Szerző: Rok Klemše
Előadó: Iron Maiden
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1981
A debütalbummal az Iron Maiden felkapaszkodott a brit heavy metal új hullámának (NWOBHM) csúcsára, a Killersszel pedig kitűzte oda a zászlót is. A Killers az együttesen belüli első nagyobb változást is hozta: Dennis Stratton távozását és Adrian Smith érkezését. Mindannyian tudjuk, mit jelent az Adrian Smith név a banda későbbi pályafutása szempontjából, és bár a Killers anyagán még nem működött közre, remekül szerepelt rajta: a szólók az első lemezhez képest drámaian jobbak lettek. Adrian sokkal kifinomultabb, dallamosabb szólózást hozott a bandába, ami remek ellenpontja Murray eszelős, pentatonikus „shred” játékának, és együtt fenomenális gitáros „rivalizálást” hoztak létre. A Killers produkciós szempontból is hatalmas előrelépés, hiszen ezúttal ült először a producerek székébe a legendás Martin Birch. A Killers hangzása sokkal tisztább és súlyosabb, először jelenik meg igazán előtérbe tolva Harris basszusgitárja, ami azóta a zenekar produkciós „védjegye” lett. Paul is sokkal jobban szól, mint az elődön, és Burr dobolása is fejlődött. A Killers emellett jóval egységesebb lemez, mint az Iron Maiden. Bár nem igazi koncepcióalbum, az anyag nagy részét „gyilkos” témák hatják át. A Killers az Iron Maidenhez hasonlóan még elég nyers lemez, de bőven kínál újszerű anyagot, csak egy Phantom of the Opera-féle eposz és a későbbi remekművek hiányoznak róla. A Killers azonban nem csak zeneileg lett jobb… Eddie is átesett egy „szépészeti” műtéten: nyoma sincs már az Iron Maiden borítóján látható kissé zavarodott újszülöttnek, itt már egy szadista tinédzser gyilkos áll fejszével és jellegzetes, gonosz vigyorral. Mellesleg a legendás Twisted Sister-énekes, Dee Snider szerint a Killers a kedvenc albuma.
A Killerst egy remek instrumentális szám nyitja, a második a négy közül, amit a Maiden mostanáig felvett: The Ides of March. Sajnos ez a pályafutásuk legrövidebb dala is, és az egy és háromnegyed perc egy ilyen jó nyitányhoz határozottan kevés! Annál édesebb viszont a folyamatosan építkező szerkezet, amit Harris és Burr vágtája diktál. Nem tiszta, és valószínűleg soha nem is lesz az, de a The Ides of March (a március idusa március 15-e) legvalószínűbben Shakespeare Julius Caesarjából idéz: „Óvakodj március idusától”, március idusán pedig természetesen a történelem egyik leghíresebb és legfontosabb merénylete történt. Kr. e. 55. március 15-én a római szenátusban az úgynevezett felszabadítók csoportja 23-szor szúrta meg Julius Caesart a köztársaság megőrzése érdekében, mivel azt vetették a szemére, hogy monarchikus módon kormányoz. A március idusa kifejezés így a közelgő végzet metaforájává vált. Itt a Maiden példát vehetne a Metallicáról, amely a koncertjeit mindig Morricone Ecstasy of Goldjával nyitja (egészen 1983 óta), és maga is az Ides of Marchcsal nyithatná a koncerteket, ahogy a kezdetekben tették. Ha a magyarázat helyes, a The Ides of March a zenekar első történelmi utalása. A Wrathchild valószínűleg a Killers legismertebb dala, egyben a banda egyik leginkább felismerhető száma és koncertkedvenc. Nem csoda, hiszen egyszerűsége és mindössze három perces hossza miatt ez az album legkönnyebben befogadható darabja, a Maiden-mércével viszont erősen átlagos szám, amit a koncerteken különösebb veszteség nélkül le lehetne cserélni valamelyik későbbire. A rövid, de jó basszusintróval induló dal egy dühös fiatalemberről szól, aki az apját keresi, valószínűleg nem a legszebb szándékkal. A tempót a dinamikus Murders in the Rue Morgue gyorsítja fel, amely lazán az amerikai rémtörténet-mester és a krimi megteremtője, Edgar Allan Poe azonos című művén alapul. A feltételezett gyilkos szemszögéből írt szöveg két lány meggyilkolásáról szól, ami a kitalált párizsi Rue Morgue-on történt. A nyugodt, álmodozó, melankolikus gitárbevezető fantasztikusan adja vissza az esős Párizs hangulatát, a követő robbanás és gyorsabb tempó pedig remekül ábrázolja a gyanúsított menekülését a csendőrök és a dühöngő tömeg elől. Érdekes vitára ad okot az utolsó előtti versszak: „But I know that it’s on my mind. That my doctor said I’ve done it before.” Skizofrén a gyanúsított, és tényleg ő ölte meg a lányokat? Az Another Life újabb gyors, egyenes és egyszerű szám, amelynek fő erénye Harris harmóniái és Murray betétjei. A szöveg sajnos elég átlagos és ismétlődő, és öngyilkossági gondolatokról szól. Úgy látszik, Harrisnek is van olykor alkotói válsága. Jön az album második instrumentális száma, ami szerencsére nem túl rövid, a remek Genghis Khan, amely sokkal összetettebb és ritmikailag változatosabb, mint a The Ides of March. Nicko később elárulta, hogy a Genghis Khan a Killers „töltelékének” készült. El tudod képzelni!? A Genghis Khan azzal a céllal született, hogy megidézze Dzsingisz hadseregének érzését és hangzását, ahogy háborúba menetel, és a hihetetlen tempó meg a kissé keleties íz valóban egyenesen e mongol politikus és zseniális hadvezér csatasorai közé repít, aki egyesítette a mongol törzseket, és megalapította a Mongol Birodalmat, minden idők legnagyobb birodalmát. Az Innocent Exile-t többször végig kell hallgatni, mert a Maidenhez képest elég szokatlan, szinte bluesrock szám. Nem csoda, hiszen az Innocent Exile az egyik első dal, amit a Maiden megírt. Harris basszusa ismét tökéletes, a dobogó legfelső fokára viszont a remek szóló áll. A szöveg valószínűleg később készült, mert kitűnően illik az album „témájához”, és mondhatni a Murders in the Rue Morgue történetének folytatása az igazságtalanul elítélt bűnözőről, a törvény elől való meneküléséről és a fejében kavargó sötét gondolatokról. Míg a Murders in the Rue Morgue és az Innocent Exile a bűnöző bűnösségét firtatja, a Killers egy igazi, tősgyökeres pszichopata gyilkosról szól. Kétségkívül az album egyik legjobb száma, amelyet a nyitó ütemekben Di’Anno embertelen sikolyai fűszereznek, remekül kifejezve egy szadista pszichopata gondolatait, aki fejszével lopakodik a mit sem sejtő áldozatok nyomában. Harris basszusának első hangjai kiválóan idézik egy sötét folyosón visszhangzó lépteket, a baljós hangulat pedig a Smith/Murray gitárpárbajban éri el a csúcspontját. Az egyik sor megint érdekes kérdést vet fel: „I have no-one, am bound to destroy all this greed. A voice inside me, compelling to satisfy me.” Ismét a Murders in the Rue Morgue elmebeteg, skizofrén gyilkosáról van szó? A Prodigal Son többnyire akusztikus ballada egy megbánó férfiról, amely a tékozló fiú bibliai példabeszédére emlékeztet. A Prodigal Son a Killers egyik legkirívóbb száma már a lassabb tempó és a teljesen más „feeling” miatt is. A téma is eltér az albumon uralkodó „gyilkos” témáktól, mert itt jóval misztikusabb, éteribb történetről van szó valakiről, aki sötét erőkkel játszadozott, most pedig Lamiától kér segítséget. Lamia ógörög mitológiai lény, líbiai királynő volt, akit maga Zeusz szeretett. A bosszúálló Héra megölte Lamia gyermekeit (Szküllát kivéve, akit valószínűleg ismersz egy másik legendából…), Lamia pedig őrületében szörnyeteggé változott, felsőteste női, alsó fele kígyó lett, és bosszút esküdött minden gyermek ellen: előbb elvarázsolta, majd felfalta őket. Nem egészen világos, miért jutott eszébe Harrisnek a Prodigal Sonban Lamia, de mivel az egész számnak elég Genesis-hangulata van (Harris rajong a bandáért, és elismeri, hogy az egyik legnagyobb hatásuk), lehet, hogy a The Lamb Lies Down on Broadway (1974) című Genesis-album The Lamia című száma juttatta eszébe. A Purgatory az album egy újabb legjobb száma gyors tempóval és fantasztikus harmóniákkal. A Purgatory is a zenekar egyik régebbi dala, amelynek eredeti címe Floating volt, Nicko pedig megint elárulta, hogy a Purgatory a Floating jócskán felgyorsított, fölényesebb változata. A szöveg elég homályos, és teret hagy a saját értelmezésnek, de legalább felszínesen világos, hogy furcsa álmokat ír le. Érdekes, hogy a Purgatory kislemezborítóját a zenekar kérésére újrarajzolták, mert a kislemezekhez túl bonyolultnak találták – az újrarajzolt borító később a The Number of the Beast albumborítója lett. A Purgatory egyben az első a három borító közül, amelyen az ördög csatlakozik Eddie-hez (a The Number of the Beast mellett az ördög a Run to the Hills kislemezborítóján is harcol Eddie-vel). A Twilight Zone eredetileg csak az album amerikai kiadásán szerepelt, Európában kislemezként jelent meg, az 1998-as újrakiadáson pedig a Purgatory után kapott helyet. A Twilight Zone eredetileg csak b-oldalnak készült, de annyival jobban sikerült, hogy végül a-oldal lett. A Twilight Zone az album egyik legjobb szövegét is tartalmazza, amely könnyen leírhatná a kultikus, azonos című sorozat valamelyik epizódját. A Twilight Zone olyan atmoszférát teremt, amilyet csak a Maiden tud – gyors tempójú dal, amely egyszerre ad szomorúság- és veszteségérzetet. A Killerst a Drifter zárja, ami sajnos az album egyik unalmasabb száma, és vidámabb, optimistább hangulatával meg szövegével talán nem is illő lezárása egy gyilkos témákkal teli lemeznek. Mellesleg: a „yo yo” részek a The Police akkoriban rendkívül népszerű Walking on the Moonjának kifigurázásai.
A Killers az „Early Days” korszak végét jelentette. Di’Anno nem sokkal a lemez megjelenése után alkohol- és drogproblémák miatt kilépett a zenekarból, így a Killers az utolsó album a nyers, ősi Maiden-„punk” hangzással. Szerintem fölösleges leírni, ki váltotta Pault, én csak azt kérdezem meg, hol tartana ma a Maiden, ha Paul a zenekarban maradt volna…? Mindettől függetlenül a Killers az Iron Maiden-diszkográfia elfeledett gyöngyszeme, és az elődjéhez hasonlóan az egyik legbefolyásosabb lemez, amely elsősorban a thrash és a speed metal fejlődésére gyakorolt óriási hatást.
Felállás
Paul Di’Anno – ének
Steve Harris – basszusgitár
Dave Murray – szóló- és ritmusgitár
Adrian Smith – szóló- és ritmusgitár
Clive Burr – dobok
Produkció
Martin Birch
Számlista
1. The Ides Of March 01:46
2. Wrathchild 02:55
3. Murders In The Rue Morgue 04:19
4. Another Life 03:23
5. Genghis Khan 03:10
6. Innocent Exile 03:54
7. Killers 05:02
8. Prodigal Son 06:13
9. Purgatory 03:20
10. Twilight Zone 02:33
11. Drifter 04:50
