Előadó: Quiet Riot
Kiadó: Sony BMG
Megjelenés: 1983
Értékelés: 4/5
Elbúcsúzott a rock egy újabb legendája, Kevin DuBrow, ezúttal – a közelmúlt meglehetősen erőszakos trendjeivel (pl. Dimebag) ellentétben – a klasszikus módon, kokain túladagolásától. Így csendben és szinte észrevétlenül csatlakozott az égiek (vagy inkább az ördögök) közé Randy Rhoadshoz, akivel a hetvenes évek közepén megalapították a zenekart, és most valószínűleg mindketten azon töprengenek, hogy az ördögbe kerültek oda hamarabb, mint Ozzy.
Randy a két albumot után, amelyeket a zenekar csak Japánban adott ki, otthagyta a bandát és Osbourne-hoz szegődött, Kevin pedig 1983-ban új felállással felvette a Metal Healtht, amely a rocktörténet becsületes helyét foglalja el, hiszen ez az első metalalbum, amely a híres Billboard-lista legtetejére jutott. Még abban az évben novemberben letaszította a trónról a The Police-t és a Synchronicityt, és bár az első helyen egy hétnél tovább nem maradt, mégis beszélhetünk történelmi léptékű teljesítményről. Ezzel a lemezzel érkezett meg a metal a NWOBHM és az európai glam szárnyán Amerikába, és egyengette az utat mindazoknak a hasonló bandáknak, amelyek később hozzájárultak a műfaj hanyatlásához. A Quiet Riot talán tényleg megtestesítette azt a mára meglehetősen népszerűtlen glam rock paradigmát, de a szerepük a rock és a metal fejlődésében éppen e lemez miatt valószínűleg kulcsfontosságú.
Valójában rendkívül szórakoztató, jól hallgatható pop album felpörgetett gitárokkal, amiről a producer Spencer Proffer (aki a W.A.S.P. második albumán, a The Last Commanden is ott van a névsorban) mellett az ügyes Carlos Cavazzo gondoskodott, aki DuBrow mellett a legtöbb dal szerzőjeként szerepel. Cavazzo alaposan áttanulmányozta elődje stílusát, ami leginkább a Battle axe arpeggióiból és a többi, mindenképp átlagon felüli szólóbetétből látszik. Az albumot klasszikus purple-ös figurával az ütős Metal health nyitja, amely abban az évben amolyan amerikai középiskolás himnusszá vált, majd az album éllovasa, a Cum on feel the noize következik, a Slade 1973-as slágerének feldolgozása. A Slade, a glam rock egyik legelfeledettebb jelensége az 1970-es évekből – a szigetországban a slágerek számát tekintve csak a Beatles előzte meg őket, és olyan nagyságok hivatkoztak rájuk, mint a Kiss, Alice Cooper, az Oasis, Tom Jones és David Coverdale –, az 1980-as évek elején már a pályafutásuk végén járt. Kétségtelen, hogy éppen a Metal Health ösztönözte őket arra, hogy még abban az évben felvegyék az évtized legjobb munkájukat, a The Amazing Kamikaze Syndrome-ot, amely a Run Runaway és a My Oh My slágereiről ismert. Még több potenciális slágert találunk az utódján, a verhetetlen AOR-remekművön, a Rogues Gallery-n, amelyet azonban az irigylésre méltó produkció és a dallamos refrének ellenére sajnos a glamesek óriásainak hattyúdalaként tartanak számon. A Slade közvetlen hatását a rock fejlődésére tehát aligha tagadhatnánk, az viszont biztos, hogy Rod Stewart és a Humble Pie mellett Kevin egyik kedvenc zenekara volt, amit a „Condition Critical” című albumon hallható másik feldolgozás, a Mama we’re all crazy now is bizonyít, ahol DuBrow reszelős hangja már teljesen úgy szól, mint Noddy Holderé.
A Metal healthön érdemes megemlíteni még a Slick Black Cadillac című dalt, amely az említett japán albumok másikán is szerepel, valamint a Randy Rhoadsnak, a repülőbalesetben elhunyt barátnak ajánlott Thunderbird balladát. Ez Kevin „hommage”-a jó barátjának, és sokkal hitelesebbnek és őszintébbnek tűnik, mint Ozzy kísérlete a Tribute albummal, amelyet tipikus marketinglépésnek is nevezhetnénk azután, hogy „The Ultimate Sin” című, 1986-os albumát jókora kritika érte.
A Quiet Riot első albumának sikerét többé nem tudta megismételni. Még két album következett: a már említett „Condition Critical”, amelyen a fenomenális és már morbidan lassú címadó dal mellett még érezni valamicskét a „Metal Health”-re jellemző lendületből, valamint a lesújtó „QR III”, amely több kárt okozott a zenekarnak, mint hasznot. A nyolcvanas évek közepén a hanyatlást a kiadóval és a producer Profferrel folytatott viták, Kevin szóbeli kirohanásai az akkori zenei színtér ellen, és az állandó hangoztatás jellemezte, hogy az Amerikában akkoriban híressé vált összes metalbanda az ő adósa. 1987-ben így egy turné végén a többi tag, megunva az ő kilengéseit, becsúsztatott egy repülőjegyet a hotelszoba ajtaja alatt, és Hawaiin hagyták. Így ért véget alig több mint három év alatt – éppen akkor, amikor a metal Amerikában a csúcsra ért – a Quiet Riot meséje, amelynek utolsó fejezete tragikusan zárult pontosan húsz évvel később, 2007. november 25-én, amikor Kevint holtan találták meg a las vegasi lakásában. Állítólag már alig egy héttel korábban meghalt, és ez idő alatt elfeledve feküdt otthon az ágyában. Szimbolikus.
Felállás
Kevin DuBrow – ének
Carlos Cavazo – gitár
Rudy Sarzo – basszusgitár
Frankie Banali – dob
Produkció
Spencer Proffer
Számlista
1. Metal Health
2. Cum On Feel the Noize
3. Don’t Wanna Let You Go
4. Slick Black Cadillac
5. Battle Axe
6. Breathless
7. Run For Cover
8. Love’s a Bitch
9. Let’s Get Crazy
10. Thunderbird
Az album hossza: 40.56
