Előadó: Living Colour
Kiadó: MegaForce Records
Megjelenés: 2009
Értékelés: 4.5/5
A Living Colour a funk metal groove királya. Alulértékelt király, az 1980-as évek végéről. Azok közül a kemény magú szlovének közül, akik talán mélyebben is megismerték a bandát, csak egy maroknyian tudják, hogy négy kiváló, sokoldalú zenész alkotja, akiknek ereiben jazz csörgedezik. Amikor pedig ugyanezek az emberek éppen nem a különféle kísérleti zenei projektjeik közt szóródnak szét, ahol teljes alkotói szabadságot élveznek, akkor Living Colour! Az együttesnek a nyolcvanas évek végén nem jött össze az igazi nagy dobás, így a többség csak a Cult Of Perosnality nagy slágeréről ismeri, szemben a hasonló kísérletezőkkel abból a korból, akik közül a Living Colour is több szempontból úttörő volt, mint mondjuk a Jane’s Addiction vagy a Faith No More. Most pályafutása mindössze ötödik stúdióalbumával tér vissza. A 2003-as „Kaleidoscope” remek lemez volt, jóval „puhább”, mint a 10 évvel korábbi dühös „Stain” (1993), ugyanakkor sok szempontból rokonszenvezett az avantgárd kísérletezéssel, ami a Living Colour négyese esetében teljesen érthető, és amitől ez a lemez különleges helyet kapott a pályájukon.
A „The Chair In The Doorway” a „Kaleidoscope”-pal ellentétben sokkal áramlóbban, a fülnek könnyebben befogadhatóan közelít. Vagyis jóval könnyedebb album, abban az értelemben, hogy mindegy, mikor teszed fel. Temetésen vagy jó szex közben. Minden pillanathoz illik, és nem követeli meg a hallgató teljes koncentrációját, ahogy a „Kaleidoscope” tette. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a „The Chair In The Doorway” közel sem olyan lendületesen püfölős, mint a mérges „Stain” (1993), és hogy a dalok többnyire rettentő gyorsan befogadhatók, a megszokott élénk dinamika mellett, akkor a Living Colour itt közelebb kerül a kezdetekhez, a „Vivid”-hez (1988) és a „Time’s Up”-hoz (1990). Persze a „The Chair In The Doorway” egy külön történet, és főleg a produkció esik jól, amely élő, szerves, és úgy hat, mintha a Living Colour együtt, egy helyiségben vette volna fel az albumot a stúdióban, és együtt játszotta volna le az anyagot, mintha koncerten lépnének fel.
Ha csak a kompaktabb, egyszerűbb daloknál állunk meg, amelyek potenciális slágerként hatnak, és amelyek mindig is a zenekar kifejezőerejének jellemző vonásai voltak, mint a Behind The Sun és a Blese Those (csupasz minimalizmussal, de rendkívül szellemesen, az A-C-D dúr akkordokon fel-le sétálva), a Hard Way (blues felhangokkal, jellegzetesen cinikus, packázó stílusban, amelyben ismét Glover szellemes sorai vezetnek) és a That’s What You Taught Me, nem nehéz arra jutni, hogy a Living Colour némi önfegyelemmel állt neki, hogy olyan albumot hozzon össze, amely tetszetős és a szélesebb tömegek számára is könnyebben hozzáférhető. Vagyis az új lemez olyan dobás, amely visszahozhatja a bandát a legnagyobb példányszámban eladott albumok listáinak előkelőbb helyeire. Majd meglátjuk.
És mégis… Az album első fele, amely a püfölős Burned Bridges és The Chair számokkal nyit, jó adag kísérleti extravaganciát tartalmaz, amelynek főszereplője elsősorban Vernon Reid a maga jellegzetes, megszállott szólóival. A Dekadence-t mérgesen gördülő riffelés jellemzi, ami a lemez fémesebb pillanatát hozza el. Megint ott van benne a banda jól ismert lázadó, gúnyolódó szelleme, amely ismét félelem nélkül mutatja a középső ujját a jupik bűzének, akik attól rettegnek, hogy az első elsuhanó baktérium kiirtja őket! A Living Colour szilárd és megkérdőjelezhetetlen marad a prédikációjában, és ez tartja őket örökké fiatalnak, szikrázónak és minden pillanatban izgalmasnak!
A számok közül, amelyek megmozgatják a lábat, a Young Man az. Ebben a dalban a legerősebb a Living Colour a metal és a csábító funk ritmusok olvasztásában. Figyelj fel a funk ritmus, az ütőhangszeres alapritmus, a metal riff és a beleélő Glover kontrasztjára, aki kifejezési dühében néhány rettentően izgalmas párhuzamot sorol a valódi apokaliptikus szkepszisről. Ezután jön a nagyon atmoszférikus, középtempós Method, amelyben a zenekar rendkívül masszív hangfalat von a háttérbe, amelyre Vernon riffáradatainak szórványos zuhatagai jellemzők, Glover hihetetlen énekbeli erejének ellensúlyaként. A Method-ban Glover titokzatos, tragikus, és humorérzék nélkül, végtelenül könyörtelen. Ez a szám minden Faith No More-rajongónak is tetszeni fog!
Az első felet, amely valamivel több kísérleti extravaganciát tartalmaz, de ezzel nem billenti át a mérleget a fülnek könnyebben befogadható oldal felől, egymás után követik a fentebb említett potenciális slágerek. Így az az érzésünk támad, hogy a „The Chair In The Doorway” tulajdonképpen két részből álló album. Az elsőből, amely fogékonyabb a zenei kísérletezésre, de hű marad a mindenre jellemző Living Colour-féle funk–metal fúzióhoz, és a másodikból, ahol a fiúk egy kicsit leengedik a gázt, és magasabb fokú dallamosságú, csábító, gyorsan ható dalokat sorakoztatnak fel. A püfölős elem ebben a részben is megmarad a Hard Time-nak köszönhetően. A That’s What You Taught Me tipikus Living Colour-trükk. Egyszerű dallamos, leegyszerűsített figurák, amelyeknek Glover kiváló hozzáállása ad kifejezőerőt, és teszi őket egyenrangúvá a többi számmal, ahol az énekes az (a Living Colour számára igénytelen, de megkövetelt) vokális improvizációs kanyarok kidolgozásában is ragyog. Éppen Glover menti meg az album „egyszerűbb” pillanatait, hogy azok egyenértékűen hassanak a többi, „kifejezésben mélyebb” számmal, és mindenben hitelesnek és valódinak tűnjenek.
Érdekes, hogy az album az imponálóan feldühödött Out Of My Mind után, amelyben Glover vadállati dühkitörések közepette azzal birkózik, hogy eladta a lelkét az ördögnek, a Not Tomorrow-val nem zárul olyan intenzív módon, mint az album többi része. A Not Tomorrow a második szám, amelyben van blues-pillanat. Érdekes csavar, de talán jobb lett volna, ha a „The Chair In The Doorway” számsorrendjében az Out Of My Mind-dal felcserélik. Szerencsére ott van a „rejtett” Asshole, amelyben a fiúk egy általános rock n’ roll trükköt kölcsönöznek, ami a Living Colour fúziós filozófiájában ismét remekül működik, és a végére megidézi azt az érzést, amitől újra meg újra felteszed a „The Chair In The Doorway”-t!
A „The Chair In The Doorway” rendkívül oldott, erőltetettségtől mentes album, amely egyúttal mindenben megspékelt a Living Colour utánozhatatlan zenei extravaganciájával. Ahogy említettem, könnyebben hozzáférhető lemezről van szó, amely már két-három lejátszás után a bőröd alá kúszik a CD-lejátszóban. Vannak benne tipikus kísérleti értékű pillanatok, amelyek annyira mértékletesek és kontrolláltak, hogy az album ne szaladjon ki a fülnek való magas hozzáférhetőség kezéből, és vannak olyanok is, amelyek esélyt adnak a bandának arra, hogy újra feljusson a slágerlistákra. Igaz, hogy nem a kilencvenes évek elején járunk, de a „The Chair In The Doorway” újabb olyan album, amely nem fog fejtörést okozni, ha a „Vivid” energiáját követeled, és a zenekar fejlődési irányát is előre tekintve. Ez utóbbi az a garancia, amely a „The Chair In The Doorway” győztes pontjait is hozza. Olyan album ez, aminek a banda rajongói nagyon örülni fognak! A Living Colour továbbra is önálló, makacs, egyedien ihletett, a megállíthatatlan lázadó szikra ördögi arroganciájával, amely örökké fiatalon, izgalmasan és minden pillanatban zeneileg is magasan avantgárdnak tartja őket.
Felállás
Corey Glover – ének
Vernon Reid – gitár
Doug Wimbish – basszusgitár
William E. Calhoun – dob
Számlista
01. Burned Bridges
02. The Chair
03. Decadance
04. Young Man
05. Method
06. Behind The Sun
07. Bless Those (Little Annie’s Prayer)
08. Hard Times
09. That’s What You Taught Me
10. Out Of My Mnd
11. Not Tomorrow
12. Asshole (Hidden Track)
