The Ills Of Modern Man

 Nehéz volt elhinni, hogy a kanadai growlerek képesek lesznek felülmúlni azt a lemezt, amellyel megszabták zenei kifejezésmódjuk irányvonalait, a The Healing Process-t (2005), de kétségtelenül sikerült nekik. A Despised Icon a producer Yannick St. Amanddal, aki a Beneath The Massacre-t és a Neuraxist is producerként jegyezte, újra együtt dolgozva készítette el új albumát, a The Ills Of Modern Mant, az újdonság viszont az, hogy Yannick már nem tagja a zenekarnak. Az új feladatára összpontosítva producerként minden eddiginél jobb munkát végzett. A helyét a zenekarban az új szerzemény, Al Glassman gitáros vette át, az amerikainak pedig – érdekes módon – már franciául is tanulnia kellett, hogy könnyebben szót értsen a kanadai haverokkal.

Mindaz, amit a lemezről el lehet mondani, egy összetett produkció szorosan összefonódó szövedéke, a hallottak örvénye, grindcore-töredékek ragasztása, dübörgő ritmushullámok és hangzások, amelyek a letisztult, kristálytiszta hangzásból statikus zajba csapnak át, miközben húsvágó gitárokkal vérszomjasan szívják ki a koncentrációdat. A káosz folyton renddé alakul, a rend pedig káosszá. Szándékosan. Éppen annyira, hogy a lemez nem való a finnyás kvázi-metálosoknak, akik rendezett zajjal, mondjuk a Dimmu Borgirékkal és hasonlókkal szépítik meg a napjukat. A Despised Icon ikonoklaszta. A Despised Icon minden tiszta formával szemben blaszfém. A Despised Icon a zaj mestere, amiből idővel dal lesz, olyan, amit megjegyzel. A lemezt nyitó számok – ‘In the Arms of Perdition’, ‘The Ills of Modern Man”, ‘Nameless’ és az új köntösbe bújtatott ‘Oval Shaped Incisions’, amit talán már hallhattál az elsőlemezen, a Bodies in the Gears of the Apparatus nevű zenekarral közös split albumon) – kíméletlenül lekaparják az arcodat a koponyádról. A folytatással, olyan dalokkal, mint a ‘Furtive Monologue’, ‘Quarantine’, ‘Sheltered Reminiscence’ és a ‘Tears of the Blameless’, a hasonlóság hangzásban kevésbé szembetűnő, mert ezek sokkal gördülékenyebbek, rétegzettebbek, módszeresen lucidak, és olyan módon irányítottak, amilyennel már találkoztunk, például a Meshuggahnál. A katarzis csúcsaira vezető út csúcspontja egyértelműen az ‘A Fractured Hand’. A fájdalom, a harag és a testi béklyók szétszakítása impulzuslökésekké válik törékeny tested idegsejthálózataiban. Minden lépésnél meglepnek. Különleges állóképességi próba a lemezt záró ‘Fainted Blue Ornaments’ is. Betegesen groovy, zenekari hangzású, dallamokkal az utolsó zugig megtöltve. Az agyad és a füled provokálása után az album kifut a végéhez. Egy csipetnyi kegyelem azoknak, akik megkockáztatták, hogy megszakítás nélkül kövessék az önvizsgálat vörös fonalát: az egész látványának öröme.

Az utóbbi néhány évben aligha vitathatod, hogy minden, ami Kanadából jön, kevesebbet ér az amerikai koponyák alkotásainál. Az USA beleesett a popba. Tudod, hogyan megy ez: minden, ami corehoz hasonlít, szinte klónozott másolata annak, amit már hallottál. Az ismétlődő sémákon kevesen lépnek túl: The Red Chord, Job For A Cowboy, Beneath The Massacre… Kanada a zenei felsőbbrendűségre esküszik, amely nem pöffeszkedik, és nem fújja fel magát minden jelentéktelen fuvallatra. A Despised Icont kétségkívül elég sokan elnézik, de ők csendben járják tovább az útjukat. Egy album csak annyira jó, amennyit az egyes dalok zeneileg nyújtani tudnak. Ők pedig ezt a parancsot követik. Különleges és avantgárd módon provokatívan.

A The Ills Of Modern Man egyébként már a harmadik albumuk, stílusban pedig egy tapodtat sem tér el a végletekig fokozott, extrém, brutális metaltól, amely spektrálisan a death metal, a deathcore és a grindcore modernizált változata között mozog. Ahol a Napalm Death egykor utat tört, ott most a zaj, a groteszk és az engesztelhetetlen tempó új hangzásklaszterei épülnek. A bombasztikus hangrobbanások után időnként lassabb részek lopakodnak a számokba, amelyek dallamosabb futamokkal és szakaszokkal lecsendesítik a barázdált kompozíciók felkorbácsolt arcát, de csak azért, hogy az újabb detonációk hatása még nagyobb legyen. A lemez az igencsak avantgárd és provokatív stílusirány ellenére sem teljesen élvezhetetlen, hiszen a színességről és a nagyobb vonzerőről ötletes gitárriffek, gyors ritmusváltások gondoskodnak (ezek nemegyszer teljesen váratlan szférákba kanyarodnak), a végterméknek pedig szörnyű breakek is lelket lehelnek, ezért az album minden, csak nem a formátlan massza kétdimenziós halmaza. Két énekest olyan zenekaroknál szoktunk meg, mint a Linkin Park, ugye? A Despised Icon is a vokális kettősre esküszik. Alex Erian és Steve Marois growlol, sikoltozik és visít, technikailag ötletesen töltve ki stílusban a kompozíciók réseit a zajfal és a csaknem teljes csend között. A death core rajongói is összefuthat a nyál a szájukban a lemezre, hiszen a zenekar időnként egy-egy refrénben dallamosabb, metalcore-os éneklésbe is belemegy.

A The Ills Of Modern Man így nemcsak brutális és technikailag tökéletes konglomerátuma a különböző műfajoknak – olyan lemez is, amely fokozatosan beleette magát az agykéregbe, és ott, ha túléled a masszív agyvérzéseket, bizony meg is marad.