Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Magnum
Kiadó: Sanctuary Records
Megjelenés: 1979
Értékelés: 3/5
Az angol art rock mesterei, a Magnum második albumukkal, az unalmasan elnevezett „Magnum II”-vel sok tekintetben a remek bemutatkozó lemez, a „Kingdom Of Madness” (1978) zenei irányvonalát folytatták. Annak ellenére, hogy nagyon szilárd lemezről van szó, amely tartalmazza azokat az elemeket többségét, amelyek a Magnumot idővel az egyik legkedveltebb és legbefolyásosabb art/melodikus rock zenekarrá tették, nem érte el a kívánt kereskedelmi sikert, amely a szélesebb közönséghez juttatta volna el a zenekart, de a rajongók körében sem élvez valami nagy megbecsülést. Egyesek szerint kifejezetten az egyik leggyengébb teljesítményük. Bizonyos fokig ez a lekicsinylés jogos, hiszen a „Magnum II” valamivel kevésbé ihletett munka, mint a nagyon jó elődje.
Bár valahogy nem éri el annak misztikumát, számos kiváló dalt tartalmaz a Magnum védjegyének számító epikus motívumokkal, amelyek elsősorban az ütős, heavy rockos riffek és a gitáros, egyben a zenekar zenéjének fő szerzője, Tony Clarkin ujjai alól kigördülő melankolikus futamok összhangján, valamint a megzabolázhatatlan mesemondó, Bob Catley hatalmas, dallamos hangján és az uralkodó fantasyszövegeken alapulnak. Szövegei szokás szerint tele vannak epikus kalandokról és csatákról szóló misztikus történetekkel. Itt-ott persze felbukkan egy-egy szerelmes óda is (főleg a power balladákon), amit valaki biztosan túlzott csöpögősségnek bélyegezne, de ezt szerénytelenség nélkül teszi, ellentétben például néhány későbbi metálbanda tagjaival, akikre hatott a Magnum zenéje.
Zeneileg az album már valamivel kevésbé progresszív rockosan kísérletező, és közelebb áll ahhoz az epikus melodikus rockhoz, amellyel a következő lemezeken híresek lettek. A proghangulat főként a billentyűk epikus hangzásán és a flétta alkalmi használatán nyugszik, amely az akkori billentyűs, Richard Bailey terepe volt, de Clarkin ötletes gitárfutamain is. Utóbbi az akusztikus gitár használatától sem riad vissza, ami egyes szerzeményeknek érezhetően pasztorális jelleget kölcsönöz. A Magnum ismét megerősítette hírnevét mint a rockos pompa megtestesítője, az addigra már híres rokon zenekarok, például a Kansas, a Styx vagy a Queen stílusában, ami egy olyan zenekritikus szemében, aki a rockos pompa minden jó formáját szereti, sosem kaphat negatív felhangot. Abban, hogy az albumon a szimfonikus hatások helyett valamivel inkább a heavy rockos hangzás dominál, bizonyára az akkori producer, Leo Lyons, a Ten Years After basszusgitárosa is közrejátszott. Lyons egyébként az UFO néhány népszerű albumának producereként is híressé vált.
A „Kingdom Of Madness”-hez hasonlóan a dalok zöme itt is hónapokkal az album elkészülte előtt megszületett, de ez különösebben nem befolyásolta a minőségét. A nyitó „Great Adventure” epikus motívumaival sikeresen folytatja a bemutatkozó lemez misztikus irányát. Catley drámai hangja remekül harmonizál a szintetizátorok sokszínű futamaival és Clarkin kifinomult, akusztikus és elektromos gitár közti váltogatásával. A kislemezként is megjelent dallamos rockdal, a „Changes” sok tekintetben hasonlít azokra a fülbemászó szerzeményekre, amelyek később világhírnevet hoztak a zenekarnak. Kifejező riffekkel, hatalmas epikus refrénnel és érdekes szimfonikus zongora- és szintetizátordíszítésekkel az elejétől a végéig kényezteti a hallgató fülét. Az epikus „The Battle” is az album jobb dalai közé tartozik energikus éneke, ütős riffelése és drámai billentyűfutamai révén, és heavy rockos kifejezésmódjával nem áll olyan messze az akkor születő NWOBHM-mozgalomtól. A kiváló „If I Could Live Forever” az album legprogrosabb alkotása, számos érdekes átmenettel az egyes motívumok és hangulatok között. A billentyűs misztikus intró, zenekari és kórushangzások után ütős tempóba csap át, számos pompás motívummal, ahol Catley kifejező hangja uralkodik, de nem hiányoznak a nyugodtabb hangszeres pillanatok sem.
A kiváló „Reborn” is mindazokat az elemeket egyesíti magában, amelyek miatt a Magnum a progrock-közönség számára is érdekes: a heavy rock, a flétta- és akusztikusgitár-futamokkal tűzdelt power ballada és a rengeteg ízléses billentyűfutamú szimfonikus rock érdekes keveréke. A „So Cold The Night” is, ez a sokféle dimenziót felvonultató újabb eposz, felvonultat néhány progrockos elemet, főleg a szintetizátorok szinte neo-progos fűszerezésű használatának köszönhetően egyes részekben. A nyugodt pillanatok mellett a dal szinte baljós alaphangot is kap a gyakran meneteléshez hasonló dobokkal és a metálban megszokott, kihegyezett riffekkel. A „Foolish Heart”, az album másik kislemeze, ismét valamivel egyenesebb, dallamos rockos szerzemény, amely kissé monoton refrénjével az album leggyengébb dala, bár Clarkin itt mutatja be néhány legjobb futamát a lemezen.
A „Stayin’ Alive” hatalmas dallamos, szinte himnuszi refrénjével és ízléses szimfonikus díszítésekkel folytatja a kiváló power balladák hagyományát. A misztikus „Firebird” melankolikus trubadúros bevezetővel indul akusztikus gitárfutamokkal, majd éles gitárfutamokon és billentyűhangokon át dramatikusabb heavy rockos vizekre evez. Közben egy rövid barokk folk rockos fuvolabetétet is megengednek maguknak. A záró epikus himnusz, az „All Of my Life” a tősgyökeres Magnum-pompa megtestesítője, érdekes, zongorára és basszusgitárra épülő jazzes nyitó futamokkal. Catley kiváló melodramatikus énekteljesítménye, amely számára szokatlanul magas fekvésben ér véget, hagyja a leginkább emlékezetes nyomot a hallgatóban.
Bár a „Magnum II” kompozíciós szempontból nem éri el az elődje színvonalát, a mesterműi státuszról nem is beszélve, kétségkívül nagyobb megbecsülést érdemelne, hiszen újabb minőségi album, amely sok tekintetben folytatja azokat az art rockos elemeket, amelyek kultstátuszt biztosítottak nekik, és egy fedél alá képes hozni a dallamos rock, a heavy rock és a progresszív rock rajongóit. Talán az album alacsonyabb megítélésében a ronda borító is szerepet játszik, amely messze a legrosszabb a diszkográfiájukban, és amelyről hiányzik a megszokott misztikus tematika. Az előbb említett kereskedelmi kudarc miatt a következő albumig, amely végleg meghatározta a zenekar hangzását, jócskán sokat időztek, és ez végül busásan megtérült.
Felállás
Bob Catley – ének
Tony Clarkin – gitár, vokál
Richard Bailey – billentyűk, vokál
Wally Lowe – basszusgitár, vokál
Kex Gorin – dob
Produkció
Leo Lyons
Dallista
1. Great Adventure (4:54)
2. Changes (3:15)
3. The Battle (2:10)
4. If I Could Live Forever (4:02)
5. Reborn (5:45)
6. So Cold The Night (4:04)
7. Foolish Heart (3:13)
8. Stayin’ Alive (3:22)
9. Firebird (4:47)
10. All Of My Life (4:43)
Az album hossza: 40:33
