In Search of the Crystal

0 18

Előadó: Magrathea
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2008
Értékelés: 4/5

A Magrathea nevét már elég régóta ismerem, a zenéjüket pedig korábban a honlapjukon található sampleökön keresztül ismertem meg. Végül úgy döntöttem, esélyt adok a teljes albumnak is, és Glenn Alexander billentyűs szívesen teljesítette a kérésemet. A sampleök már akkor nagyon bejöttek, és úgy gondoltam, a zenekarban rengeteg tehetség van, de a bandák gyakran a legjobb anyagukat teszik ki a kirakatba, a többi zenéjük viszont elég gyenge is lehet. Ezért óvatos voltam a Magratheával. Pedig erre semmi okom nem volt. Amint meghallottam az első számot az In Search of the Crystalon, tudtam, hogy ezek komolyan veendő arcok.

Manapság a Magrathea mindössze két tagból áll: Glenn Alexander az énekért, a billentyűkért és a (programozott?) dobokért felel, Gary Gordon pedig a gitárral és a basszussal birkózik. Pályájuk elején még egy dobos és egy gitáros is dolgozott velük (akkoriban Gordon még basszusozott), mostanra viszont ketten maradtak. Az anyag minőségéből ítélve a többiek nélkül is egész jól elvannak.

A Magratheát az ember könnyen bedobhatná abba a fiókba, amelyben annyi más banda lakik, akik a hetvenes évek szimfonikus zenekarainak progresszív szellemét próbálják elkapni, de itt jókora a különbség. A Magrathea időnként elég sötét, ami a nagyon okos szövegekre is igaz. Éppen ezért a Magratheát az Arena és az IQ mellé sorolnám, két olyan zenekar mellé, amelyeknek szintén érdekes szövegeik vannak, és sötét hangulatú zenét játszanak.

Az elejétől fogva világos, hogy a Magrathea sokat merít a Genesisből. Sok olyan bandát ismerek, amelyik hasonlót csinál, de csak kevesen csinálják olyan jól, mint a Magrathea. A zene stílusos. Bár a hangzás a Genesist idézi attól az időszaktól, amikor a 70-es évek közepén négy főre zsugorodtak, a szerzemények egészen eredetiek. Az első és az utolsó számot a klasszikus eposzok közé lehetne sorolni, amelyek a 70-es évek nagyjai előtt tisztelegnek, az album gerincét viszont rövidebb, dallamosabb dalok adják. Ezekben is van bőven szólózás, gitáron és billentyűn egyaránt, de a szerkezet meglehetősen egyszerű. Ez a dallamos oldal az Arenát juttatja eszembe. Náluk is gyakran felkerül az albumra egy-két epikus darab, a lemez többi részét pedig dallamosabb dalok töltik ki. A Genesis hatása mellett időnként Emerson, Lake and Palmer (orgona), olykor pedig a Yes (szintetizátorok) is felbukkan. A Magrathea jó példaképeket választott, de mindezt láttuk már más bandáknál is. A Magrathea viszont tud mit kezdeni ezekkel a hatásokkal, és a saját ötleteikkel együtt a két zenész olyan albumot hozott össze, amely jobb, mint sok nagyobb (népszerűbb) zenekaré.

A Magrathea pokolian jó banda. Mindkét zenész láthatóan sokat tud a hangszeréről, de nem villognak vele. A tehetségüket a zene javára fordítják. Glenn remek a billentyűkön, és szép orgona- és szintetizátorszólókat varázsol elő. Gary ugyanilyen kiváló gitáron, amely hol gyengéd, hol kemény hard rockos. Glenn az éneket is viszi (szinte biztos vagyok benne, hogy a szövegeket is). A hangja kissé Fisht (ex-Marillion) idézi. Lágy, szelíd és igen egyedi hang. Ezt is hiányolom a mai énekesekből: többnyire arctalanul szólnak. Glenn hangja nagyon karakteres, még ha a stílusa néha Fishre emlékeztet is. Az egyetlen kisebb gond az albumon a dobolás lehet. Többnyire jó, de egy-két helyen a programozott dobok (feltételezem, hogy programozottak) természetellenesen szólnak. Ha tényleg programozott dobokról van szó, nagyon jól csinálták, mert a hangzás többnyire teljesen természetes, csak pár botlás akad, ahogy már említettem.

Az egyik fő dolog, ami ezt a bandát megkülönbözteti a hasonló kaliberű zenekaroktól, a szövegek. Glenn Alexander rendkívül intelligens szövegeket ír, több különböző témába is jó rálátása van, éppen a megfelelő adag brit humorral. Ezt is hiányolom az újabb zenekaroknál – azt a humort, amely a hetvenes évek bandáit annyira jellemezte. Glenn szövegei mélyek, és a humora is az. Nem egyszerű vécéviccekről van szó, a poénokon bizony el kell gondolkodni, mielőtt az ember megérti őket. Éppen ezért a viccek sokkal tovább maradnak szellemesek, mint néhány más előadónál (például Zappánál).

A Magratheának sokkal ismertebbnek kellene lennie, mint amilyen. Olyan helyeken kellene játszania, mint az Arena és az IQ. Úgy érzem azonban, hogy a zenekarnak nehéz lesz kitörnie a homályból, és mindig csak kultbanda marad. Ha több rajongót akarnának szerezni, koncertezésre kellene adniuk a fejüket, az viszont rengeteg pénzbe kerül, és kockázatos. Szívesen látnám, mire képes a Magrathea élőben, de megértem, miért nem akarják megcsinálni. Ha még sokáig ilyen zenét nyomnak, mint ezen a lemezen, nekem nem lesz panaszom. A neo stílus és az újabb szimfonikus bandák kedvelői kétségkívül élvezni fogják a Magratheát. Számomra egy szinten vannak az IQ-val és az Arenával, és jobbak, mint a The Flower Kings és a Spock’s Beard.
————————————————————————————————————————————————
A Magrathea nevét már elég régóta ismerem, és a honlapjukon található sampleökből elég sokat hallottam a zenéjükből, így végül úgy döntöttem, belevágok, és esélyt adok egy teljes albumnak. A sampleök már akkor nagyon tetszettek, és úgy gondoltam, hogy a bandában rengeteg tehetség van, de a zenekarok gyakran a legjobb anyagukat mutatják meg, a többi zenéjük pedig néha elég gyenge. Ezért óvatos voltam a Magratheával. De erre tényleg semmi szükség nem volt. Abban a percben, hogy meghallottam az első számot az In Search of the Crystalon, tudtam, hogy a Magrathea az igazi.

A Magrathea manapság duó: Glenn Alexander énekel, billentyűzik és dobol (programozva?), Gary Gordon pedig gitározik és basszusozik. Lemezkészítői pályájuk elején a felállásban egy dobos és egy gitáros is szerepelt (akkoriban Gordon még basszusgitározott), most már csak ketten vannak. Az anyag minőségéből ítélve egész jól megvannak egymagukban.

Könnyű lenne a Magratheát egy kalap alá venni annyi más újabb bandával, amelyek a 70-es évek szimfonikus zenekarainak szellemét próbálják visszahozni, de nagy a különbség. A Magrathea zenéje időnként nagyon sötét és baljós lehet, akárcsak a szövegek, amelyek ráadásul nagyon okosak. Ezért a Magratheát az Arena és az IQ-féle bandák ligájába sorolnám, amelyeknek szintén izgalmas szövegeik vannak, és a zenéjük is gyakran elég sötét.

Az album elejétől világos, hogy a Magrathea elég sokat merít a Genesis hatásából. Több bandát is ismerek, amelyik ezt csinálja, de a Magrathea tényleg stílusosan teszi. A zene nagyon ízléses. Bár a hangzás a Genesis négyfős korszakát idézheti, a szerzemények egészen eredetiek. Az album első és utolsó dala klasszikus eposzként is megállná a helyét, a 70-es évek több nagy nevének tiszteletére, az album középső részét viszont fülbemászó dalok alkotják, igazán nagyszerű akasztókkal. Természetesen sok a szólózás billentyűn és gitáron, de a dalszerkezet meglehetősen egyszerű (a két „eposzt” leszámítva). A zene dallamossága bizonyos értelemben az Arenára emlékeztet, ahol szintén van egy-két epikus darab az albumokon, dallamosabb dalokkal vegyítve. A Genesis hatása mellett néhány helyen egyértelmű ELP-hangulat is van, és a Yes néhány elemét is megfigyeltem. Minden hatás ott van, de a lényeg, hogy a Magrathea tudja, hogyan kell ezeket hasznosítani. És mesterien csinálják: a végeredmény ügyesen összerakott dalok és eposzok gyűjteménye, amely sok nagyobb (pontosabban népszerűbb) bandát szégyenbe hoz.

A Magrathea valóban pokolian jó banda. Mindkét zenész láthatóan hatalmas hangszeres tudással rendelkezik, de nem villognak túl gyakran. A tehetségüket arra használják, hogy jobb zenét csináljanak. Glenn nagyszerű a billentyűkön, sok szép orgona- és szintiszólóval. Gary is remek gitármunkát tesz le az asztalra, a lágyabb részektől a kemény rockosokig. Glenn viszi az éneket is (elég biztos vagyok benne, hogy a szövegíró is). A hangjában van valami „fishes” (az ex-Marillion énekesre gondolok, nem a vízi gerincesre). A hangja lágy, szelíd és nagyon megkülönböztethető. Ez is olyasmi, amit hiányolok a mai énekesekből. Mind egyformán szólnak. Glenn hangja igazán egyedi, még ha a stílusa néha Fishére emlékeztet is. Szerintem az egyetlen kisebb gond a dobolás lehet. Általában rendben van, de egy-két helyen a programozott dobok (feltételezem, hogy programozottak) túl művien szólnak. Ha a dobok programozottak, rendkívül jól vannak megcsinálva, mert legtöbbször nagyon természetesen szólnak, kivéve néhány alkalmat, ahogy már említettem.

Az egyik kulcsfontosságú dolog, ami megkülönbözteti ezt a bandát sok másiktól, amely ugyanabba (vagy legalábbis hasonló) fajtába tartozik, a szövegek. Glenn Alexander szövegei rendkívül intelligensek és éleslátóak, éppen megfelelő adag brit humorral. Ezt hiányoltam az újabb bandáknál – azt a humort, amiben a 70-es évek zenekarai olyan jók voltak. Glenn Alexander szövegei nagyon mélyek, és a humora is az. Nem csak trágár vagy olcsó viccekről van szó, tényleg el kell gondolkodni azon, miről szól a poén, és éppen ezért nem avul el olyan gyorsan a vicc, mint néhány más előadónál (például Zappánál).

A Magratheának tényleg sokkal népszerűbbnek kellene lennie, mint amilyen. Ugyanazokon a helyszíneken kellene játszaniuk, mint az Arenának és az IQ-nak. Az az érzésem azonban, hogy a bandának nehéz lesz kitörnie a jelenlegi státuszából, amelyet kultikusnak is lehetne nevezni, de akár meglehetősen homályosnak is. Ahhoz, hogy több rajongót szerezzenek, turnéznia kellene, ehhez viszont rengeteg pénzt kell befektetni, és hatalmas a kockázat. Szívesen megnézném, mire lenne képes a Magrathea élőben, de értem, miért nem biztos, hogy ez valaha megtörténik. Amíg tovább gyártják az árut, mint ezen a lemezen, addig szerintem nem lesz miért panaszkodnom. A neo és az új szimfonikus rock rajongói biztosan nagyon élvezni fogják ezt a bandát. Ami engem illet, nagyjából egy ligában vannak az Arenával és az IQ-val, és jobbak, mint a The Flower Kings vagy a Spock’s Beard.

Felállás

Glenn Alexander – billentyűk, ének, dob
Gary Gordon – gitár, basszusgitár

Produkció

Magrathea

Számlista

1. In Search Of The Crystal 8:19
2. Bug Eyed Monster 6:44
3. Keeper Of Souls 5:52
4. It’s About That Time 4:24
5. Passion Play 5:52
6. Into The Drink 5:34
7. Magician 6:52
8. Heaven Is Never Enough 5:53
9. Interactive Dreamers 13:03

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik