Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: Raw Fruit
Megjelenés: 1990
Játékidő: 42:09
Pontszám: 3.5/5
1984-ben a Jethro Tull kiadja pályafutása legrosszabb albumát, az „Under Wraps”-t, ezt az elsőrangú elektropop-rock förmedvényt, amiért a rajongók még ma is külön díjakat osztogatnak egymásnak, ha véletlenül sikerül kétszer egymás után végighallgatniuk. A ritmusgépnek hála ráadásul az egyetlen olyan albumként vonul be a történelembe, amelyen nincs igazi dobos. A nagyfőnök, Ian Anderson ezekben az években – részben a szintetikus professzor, a billentyűs Peter-John Vettese jóvoltából – rajong a szintipopért és az elektronikáért, amelyekkel minden katasztrofális következményükkel együtt a „Walk Into Light” (1983) című szólódebütjén is összeeresztett, ahol erőszakkal próbált leszámolni prog-folk-rockos örökségével. Meglehetősen kínos átmeneti időszak volt ez, amelyről a rajongók leginkább elfeledkeznének.
A prog-folk-rockos öreguraknak azonban mégsem volt minden fekete, és a dolgok hamarosan jobbra fordultak. A fordulatot az akkor még ígéretes és (ami ma még hihetetlenebbnek tűnik) fiatal amerikai dobos, Doane Perry érkezése hozta el. A széles vállú Doane az „Under Wraps”-turné alatt mutatkozott be a közönségnek, és klasszikus rockdobosként kompromisszumok nélküli, masszív csapkodást hozott magával a dobfelszerelésen, de megfelelő ritmikai dinamikát is, ráadásul megoldotta a dobosposzt évek óta tartó, gyakori cserélődésének problémáját, hiszen két évtizednél is több idő elteltével a mai napig tagja a zenekarnak.
A „Live At Hammersmith ’84” ennek a hírhedt Tull-korszaknak az egyetlen hivatalos koncertdokumentuma, egyben a második hivatalos koncertalbumuk a legendás „Bursting Out” (1978) után. A híres londoni Hammersmith Odeonban vették fel. A koncertfelvételek a brit BBC rádiónak készültek, amely különböző rockzenekarokkal megállapodva hasonló koncertkiadványok egész sorát rögzítette. Meglehetősen szokatlan, de érdekes számválogatásról van szó, amely csak részben tükrözi az akkori setlistet, és a teljes estét korántsem rögzíti, hiszen épp akkor ér véget az egész, amikor igazán érdekes lesz. Ian Anderson azon az estén még jó énekhangi formában volt. Alig néhány hónappal később, a turné végén egy időre teljesen elment a hangja, ezért műteni kellett. Ennek a hangi blokádnak az lett a szomorú következménye, hogy a hangja soha többé nem szólt úgy, mint régen, mert a magasabb regiszterek már nem mentek. Egy ideig Mark Knopflerre (Dire Straits) hajazott, amit ügyesen a maga javára tudott fordítani.
A stúdiógyakorlattal ellentétben az akkori Tull-felállás elődei hagyományához híven kiváló koncertegyüttes volt, amely rendkívüli magabiztosságot sugárzott, legyen szó klasszikusokról vagy kevésbé híres szerzeményekről. Szinte megrendítő, hogy az „Under Wraps” két dala, a címadó szám és a „Later That Same Evening” az igazi dobnak és a nagyobb billentyűs dinamikának köszönhetően mennyivel jobban szól, mint a stúdióváltozat. A Tull-tól szokatlan, drámai vokális harmóniáknak hála nagyon jól sikerül az örökké szórakoztató „Pussy Willow” is, amely a meglehetősen félresikerült „Broadsword And The Beast” (1982) egyik ritka jó dala. A klasszikusok közül messze a „Hunting Girl” emelkedik ki, amelyet szinte ugyanazzal a tűzzel játszanak el, mint a klasszikus felállás idején, amely a „Songs From The Wood” (1977) című mesterművet vette fel, és amelyről ez a prog-folk-rockos csemege származik.
Lenyűgöző a legismertebb klasszikus, a „Locomotive Breath” előadása is, amelyet ezen az estén egyenesen kétszer játszottak el: a koncert elején instrumentális formában, később pedig „elmetálosított” változatban. Persze csak ha nem zavar, hogy a megszokott zongora helyett szintetizátorhangok kerülnek bele. A „Living in the Past” sem szól rosszul, bár a szimfonikus hangszerelések a modern szintetizátorok „jóvoltából” távolról sem szólnak már úgy, mint egykor, mert hiányzik belőlük az organikus melegség. A felvétel végén némileg groteszk módon a „Too Old To Rock ‘N’ Roll: Too Young To Die” kapott helyet, az azonos című koncepcióalbum klasszikusa, amelyről sokan sokáig tévesen azt hitték, hogy Ian önéletrajzi szövegét tartalmazza. A jó öreg Ian remek énekteljesítménnyel bizonyít. Ezután ügyesen kivitelezett átvezetéssel, billentyűs- és gitárszólók után átcsapnak a legendás „Thick As A Brick” eposz központi témájába, ami a teljes felvétel legnagyobb meglepetése.
A „Live At Hammersmit ’84” szűk és szokatlan válogatásával nem a legszerencsésebb tükre a szokásos Tull-koncertképnek, ezért a hűséges rajongókon kívül aligha fogja bárki hiányolni a gyűjteményéből. Az egyes előadások ugyan magas színvonalúak, ami igaz a klasszikusokra és a három kevésbé fényes darabra is, és ez sokakat meg fog lepni, akik az összes olyan Tull-korszakot megvetik, amelyben ott van Peter-John Vettese szintetizátoros jelenléte. Egyúttal az egyik utolsó hivatalos koncertdokumentumuk, amelyen Ian éneke még a régi szinten van, és nem riadt vissza a nehezebb dallamvezetésektől sem. Néhány bravúros klasszikus- és kevésbé ismert szám-előadásával a „Live At Hammersmit ’84” elég érdekes a régi motorosoknak, de másrészt túl rövid ahhoz, hogy hiteles képet adjon e hírhedt Tull-felállás koncertbeli dimenzióiról, amely Perry érkezésével sokkal többet nyert, mint amennyit eleinte felfogott.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár
Martin Barre – elektromos gitár
Dave Pegg – basszusgitár
Doane Perry – dob
Peter-John Vettese – billentyűs hangszerek
Produkció
Tony Wilson és Dale Griffin (a BBC-nek)
Számlista
1. Locomotive Breath (instrumental)
2. Hunting Girl
3. Under Wraps
4. Later That Same Evening
5. Pussy Willow
6. Living In The Past
7. Locomotive Breath
8. Too Old To Rock ‘n’ Roll Too Young To Die
