)
6. Between Two Worlds (6:07)
7. The Wizard (3:12)
8. Free Me (3:25)
9. Free ‘N’ Easy (2:32)
10. Gypsy (4:32)
11. Look At Yourself (3:43)
12. July Morning (8:45)
13. Easy Livin’ (2:54)
14. Lady In Black (5:30)

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik