Flight 666: The Film (live soundtrack)
Előadó: Iron Maiden
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2009
Értékelés: 4.5/5
Az Iron Maiden szinte szabályszerűen kiadja érett korában a koncertfelvételeit DVD-n és hanghordozón is. Ez a megtiszteltetés érte a zenekar legutóbbi, „Somewhere Back On Tour” névre keresztelt turnéját is, amelyen mi, akik elmentünk valamelyik koncertjükre, főként a legendás „World Slavery Tour” (1984) képeit idézhetjük fel újra. Erre az alkalomra az Iron Maiden visszahozta a setlistre a „Somewhere in Time”, a „Seventh Son Of A Seventh Son” és a „Powerslave” albumok klasszikusait. Előre tudni lehetett, hogy ez az Iron Maiden számára újabb nagyon sikeres világturné lesz, amelyből érdemes is kisajtolni a maximumot.
Hogy az új kiadvány valami különleges legyen, ahhoz nem kellett sok fejtörés. A Maiden egyszerűen bevetette a saját repülőgépét és saját pilótáját, Bruce Dickinsont, aki tavaly februárban és márciusban a zenekart szállította a kontinenseken a régi kontinensen kívül, olyan helyszíneken is fellépve, ahol csak ritkán szoktak megfordulni. A tömeges látogatottság, a teljesen megvadult rajongók, akik ennyi éven át könyörögtek és fohászkodtak, hogy élőben láthassák az Iron Maident, végre valósággá vált.
A cucc, amit most elemzünk, egy dupla koncert-CD, ami viszont nem igazi koncert-CD. Ez a „Flight 666” című dupla Iron Maiden DVD filmes alapja, amit feltétlenül szerezz be, mert a két CD-n található felvételek csak így, ettől a különálló kiadványtól kapják meg az igazi értelmüket. Ezért rögtön megmondom: a hanghordozós kiadás nem kötelező, hacsak nem vagy „die hard” Iron Maiden-rajongó. Akkor viszont úgyis menthetetlen vagy. A felvétel első és egyetlen mínusza az a puszta tény, hogy a számok közötti szüneteket levágták, így az az autentikus érzés, hogy ott vagy a koncerten, kissé csorbát szenved.
Másrészt ezt a mínuszt bőségesen kárpótolja a megőrült rajongók szívének közös dobbanásával felérő tömeges éneklés, amelynek Bruce Dickinson gyakran simán átengedi a refréneket (Two Minutes To Midnight), és el sem hiszed: a koncertvarázs olyan erős, hogy az embert könnyedén elönti a libabőr, és a hátgerincén végigfutnak a hideg kis bizsergések, ahogy megérzed a tömeg és a zenekar közös munkájának grandiózus energiaáramlását.
Az Iron Maiden ismét kiváló felvételt tett le az asztalra. Merem állítani, hogy sokkal jobbat, mint a „Rock In Rio” (2002), ahol a gitárok és a basszusok elosztása nem éppen ideális, tiszta és átlátható.
A megújult setlist számos újdonságot is hoz, így tényleg beszélhetünk erről a kiadványról mint különleges Iron Maiden-lemezről. Az Iron Maiden pályafutása során először (az „Out In The Silent Planet” kislemezt leszámítva) hallgathatjuk meg koncertalbumon a Wasted Years című számot, amelyben a kiváló hangzás szinte minden vezető motívumot, főleg Adrian Smith szólóját az élre helyezi, majdnem megelőzve Bruce Dickinson énekét, aki ebben a számban udvariasan még egy-egy refrénsort is átenged Adrian Smith éneklésének, ami, őszintén szólva, nem volt éppen a legokosabb húzás. A Heaven Can Wait új verziója, gitárok terén sokkal pontosabban „kimérve”, felülmúlja a szám összes eddigi, a zenekar hivatalos koncertlemezein megjelent változatát, beleértve a „Fear Of The Dark” turné 1992-1994-es időszakának kiadványait is. A Powerslave-et gazdagítják a billentyűk, amelyek gyanúsan hasonlítanak a szintetizátoron megszólaltatott gitárokra, a refrént viszont tökéletesen, atmoszférikusan megtámogatják. Az Aces High lezárása háromszólamú harmonikus gitárvonalakra oszlik, míg a The Trooperben ugyanez a trükk 1999 óta változatlanul a koncertek állandó eleme. Még az „agyonjátszott” Fear Of The Dark is különleges frissítést kapott. Itt van a felvétel csemegéje és csúcspontja, a Rime Of The Ancient Mariner, na meg még egy cukorfalat, a Moonchild!
Újdonság az is, hogy az Iron Maiden valamivel mélyebb hangolást választott, hiszen Bruce Dickinson már nem 26 éves, és nem a „Number Of The Beast” korabeli énekformában van. A fickónak ez fekszik, a számok pedig megőrzik kivételes, védjegyszerű kifejezőerejüket. Bruce nélkül az énekben semmit sem jelentenének nekünk.
A zenekar megalakulása óta eltelt 33 év után is érezni, hogy az Iron Maiden rendkívül elszántan van jelen a színpadon, és a maximumot adja a rajongóknak. Ezt igazolja az érett férfiak kiváló színpadi játéka, akik remek, megalkuvást nem ismerő „céllövő” formában maradtak meg. Az Iron Maiden ma a heavy metal egyes számú öregurai.
Az Iron Maiden mára régen megvan mindenével. Lehetnének gondtalanok, nonchalance-ba burkolózók, fennhéjázóan arrogánsak, mégis hatalmas mennyiségű verejtéket izzadnak ki a színpadon, és megőrzik azt a hozzáférhetőséget, amellyel mindannyiunkhoz, egyszerű halandókhoz is közel állnak. Nagy vállalat ők, akire néha nagyon mérgesek vagyunk, mert a szolgáltatásaiért kemény árat kér, de hatalmasságával ez a vállalat talán a legtöbbet teszi azért ebben az időben, amely az információk sűrűségétől meg fog ölni minket, hogy az egészséges heavy metal szelleme megállíthatatlanul és sikeresen terjedjen tovább ezen a (már régóta) végtelenül őrült bolygón. A pólójukat mindenki hordja. Azok is, akik most hallották először, hogy a gitárt árammal is lehet játszani, és azok is, akik a zenekarral együtt nőttek fel, a kezdetektől fogva. A zenéjük az időtlenség nagyságát hordozza. A „Flight 666” sem kevesebb ennél.
Felállás
Bruce Dickinson – ének
Adrian Smith – gitár, vokál
Dave Murray – gitár
Janick Gers – gitár
Steve Harris – basszusgitár
Nicko McBrain – dob
Számlista
CD1.:
1. Churchill’s Speach (taped intro)
2. Aces High
3. Two Minutes To Midnight
4. Revelations
5. The Trooper
6. Wasted Years
7. The Number Of The Beast
8. Can I Play With Madness
9. Rhyme Of The Ancient Mariner
CD2.:
1. Powerslave
2. Heaven Can Wait
3. Run To The Hills
4. Fear Of The Dark
5. Iron Maiden
6. Moonchild
7. Clairvoyant
8. Hallowed Be Thy Name