Előadó: Pride Tiger
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2007
Játékidő: 43.00
Értékelés: 2/5
A Pride Tiger a kanadai hard rock nagy reménysége, akik az egyszerű képletre építenek, a generikus rock & roll egyenletes ritmusú gépezetének zörgetésére. Ez utóbbi sajnos a múlt zenei mintáival való túlságosan nyílt rokonszenv miatt túl gyakran árasztja a nehéz rockzene iránti szinte nyaralós lelkesedés illatát. A Pride Tiger baja viszont a Thin Lizzy-ikonográfia megszállott imádatában is ott van, ami szemérmetlenül beárnyékolja azt a kevéske újító kedvet is, ami a The Lucky Ones-on megcsillan.
A The Lucky Ones bizonyítja, hogy a Pride Tiger mindenekelőtt rendkívül problémás Thin Lizzy-függő. Az önállóság tehát nem éppen az a terület, amelyre a srácok építhetnének, bár a négyes magabiztos tartása a közel háromnegyed órás, triós gitárostromban egy cseppet sem sejteti, hogy túlságosan foglalkoztatná őket ez a kérdés. Sunny Dhak és Bob Froese gitárosok tömör gitárrohamai a Robertson/Gorham páros bemagolt leszámolásainak hatását keltik, de azok ereje, érzékisége és fertőző lendülete nélkül. Az identitásválság minden bizonnyal kellemetlen dolog, itt viszont szemérmetlenül rágja Matt Wood árván maradt énekprodukcióját is, azét a fickóét, aki a Pride Tigert egyben a rendkívül zavaró, szinkópált ritmusalappal is ellátja. Matt nem valami nagy énekes, de hát nem volt az nagy példaképe, Phil Lynott sem, ami mit sem változtat azon, hogy kettejük között áthidalhatatlan szakadék tátong. Lynott ugyanis egyedi figura volt, első osztályú frontember, akinek egyszerű, közvetlen dalszövegei a munkásosztály gondolkodásából és kulturális hátteréből merítettek. Matt hangjából pontosan ez a nyers, csavargó báj hiányzik, amivel a fickó talán meggyőzhetné legalább azokat, akiket nem terhel a Thin Lizzy öröksége.
A The Lucky Ones-nak vannak saját pillanatai is, vagy legalábbis rövid felvillanásai, amelyek, miközben jelzik az együttes jól álcázott lehetőségeit, széles ívben elkerülik az átlagos hallgató érzékeit. Az olyan dalok, mint a nyitó Let’em Go vagy a The White Witch Woman Blues, testes riffjeikkel és jól bejáratott ritmusszekciójukkal, amely véres ökllel, szemérmetlenül az ágyék felé céloz, megmutatják az irányt, amerre a Pride Tigernek érdemes lenne a jövőben elindulnia. Elég ősi izgalmat ígér az It’s Only You is, mindenesetre sokkal többet, mint a haszontalan instrumentális A Long Way Down és Wizard’s Council, amelyek értelme többszöri hallgatás után is kicsúszik az épelméjűség markából.
A No One’s Listening és a Sweet Dreams unalmas darabjai mellett, amelyek az album nagy részén szikár, homályosan megfogalmazott Lizzy-feldolgozásként uralkodnak, az újító és önálló irányba fordulás gyakorlatilag elkerülhetetlennek tűnik, legalábbis ha a srácok azt akarják, hogy a következő produkciójuk pozitívabb fogadtatásra találjon! Ellenkező esetben könnyen megeshet, hogy a Pride Tiger élete első osztályú rockattrakcióként nem a tervek szerint alakul. E forgatókönyv szerint a srácok végül a reményteli rockerek harci színeit gyorsan lecserélhetik valamelyik dicséretes „tribute to” zenekar háromszínű zászlajára. Már csak az a kérdés, hogy melyikére?
Felállás
Matt Wood: ének, dob
Sunny Dhak: gitár
Bob Froese: gitár, vokál
Aaron McHattie: basszusgitár, vokál
Produkció
Pride Tiger
Dallista
1. Let’em Go
2. What It Is
3. Fill Me In
4. A Long Way Down
5. The White Witch Woman Blues
6. The Lucky Ones
7. It’s Only You
8. No Ones Listening
9. Sweet Dreams
10.Wizard’s Council
11. Forget Everything
12. A New Jones
13. 56 Days
