Előadó: Newman
Kiadó: Chrome Dome Music
Megjelenés: 2007
Steve Newman brit melodikus AOR/hard rock előadó. Szorgalmas, mint a hangya. Különösen a „Sign Of Modern Times” (2003) és a „Heaven Knows” (2006) óta jellemzi rendkívüli konzisztencia: minőségi, művészi következetesség, stúdióperfekció, és ami az egész lényege, a fickó szikrázóan kreatív zenei elmével bír, amely újabb és újabb albumok ötleteit gyártja, s ezek mind megingathatatlanul magas színvonalat képviselnek. A spontaneitás átszivárgása a felvételekre viszont nehezebben érezhető közvetlenül, mert az ötletek sajnos kigondoltak. A „Primitive Soul” szigorúan kiszámítható alma-és-körte kínálat, permetszerrel átitatva, amely minden zenei-művészi kitérőt megakadályoz, és már nincs az az emelő, amely bármi másra utalna, mint egy új album zenei anyagának tisztán racionális, rutinszerű megírására.
A fickó mindenes, és a „Primitive Soul”-on is ő játszotta fel a hangszerek zömét a stúdióban, és természetesen az éneket is ő tette hozzá, ami a munkái fontos védjegye. A dobokat a „Heaven Knows”-hoz hasonlóan ezúttal is Rob McEwan szolgáltatta, a Cold Day In Hell gitárszólóját pedig egy újabb stúdiómunkamániás, Tommy Denander játssza fel. A „Primitive Soul” is megőrzi Steve Newman megszokott, kifejező zenei tartását, a brit melodikus hard rock iskola tipikus képviselőjeként, vagy inkább mondjuk így: a brit AOR rock képviselőjeként. Szóval mindazok, akiket olyan előadók gyújtanak be, mint a Kick, a Heartland, az FM, a Shadowman, a The Ladder, a Wildkard, és az óceánon túlról a Seventh Key, a Strangeways vagy akár a Night Ranger… ezeknél a neveknél már valószínűleg intenzívebben hegyezitek a fületeket.
A „Primitive Soul” hoz néhány (futó, pontszerű, csupán pillanatnyi) eltérést a „Heaven Knows”-hoz képest, abban az értelemben, hogy egy hajszálnyival kevesebb a dráma, a homály, a fájdalom… Ez egy „világosabb” album. De az angol az angol, a „Primitive Soul” mindent átható melankóliáját megint nem nehéz érezni. Az új album kicsit modernebb gitárhangzással dicsekedhet. Steve Newman a stúdióbeli élőség megragadásához nem változott soklábú polippá, hogy egyszerre játsszon fel minden hangszert, mint valami egyszemélyes zenekar (a hetvenes évek messze, messze vannak…), de a „Primitive Soul”-on jelen lévő élő érzet bizonyítja, hogy Newman kiválóan csiszolt tudással bír a stúdiófelvételek mestereként. A fickó természetesen minden dalt ellátott ragadós dallamossággal, amely a magasan éneklős refrénekben csap le, ezeket ízlésesen öltöztette többszólamú vokális harmóniákba, amelyek magasan tartják a hangulatot, az anyag dinamikáját pedig érzéki szólógitáros közjátékokkal és futamokkal emelte följebb.
A produkció a gitárriffelés és -szólózás nagyobb élőségén túl, ami az egyetlen említésre méltó újdonság a „Heaven Knows”-hoz képest, a megszokott kristálytiszta hangszeregyensúlyt hozza, Steve enyhén reszelős, mégis magasan dallamos hangjával középen elhelyezve. A „Primitive Soul” tökéletesen felöltöztetett Newman-album. Itt van az intenzív, odacsapós ballada, a The Rapture, az album egyik csúcspontja, a közvetlen, felgyorsított riffsrapnel, a Give It All You Got, az atmoszférikusan homályosabb, középtempós Mystery To Me, mint mesteri választás az album zárásához, az album egyébként a hangsúlyozottan világosabb kezdéssel, a kalandosan szökdelő Heading For Your Heart-tal nyit, melynek magas lendületét az album elején a következő 15 Minute Revolution tartja meg, az Egyesült Államokban termelt erőszak közvetlen kritikájaként, majd a címadó dalban éri el az intenzíven ragadozó rockos csúcsot. Az ember megélne a szívszaggatóan émelyítő Still Can’t Find The Words nélkül is, de a fickó a következő pillanatban már vissza is állítja a dolgokat a megszokott kerékvágásba a Last Flight rockrallijával, amelynek szándékosan elhelyezett, kitűnő rock n’ roll ritmusa az előrefrénben szikrázó kontrasztot visz a tipikusan AOR-os refrénhez.
Az alma-és-körte ellenére a „Primitve Soul” némi plusz pörgetést kíván a CD-lejátszóban, mondjuk „rettenetes” három-négyet. A dalok, főleg az album második felében, nem csúsznak be olyan simán elsőre a fülbe, mint az elődön, a „Heaven Knows”-on. Mégis, a „Primitive Soul” tipikus Steve Newman-orgia tetőtől talpig mindenben, amit nyújt. A pasi láthatóan tökéletesen rendben tartja a padlását, és technikai értelemben művészileg hibátlanul működik. Az egyetlen gond, hogy a zenéje a hallgatóság szűk, ritka és veszélyeztetett fajtájára van szabva, amelynek füle válogatósan, hűen és visszafordíthatatlanul a nyolcvanas évek AOR-hagyományára van hangolva, és hogy művészi fejlődés terén Newman nem fedez fel és nem kínál semmi újat. A „Primitive Soul” tehát Newman-album, ideálisan ráírva minden nosztalgikusra, aki érett dallamérintést és stúdióperfekciót követel. A „Primitive Soul” nem Kolumbusz Kristóf felfedezése, hanem megint csak egy nagyon-nagyon szép AOR rock album.
Felállás
Steve Newman – ének, gitár, billentyűs hangszerek, basszusgitár
Rob McEwan – dobok
VENDÉGZENÉSZEK:
Tommy Denander – gitár (szóló a 8. számú dalban)
Mark Thompson-Smith – háttérének
Produkció
Steve Newman
Dallista
1. Heading For Your Heart
2. 15 Minute Revolution
3. Primitive Soul
4. Still Can’t Find The Words
5. Last Flight
6. Falling Like Stone
7. For The Man I Am
8. Cold Day In Hell
9. I Get Torn
10. The Rapture
11. Give It All You Got
12. Mystery To Me
Az album játékideje: 58.58
