Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1970
Értékelés: 4.5/5
A „Chunga’s Revenge” lemezzel a mester határozott léptekkel vágott bele a 70-es évekbe, egy olyan alkotói korszakba, amely sok rajongóját két táborra osztja: vannak, akik szerint ez volt a legtermékenyebb időszaka, mások pont az ellenkezőjét állítják, és sehogy sem tudtak megbékélni néhány radikális hangzásbeli váltással, amelyek egy Frank-féle formátumú művésztől teljesen megszokottak, egy olyan alkotótól pedig, aki soha nem telepedett le sokáig egyetlen zenei formában, logikus lépésnek számítottak. 1970 első hónapjaiban Frank kiadta a „Burnt Weeny Sandwich” és a „Weasels Ripped My Flesh” című lemezt, két poszthumusz albumot, amelyek az eredeti felállású kísérőzenekara, a The Mothers Of Invention addig kiadatlan, összegyűjtött felvételeit tartalmazták. Mindkettő hangzásában még a 60-as évek avantgárd rockos, szatirikus stílusát tükrözte, bőven adagolva a musique concrete groteszk hangzásvilágát és a társadalmi-politikai burleszkeket. A „Chunga’s Revenge” viszont már Frank pályájának új evolúciós szakaszát jelentette, és elfordulást egyrészt az eredeti The Mothers Of Invention-felállással készült szatirikus-avantgárd munkáktól, másrészt a jazz rock fúziótól, amelyet olyan remekül mutatott be a „Hot Rats” (1969) című mesterműben.
A „Chunga’s Revenge”-hez Frank teljesen új felállást gyűjtött maga köré a The Mothers Of Invention-ből, amely ekkor a nevét egyszerűen The Mothersre rövidítette. Max Bennett basszusgitáros, John Guerin dobos és Don „Sugarcane” Harris orgonista már a „Hot Rats”-en is vele dolgozott, a csapatot pedig megerősítette a legendás brit dobossal, Aynsley Dunbarral (John Mayall, Jeff Beck, David Bowie, Lou Reed, Sammy Hagar, Jefferson Starship, UFO, Whitesnake, Journey…csak néhány név, akivel gazdag pályafutása során együtt játszott), a nem kevésbé kiváló jazzbillentyűssel, George Dukekal, valamint pályája egyik legmeglepőbb és legellentmondásosabb választásával, a Flo & Eddie duóval (valódi nevükön Mark Volman és Howard Kaylan). Ők ketten a 60-as évek amerikai popikonjának, a The Turtlesnek voltak a tagjai, akik a „Happy Together” című slágerrel örökre beírták magukat a rock’n’roll történetébe, ez pedig a 60-as évek egyik legismertebb örökzöldje. Frank a maga szarkasztikus módján Phlorescent Leech & Eddie-re keresztelte át őket. Az említett zenészek közül persze az első hely Frank hosszú évek óta kedvencének, a multiinstrumentalista Ian Underwoodnak járt.
A „Chuga’s Revenge” fő erénye mindenekelőtt az egyes darabok stílusbeli eklekticizmusa, amely átível mindazokon az általánosan elterjedt zenei területeken (főleg rock és jazz), amelyekkel Frank az előző lemezein kísérletezett. Nem hiányoznak róla a különféle hangszeres jamek, az avantgárd és bluesos improvizációk, akad némi jazz fúzió is, meglepő módon pedig néhány popszám is, amelyek biztosan Frank legkommerszebb munkái közé tartoznak, és sokat tesznek a lemez átfogó dallamosságáért (ebben a kulcsszereplő nem más volt, mint Flo & Eddie). A szövegekben ezúttal nincs nyílt politikai szatíra. Többségük sokféle szexuális utalás és csoportosokkal való közeli találkozások körül forog, de Frank jellegzetes, szárazon fanyar humora itt sem hiányzik. Ez valóban az egyik utolsó terület, ahol az utóbbi csalódást okozhatna a rajongóknak. Ahogy Frank a booklet szövegében állítja, néhány darab afféle előzetesnek készült a következő filmprojektje, a „200 Motels” (1971) zenéjéhez. Ennek ellenére egyik sem került fel az említett film hanganyagára, sem eredeti, sem más formában.
A „Transylvania Boogie” kiváló nyitány, és minden bizonnyal Frank pályájának egyik legizgalmasabb instrumentális száma a kiváló darabok tengerében. Valójában egy ütős jam, amely Frank lélegzetelállító gitárimprovizációinak, a nem kevésbé érdekes basszusimprovizációknak és Dunbar dobjainak álomszerű átmeneteinek összjátékára épül. A nyitó gitárriff és az orgona meglehetősen baljós hangja időnként valóban egy horrorfilm hangulatát idézi. A „Road Ladies” remek blues rock paródia melankolikus orgonabevezetővel és Frank gúnyos énekével, amely a szövegben néhány szaftos anekdotát mesél el a koncertszervezőkről, a csoportosokról és a saját zenekaráról, amely „some of the most teribble shit you’ve ever known” játszik. Miközben Frank a „részeg” bluesos futamait pengeti a szólógitáron, Ian Underwood időnként csatlakozik hozzá a ritmusgitáron. Amikor beszáll Jeff Simmons basszusgitáros szándékosan patetikus, dühös soul éneke, a paródia a már kereskedelmileg letűnt blues rockról tökéletes. A rövidebb, finom hangszeres „Twenty Small Cigars” még a „Hot Rats” tervezése idején született, és ez rögtön hallatszik, hiszen kiváló jazz fúzió gyönyörű hárfa-, zongora-, basszus- és gitárfutamokkal. Szerintem, ami egybevág egy viszonylag nagy jazz rock fúzió-rajongó érzéseivel, a lemez egyik legjobb darabja, kár, hogy ilyen rövid. Ezután jön az avantgárd jazz fúziós improvizáció, „The Nancy & Mary Music”, amelyet élőben játszottak és vettek fel egy minneapolisi fellépésen. Frank improvizációinak többsége a hangszeres virtuozitás minden rajongójának fülnek való, és ez a szám is közéjük tartozik. Az egyes hangszeresek színes hanglabirintuson vezetik végig a hallgatót: Dunbar remek dobszólójával, Frank kacskaringós gitárfutamaival, Underwood és Duke elektromos zongorás mesterkedéseivel, közben pedig időnként visítozik és grimaszol a „fluoreszkáló pióca” és elválaszthatatlan pajtása, Eddie.
A „Tell Me You Love Me” dallamos hard rock szám, Frank egyik kereskedelmileg leginkább befogadható darabja egyáltalán, amelyből akár sláger is lehetett volna, ha elvesszük belőle a „elfajzott” komponenst. Az ütős gitárriff, a dallamos refrén és a dübörgő basszus mellett tipikus hard rockos vokális harmóniákat is tartalmaz Flo & Eddie előadásában. Afféle logikus és meglehetősen szórakoztató szatirikus válasz az akkoriban rendkívül népszerű, még friss hard rockra, bár engem személy szerint a kereskedelmileg hozzáférhetőbb munkái jóval kevésbé nyűgöznek le, mint a kísérletezőbb, avantgárdabb kompozíciói. A „Would You Go All The Way?” pop rock paródia a könnyűvérű nők kárára írt szatirikus szöveggel, szándékosan hamis vokális harmóniákkal, ugrándozó dobokkal és Frank jellegzetes gitárfutamaival, amely burleszkként csak Duke remek harsonabetétje után győz meg igazán. Ezután a címadó szám következik, amely egy cigány mutáns porszívóról szól, aki visszatér a cigánytáborba, hogy bosszút álljon korábbi gazdáin. Személy szerint Franknél mindig jobban lenyűgöztek az ilyen abszurd, félig sci-fi szövegek burkolt társadalmi szatírával, mint a nyíltabb és közvetlenebb társadalmi-politikai kiszólások. Bár a lemez booklete szellemes módon vizuálisan is bemutatja ezt a koncepciót, a szám nem vokális kompozíció, hanem kiváló jazz rock fúziós instrumentális Frank lelkesítő gitárfutamaival, amelyek bőven használják a wah-wah pedált, a többi hangszeres közül pedig különösen Underwood remekel a szaxofonon, Dunbar pedig színes és energikus dobmutatványaival. Mondhatnám, hogy ez a kompozíció a lemez csúcspontja. A rövid instrumentális „The Clap”-ben Frank először mutatkozik be szólóban kiváló ütőhangszerként, hiszen ebben a számára szokatlan szerepben alaposan kiereszti a gőzt, főleg ami a fa ütőhangszerek és a tam-tamok püfölését illeti.
A „Rudy Wants To Buy Yez a Drink” szerintem a lemez legszórakoztatóbb és legjobban sikerült burleszkje, remek pop rock paródia szatirikus szöveggel a rocksztárok átlagos mentalitásáról és viselkedéséről, meg a könnyűvérű kísérőikről. Már az éneklés módja is nevetésre késztet, a harsona és a tamburin pedig csak tovább fokozza a grimaszoló, fekete humorú hangulatot. A záró pop rock szám, a „Sharleena”, amelyet az egyik helyi csoportosnak ajánlottak (aki valószínűleg Frank addigi kedvencét, Suzi Creamcheese-t váltotta), szerintem a lemez legjobb és művészileg legváltozatosabb pop rock darabja kiváló, álmodozó vokális harmóniákkal, dallamos refrénnel, szándékosan patetikus szöveggel, valamint ízléses jazzes futamokkal és átmenetekkel gitáron, basszuson, szaxofonon és dobokon. Bár tiszta heccnek és a pop/hard rock balladák paródiájának szánták, kifejezetten kissé melankolikusra sikerült, és jelentős kereskedelmi potenciált hordoz, így azokat is el fogja ragadni, akik egyébként nem tartoznak Frank hagyományos hallgatói közé.
A „Chunga’s Revenge” szerintem Frank egyik legbefogadhatóbb albuma a korai időszakából, főleg amiatt, hogy valamivel több szatirikus, ugyanakkor dallamos popszám van rajta, mint amit a legtöbben megszoktak tőle (a „Teel Me You Love Me” és a „Sharleena” kicsit „uniformizáltabb” kivitelben akár slágerré is válhatott volna). Ugyanakkor a lemez eléggé eklektikus ahhoz, hogy a progresszív rockos kísérletezésének legtöbb rajongója is megkedvelje. Akik Franknél különösen nagyra értékelik a társadalomkritikus szerepét és a politikát kíméletlenül támadó szatirikus élét, azok biztosan valamivel kevésbé lelkesedtek a lemezért, én viszont úgy gondolom, hogy több mint üdvözlendő volt, hogy itt egy kicsit (persze átmenetileg) lehűtötte a dekadens amerikai társadalom elleni kompromisszumok nélküli csapkodását, és inkább szórakozott néhány (gyakran patetikus) társadalmi közhellyel a klasszikus fiú–lány viszony kárára, közben pedig időt szakított egy abszurd mesére a bosszúszomjas cigány mutáns porszívóról, amilyet csak ő tudott kitalálni.
Felállás
Frank Zappa – gitár, ének, ütőhangszerek
Ian Underwood – zongora, elektromos zongora, orgona, altszaxofon, wah-wah pedálos szaxofon, tenorszaxofon, ritmusgitár
George Duke -elektromos zongora, orgona, harsona, ének- és dobutánzatok
Don „Sugarcane” Harris – orgona
Jeff Simmons – basszusgitár, ének
Max Bennett – basszusgitár
Aynsley Dunbar – dob, tamburin
John Guerin – dob
Mark Volman – ének
Howard Kaylan – ének
Producer
Frank Zappa
Számlista
1. Transylvania Boogie (5:01)
2. Road Ladies (4:10)
3. Twenty Small Cigars (2:17)
4. The Nancy & Mary Music (9:27)
5. Tell Me You Love Me (2:33)
6. Would You Go All The Way? (2:29)
7. Chunga’s Revenge (6:15)
8. The Clap (1:23)
9. Rudy Wants To Buy Yez A Drink (2:44)
10. Sharleena (4:03)
Az album hossza: 40:22
