Előadó: Zion
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2006
A Zion a kiváló énekes, Freddy Curci visszatérése a zenei színtérre. A kanadai előadó pályája a hetvenes évek végéig nyúlik vissza, amikor a Sheriff tagja volt, a legnagyobb elismerést mégis az Alias egyetlen, azonos című albumán nyújtott teljesítményéért kapta, amelyet a Heart tagjaival közösen alapított zenekarával készített. Freddy széles hangterjedelméről és erőteljes, a legmagasabb régiókban is stabil énekéről ismert, soulos beütései miatt pedig olyan nevekkel rokonítható, mint Bobby Kimball (Toto), Lee Small (Surveillance), Joseph Williams, Steve Overland (FM) vagy akár Glenn Hughes (bár az ő hangartikulációja jóval gyengébb). Néhány dalt még a második Alias albumra írtak, az viszont soha nem látott napvilágot (How Much Longer Is Forever).
A fickó nemrég súlyos beteg volt, és kérdéses volt, hogy egyáltalán énekelhet-e még valaha. A „Zion” erre a válasz! De vajon megfelel a magas elvárásoknak?
Nem! Egyszerűen nem, és ennek legfőbb oka az album produkciója, ami teljesen tönkretette az anyagot. A felvételek többségét Freddy maga producerelte, három dalnál Fabrizio V. Zee Grossi segített be, az eredeti felvételek (master tapes) pedig minőségileg olyan siralmasak voltak, hogy Németországba kellett vándorolniuk javításra Dennis Ward (Pink Cream 69) hangmérnökhöz, hogy mentse, ami menthető! A hangzás most legalább részben „kiegyenlített”, de… Kicsit már késő volt.
Curci hangja ideális a tiszta, dallamos AOR-hangzáshoz. A hangszerek (főleg az orgona, a gitárriffek) és az ének között azonban egyszerűen nincs átlátszóság, nincs egyensúly, minden összetorlódott és összerázott masszává vált, ebből a áporodott ködlabirintusból pedig nem találsz kiutat. Az albumnak nincs igazi „lába”. A ritmusszekció nem robbanékony, túlságosan háttérbe szorul, a basszusvonal tompán szól, maga a riffelés pedig hiányolja azt a dallamos élt, amely az efféle AOR-megoldások hangzását általában magasabb szintre emeli – legalábbis kellene. A dobos úgy játszik, mintha egy másik dimenzióban élne, különösebb átvezető trükkök nélkül, amelyek felrázhatnák a dalokat, a cintányérok csörömpölése pedig megállíthatatlanul áttör a dobok összhangzásán. A nyitott riffek gitártorzítása az átvezetéseknél szinte elhal, ahelyett hogy mérgesen húzna és megtöltené a hangképet! Borzalom!!!!
Egy ilyen album igazi kínszenvedéssé válik, és a szörnyű produkció miatt kellemetlenül bökdösi a fület, mint egy idegesítő szúnyog. Főleg ha belegondolsz, hogy Freddy kiváló énekes, a szándék jó volt, az ötletek szépek, és a megfelelő ember irányításával az egész egészen más fényben ragyoghatott volna. Érdekes, hogy a Dangerous, a No Surprise és a Chrash The Mirror hangzásban jóval elfogadhatóbbak, minden összetevőjük sokkal áttekinthetőbb, Freddy éneke pedig kielégítő mértékben robbanékony. Ezeknek a daloknak Fabrizio Grossi volt a producere, és úgy tűnik, Ward éppen belőlük tudta kihozni a maximumot.
A dalok többnyire érdekes motívumokból épülnek fel, amelyek, ahogy mondtam, egy másik producer kezében teljesen más arcot adtak volna az albumnak. Az énekes köztiszteletben álló hírneve miatt a várakozások rendkívül magasak voltak, de a „mancs” alól végül egy „rút kiskacsa” mászott elő, akin sajnos már semmilyen szépészeti beavatkozás nem segíthet.
Felállás
Freddy Curci – ének, dobok, basszusgitár, gitár, zongora, orgona
Joey Scoleri – gitár
Jason Hook – gitár
Ross Greene – orgona
Ken Malandrino – basszusgitár
Jason Hook – basszusgitár
Paul Marangoni – dobok
Joey Greco – dobok
Produkció
Freddy Curci & Fabrizio V. Zee Grossi
Számlista
1. All It Takes Is A Minute
2. How Much Longer Is Forever
3. One Man Alone
4. Dangerous
5. I’m Running Home
6. Everybody’s Watching
7. No Surprise
8. The Sky Is Falling
9. The Devil’s Dance
10. Who Do You Think You Are
11. Crash The Mirror
Az album hossza: 49.54
