The Anatomy of Melancholy
Szerző: Rok Klemše
Előadó: Paradise Lost
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2008
A brit Paradise Lost mögött rendkívül színes, húszéves pályafutás áll, amely során bőven kijutott nekik a hullámhegyekből és -völgyekből. Már az első albumukkal, a Lost Paradise-zal (1990) honfitársaikkal, az Anathemával és a My Dying Bride-dal együtt a death/doom metal műfaj megalapítóinak kiáltották ki őket. A Paradise Lost azonban gyorsan melodikusságot, tiszta (női) vokálokat és szimfonikus betéteket csempészett a zenéjébe, így a mai napig a gothic metal igazi úttörőjének és újítójának számít. A második albumuk, a Gothic (1991) máig a műfaj egyik legnagyobb hatású lemeze, a kritikusok és a rajongók egyhangúlag örök klasszikussá avatták. A következő néhány album során a Paradise Lost a death/doom és a gothic metal egyik legnagyobbjává nőtte ki magát, 1997-ben pedig megjelentette a One Second című albumot, amellyel a Depeche Mode-féle synth-poppal és az elektronikával kacérkodott. A következő, vitatott Host (1999) című lemezen aztán teljesen megfeledkeztek a metal gyökereikről, és ezzel sok régi rajongó hátat fordított nekik. Csak a 2005-ben megjelent Paradise Lost albummal tért vissza a zenekar a metal hangzáshoz, és hirdette meg a régóta várt formajavulást. A tavaly kiadott In Requiem ezt csak megerősítette: a Paradise Lost visszatért!
Az In Requiem sikerén – a rajongók és a kritikusok egyaránt tárt karokkal fogadták – felbuzdulva a Paradise Lost tavaly egy friss live CD/DVD-t is rögzített. A The Anatomy of Melancholy, vagyis a most előttünk lévő kiadvány 2007. április 12-én készült a londoni Koko színpadán. Az Evolve DVD-vel és a Live at Sheppard’s Bush felvétellel elszenvedett kudarc után – amit főleg Nick Holmes siralmas énekteljesítménye süllyesztett el – ideje volt, hogy a Paradise Lost jóvátegye a hibát. Ez ezzel a kiadvánnyal teljes mértékben sikerül is neki. A felvétel produkciója egyszerűen fantasztikus, a hangzás éles, hatalmas, tiszta és átlátható, a zenekar pedig az erejének csúcsán van. A gitárok hangosak és bombasztikusak, szépen kiegészítik Jeff Singer kiváló dobolását – ő valószínűleg a legjobb dobos, aki valaha a Paradise Lostban játszott (kár, hogy az utolsó album megjelenése után kilépett, de a zenekar ehhez már hozzászokhatott, hiszen a Paradise Lostban az egész története során csak a dobosok cserélődtek) –, és nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a banda még összeszedettebben, teljesebben és egységesebben szóljon. A basszus a keverésben kicsit hátrébb szorult, de szépen kitölti a hangképet. A felvétel legmegkapóbb része mindenképp Nick Holmes, akinek a teljesítménye mindig is kérdéses volt. Az Evolve DVD-n a felvétel legalább háromnegyed részében borzalmasan hamis volt, szerencsére ezen a DVD-n eléri énekesi csúcsát, és úgy ragyog, mint még soha. Érzelmes és átélt, az Eternal és a Gothic alatt pedig egy kicsit gyengébb, rekedtebb hangon még a régi mordulásaira emlékeztető részeket is énekel. A közönség átéli az egészet, Nick pedig jól fel tudja hergelni, és könnyű elképzelni, hogy te is ott állsz a Koko közepén a koncerten. A zenekar rögtön az elején elsüti az In Requiem remek nyitódalát, a The Enemyt, amely élőben pusztítóan és bombasztikusan szól – ez bizonyíték arra, hogy a Paradise Lost legutóbbi lemeze visszahozza a régi dicsőség éveit. Főleg, amikor a banda epikus léptékben előadja a Praise Lamented Shade-et is. A setlistet szépen kiegészíti a ritkán játszott Sweetness a Seals the Sense kislemezről és a Forever Failure, amelyet Charles Manson utolsó videóinterjújának mintája vezet fel: „I don’t know what sorry means”. A setlist hatékonyan keveri az összes album dalait, a Gothic albumról biztosan megérdemelt volna még egy-két szám, főleg pedig hiányzik egy-egy dal az Iconról és a Shades of Godról. A Host lemezről – amelyet maga Holmes is vitatottnak nevez – lehetett volna jobb dalt választani, mint a So Much Is Lost, az igazi csemegék viszont a félsebességgel játszott Embers Fire, a Pity the Sadness, a érdekesen előadott Mouth – amelyben a gitárok átveszik az összes elektronikus és billentyűs szólam szerepét –, valamint a himnikus As I Die. A Paradise Lost a koncertet szokás szerint a legismertebb dalával, a One Second album klubslágerével, a Say Just Words-szel zárja. Egy ilyen jó koncert határozottan jobb zárást érdemelt volna. Szép ráadás a booklet „liner notes” része, amelyben Nick és Greg Mackintosh gitáros szellemesen és szórakoztatóan mutatja be az egyes dalokat.
A The Anatomy of Melancholy kétségkívül kötelező vétel minden Paradise Lost-rajongónak, és jó hallani, hogy a zenekar, amely éveken át a középszerűségben úszott, visszatér a régi dicsőség útjára. Még jobb azt hallani, hogy a banda élőben is ugyanolyan jól szól, mint ezen a felvételen.
Felállás
Nick Holmes – ének
Gregor Mackintosh – gitár
Aaron Aedy – gitár
Stephen Edmondson – basszusgitár
Jeff Singer – dob
Produkció
Jens Bogren
Számlista
CD 1
1.Intro
2.The Enemy
3.Grey
4.Erased
5.Red Shift
6.So Much Is Lost
7.Sweetness
8.Praise Lamented Shade
9.Pity the Sadness
10.Forever Failure
11.Once Solemn
12.As I Die
CD 2
1.Embers Fire
2.Mouth
3.No Celebration
4.Eternal
5.True Belief
6.One Second
7.The Last Time
8.Gothic
9.Say Just Words