Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Korn
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2007
A 20. század 80-as és 90-es éveinek fordulóján a Korn egy új műfaj sarokkövét jelentette, amely az óceánon túli zajbirodalomban még csak formálódott. Valami üdítően újat és eddig nem hallottat hoztak, és a bakersfieldi ötös azonnal meghódította az újdonságra éhes tömegek szívét. Azóta sok víz lefolyt a Dunán: a kiváló albumokat a sikertelenség évei követték, a kommercializálódás, az egész tartalmi mag felhígulása, fontos tagok távozása és hangos sajtóbeli sárdobálás, majd újra meg újra jöttek a nyilatkozatok, hogy a következő termék végre visszatérés lesz a gyökerekhez. Mostanra elérték a középkor éveit, és az öregedés válsága a nyolcadik, cím nélküli albumon megint visszacsábítja őket a sötétség mélységeibe, ahonnan rövid időre átruccantak az akusztikus zarándoklat valamivel világosabb szféráiba. Az MTV Unplugged csak kitérő volt, és a vágytól hajtva, hogy újra valami meghatározót alkossanak, miután a tábort évekkel korábban elhagyta Brian „Head” Welch, szembe kellett nézniük David Silveria dobos kilépésével is. A bárka kezdett rendesen süllyedni, a Korn háza tájáról pedig csak olyan kiáltások hallatszottak, hogy ez nem a vég, csupán apró változásokról van szó. Júliusban aztán megjelent a név nélküli nyolcadik csoda, és kiderül, hogy mindez hazugság volt.
A snimmelést megkezdő Matrixszal indított együttműködés kudarcba fulladt, ezért úgy döntöttek, hogy univerzumuk közepén a kihunyt magmát Atticusszal élesztik újra, a „tízezredév zsenijének” kormányrúdját pedig megtartotta az eredeti tagok megmaradt hármasa is. A dobok mögötti űrt maga Jonathan Davis tölti ki, segítségére pedig sietett a Bad Religion tagja, Brooks Wackerman, valamint Terry Bozzio. Talajkeresés vagy egy elmerülő tetem utolsó csapásai?
Már az első meghallgatás után világos, hogy a Korn a saját formájának és az üres pózolásnak a foglyává vált, ami ráadásul rémisztő, fenyegető és sötét. A hangszórókból reménytelenség és őrület árad. Bizarr figurák karneválja csap át az őrület táncába és mindannak a beomlásszerű összeomlásába, amit eddig felépítettek. Az ‘Intro’ a legmélyebb patetikusság közhelyes kiömlése, és cirkuszi bevezetője az önpusztítás folytatódó politikájának. A trágyázás fanfárjai tovább harsognak! A ‘Starting Over’ bizonyíték arra, hogy Davis ahelyett, hogy esszenciát öntene a dalba, inkább lerágott frázisokhoz és mélyen recsegő morgáshoz menekül. Az egész rendszer műtüdővel lélegzik. A szív elektronikusan hideg és földöntúli. A szövegbeli vallomásosság és kritika tágabb képe agóniával járó sebzéssé vált egy még be sem gyógyult önbizalmon. Davis tálcán kínálja magát, és boncolja az alkoholfüggéssel és a drogokkal vívott múltbeli csatái tanulságait, elmeséli azt is, hogyan borította ki az egyensúlyából egy majdnem végzetes vérmérgezés. A rockos nehézség közvetlen tempója átadja a helyét a megszokottnak, a devianciát takaró függöny előtti teret pedig szinte pszichedelikus, elektronikával átitatott hangzásnak és minimalista pompával festett felületeknek engedi át. Az oxigénmaszkok elrontották az agy logikáért és haragkitörésekért felelős központjait. A Korn tánczenei jelenséggé válik. Az ezotéria és a csodálkozás a két vezérelv. A halottak feltámadását itt a közönyös etika orgonája zengi. Az idő fogy. Valamit tenni kell.
A nehéz szakításról és a szív középpontjának elvesztéséről Davis már prédikált a múltban. A ‘Bitch We Got A Problem’ most kevésbé hangzik indulatosnak. Közelebb áll a sablonhoz és a erőtlen utánzáshoz annak, amilyen a Korn valójában állítólag volt. Az eredeti másolata uralja az egész képet. Kicsit felrázza az embert Munky szólója, amely olyasmire emlékeztet, amit inkább az NIN-től várnánk. Azzal a különbséggel, hogy a Korn még nem szokta meg az ipari hangzás zűrzavarát, és az egész egy kissé túl sok. Csak a lényeg hiányzik – az üzenet és a tartalom.
Az ‘Evolution’ – ahogy az lenni szokott a lemez fő, és eddig egyetlen slágerénél – sokkal kiforrottabb. Valami rongyos, groteszk módon. Ahogy egy újkori környezetvédőhöz illik, Davis a dal írása közben a Nobel-díjas, nem is olyan rég még amerikai elnökjelölt, Al Gore katasztrófa-előrejelzéseinek fekete forgatókönyvei előtt lebegtette a szemét. Beszélni kell, ugye, az éghajlatváltozásról is. Davis ugyan azt állítja, hogy nem merészkedett a politikai trágyázás szintjére. Inkább arról a közvetlen kérdésről van szó, milyen világot hagyunk az utódainkra, a pusztítás és az egészséges bolygó utolsó foltjainak mérgező rombolása örökségeként. A ‘Hold On’ valami ismerőset ígér a Korn múltjából.
Jóval újkorosabban Korn-hangzású a nekem legkedvesebb dal az albumon – a ‘Kiss’, amely billentyűket lehel az egészbe, és ezek úgy hasítják át a tipikus Korn-groove-ot, mint egy szépészeti sebész szikevágása. A Korn áldozatává vált annak, amit egykor tagadott. Szinte beatlesesen hangzó mellotron. A ‘Strawberry Fields’ önkéntelenül előbukkanó kép. Éppen a pillanat édeskés barokksága, a megmutatott törékenység ellensúlyozza a mesterkélt locsogást. Davis és társasága előadása szívszorító és fájdalommal teli. A depresszió elsötétült, ködös tájaira lépnek. Transzba esnek, és ajándékoznak valami őszintén újkori, a sajátjukat. A ‘Kiss’ olyan teljesen új tájakat köt össze és teremt, amelyek addig a Korn gondosan őrzött titkai voltak.
A ‘Do What They Say’ folytatja a csalódások sorát. Zavar a valami ehetetlen örökös erőltetésének logikája. Annyira, hogy a zongora bevezető zümmögése és a vasanyagra mért hideg csapások után az embernek az az ötlete támad, hogy ideje lenne, ha Marilyn Manson és Jonathan Davis karácsonyi duettlemezt vennének fel, hiszen a közhelyeket nehezen fogod lenyelni, ha pedig már pénzt akarnak fejni, legalább fűszerezzék kicsit ünnepi hangulattal a zenei hétköznapjaikat.
Ezután viszont a drámai folytatásban hegyezett cölöpökre döfnek a kietlenség karjai – az ‘Ever Be’ nehéz, mint egy tízmázsás gránittömb. És mint egy ugyanilyen súlyos trágyadomb, az első verssoroktól a nagy fináléig úgy zúdul rád, hogy alig marad belőled valami. A refrén kiszámítható. Nem tagadom, hogy ragad, de valahogy mégis depresszióba lök, amikor rájössz, hogy a Korn nem akarja kinyitni az összes szelepet. Mindez azért, hogy meglegyen a játékidő, nem igaz?
A ‘Love And Luxury’ humoros sablon, amely úgy hangzik, mintha egy alsónadrág gumiján pengetnének, és Head távozása miatti megcsiszolt harag mély értelmű kitöréseire riszálnának. Brian Head Welch elment, Davis pedig fenyegetve érzi magát, mintha bárki az ő rovására akarna dicsőséget kovácsolni. Head találkozott Jézussal, és elment. Akkor maradt a Korn a fő ihletforrás és az igazán nehéz, mély zene nélkül. Head könyvet ad ki, amelyben a volt cimborák szerint tisztességtelenül sározza be azokat, akik kenyeret és menedéket adtak neki. Közhelyes? Fel nem dolgozott és éretlen? Davis ebben egy tapodtat sem marad el tőle. Tudjátok: az okosabb enged, állítólag …
Az ‘Innocent Bytander’ klasszikus újkori Korn-locsogás, amely ezúttal néhány albumtöltelékkel is büszkélkedhet. „Enough’s enough!” kiáltja Davis, és mi csak egyetérthetünk. A zenéhez, amely valaha szellemi erekciót keltett, mostanában egy marék apaurint és viagrát kell keverni, és az eredmény talán meglesz! A ‘Killing’ szenved, és a meggyőzetlen felépítése miatt szenvedtet minket is, a véletlen arra járókat. A dal eredetileg ‘Trained Response’ volt. A riff a tagok szerint nehéz, mint a Jahorina hegy, de annál is inkább felkelti a figyelmet, hogy az a húrdörzsölés, amely a legkevésbé hangzik mesterkéltnek, Davis műve, aki egy újabb gitárral szól bele a hangzásba. A Pearl Jamnél nem zavar, ha Vedder gitárhoz nyúl, a Kornnál viszont nevetségesen hangzik!
A ‘Hushabye’ a dallamosság egyik szebb pillanata, és a fülünk szinte kipihenheti magát a verseken, amelyekben Davis tudja, hogy drága idő elvesztegetéséről volt szó. Munky mandolinhoz nyúl, és a Mediterráneum szellemében úgy elaltat, hogy a fejedre mért ütés se nagyon zavar. A gyerekmondókák után az első lemezről altatódalok következnek, amelyek az elálmosodott, megöregedett fenevadat elvezették a nagy fináléig. Az ‘I Will Protect You’ az ide illő albumhoz méltóan zárja a ciklust. Davis a dudához nyúlt, és megtömte effektekkel. Majdnem elhiszed, hogy a vége felé vezető út nem is volt olyan lélekölő és fárasztó. És Bozzio zappás stílusú dobolásában a császár új ruhája átlátszóvá válik az egész teremtés szeme láttára. Szegényes rongyok takarják az egyébként elég csupasz, vén testet. Ideje pihenni. Ideje beismerni a vereséget.
A látszatdiskurzus üressége fölötti háromnegyed órás litánia után az ember megelégeli Davis világköltészetét a „It’s a sickness in the gene pool” stílusában. A prózai egész szétfoszlott, mint a szappanbuborék, és a tágabb, a Korn szavai szerint minden eddigi határon túlmutató forma torzan oszlott fel az eszmények nagy foszlásában. Az egyes dalok sekélyességén túl azonban az egész mű árnyéka messzebbre nyúlik. Nincsenek könnyítő körülmények és egyszerűen megjegyezhető riffek. Nincsenek szekciókra kidolgozott dalok. De kétségtelenül világos a hangulatiság és a hangzás elsőbbségének üzenete a dalok fölött. A Korn megkovácsolta a hanyatlás és kiüresedés soundtrackjét, és a saját temetésén pörgeti a hattyúdalt. Az egykor ígéretes zenekar tragikus sorsát siratók száma viszont albumról albumra csökken.
Felállás
Jonathan Davis – ének, gitár, elektromos duda, dobok („Love and Luxury”, „Bitch We Got a Problem”, valamint kiegészítő dobok a „Kiss” és „Hushabye” dalokon)
James „Munky” Shaffer – (7 húros, 8 húros) gitár, mandolin, lap steel gitár
Reginald „Fieldy” Arvizu – 5 és 15 húros basszusgitár
Terry Bozzio – dobok és ütőhangszerek
Brooks Wackerman – dobok és ütőhangszerek
Zac Baird – billentyűk, orgona, szintetizátor, kiegészítő hangszerek
Produkció
Korn & Atticus Ross & Matrix
Számlista
1. Intro
2. Starting Over
3. Bitch We Got a Problem
4. Evolution
5. Hold On
6. Kiss
7. Do What They Say
8. Ever Be
9. Love and Luxury
10. Innocent Bystander
11. Killing
12. Hushabye
13. I Will Protect You
AZ ALBUM HOSSZA: 48:47
