Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Stooges, The
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 2007
A kilencvenes évek vége, az új évezred küszöbe. Új idők, új trendek. A nagy nevek csupán szép emlékek halmazává váltak, amelyek poros polcokon árválkodnak. Úgy tűnik, eljött a tavaszi nagytakarítás ideje, és néhányan, ha nem sokan, visszatérnek. Pénzhiány, vágy a saját életképesség megmérettetésére, égető szükség az önigazolásra, hogy még tudják és uralják a mesterséget. Az óriási torta egy szeletéért jött el a punk magjának egyik fő elvetője is, házi feladat és kötelező hallgatnivaló minden szívvel-lélekkel punkos számára, The Stooges – az új lemezzel, a The Weirdnessszel.
A múlt század hatvanas éveinek vége, amikor még csak építgették a saját útjukat, már fél örökkévalóság távolságában van. Akkoriban kevesen hitték, hogy hosszú lesz a szavatosságuk. Ennek oka a drogok, depressziók, őrületek pokoli körforgása és az is volt, hogy a gyertyát mindkét végén égették. Nonkonformista megalomán alakok voltak, akik nem tudták megvalósítani az álmaikat, ezért kétszer is eltűntek és alkotóelemeikre hullottak szét, saját kezűleg raktak rendet maguk után a történelem lomtárában és a szentimentális emlékek között. Megmaradt a legenda és egy marék fenomenális album, mint a The Stooges, a Fun House és a Raw Power. És 34 évvel az utolsó lemezük, a Raw Power után, amelyen eredetien és veszélyesen szóltak, és amelyen az utcáról jött megalkuvást nem ismerő punkok zászlaját védték, végre ismét összeverbuválódtak, és Steve Albini vezényletével, nagyobb nyomás nélkül megpróbáltak újra hozzányúlni az eredeti felállás régi kémiájához. Nem először persze, hiszen az együttműködést már Iggy szólólemezén, a Skull Ringen is kipróbálták, és éppen azon a világkörúton, amelyre elindultak, kötötték rá a drótokat a régen halott tetemre, amely mintha villám csapott volna belé, újra rúgkapálni kezdett. Azért is, mert több dalukból kereskedelmi sláger lett. Mert a régi dolgok az idő patinájával jól fogynak (jobban, mint amikor először berobbantak), és mert a mai vérszegény jó öreg rock’n’roll-szcénában ez illik, nemde?
Az album a legkézenfekvőbb megoldással indul, a ‘Trollin” című dallal, amelyben a hallgató már az első versszak után kétdimenziós ürességet érez, és ez leginkább abban tükröződik, hogy Iggynek nincs eredeti ötlete, hogyan kellene összehozni és kipréselni magából egy rendes refrént. Ron Asheton elénk tol egy közhelyes hathúrú dörzsölést, a testvére, Scott kidörömböli a kiszámítható dobátvezetéseket, és a három perc bevezető hidegen hagy. Már jön is a ‘You Can’t Have Friends’, amely megőrzi a nyitány ötlettelenségét. Iggy in the worst shape? Popos ugrabugrálás, amit inkább az ötlettelen pop-punkos kezdőktől várna az ember, nem a veteránoktól, akik a távoli hetvenes években ledöntötték a tabukat… Miután a hajam kissé lesimult, és ráéreztem, hogy ezt a lemezt kicsit másként kell hallgatni, mint a The Stooges diszkográfiájának többi részét, az ‘ATM’, önt belém végre egy kis energiát, ez egy teljesen egyszerű, sustorgós szám, amelynél egyszerűen nem szabad túl figyelmesen hallgatni a szöveget. Hiányzik ugyan az a rúgás az ágyékba, amitől mosoly kúszna az arcomra, és könnyes szemmel hinnék minden szónak, ami Iggy lázadó ifjúkori repertoárjából érkezik. A ‘My Idea Of Fun’ folytatja az ötletbeli ürességnek a földúton való száguldását. „My idea of fun is killing everyone…”. Fúj! Egyenesen kínos és triviális. Kommentár És aztán a címadó dal. A ‘The Weirdness’ az első ringató, kissé melankolikus, ismétlődő ritmusával puha fájdalom és mindent átható apátia állapotába ringat, ami gyönyörűen kiegészíti a szürke márciusi napokat a mozgásra szólító egzisztenciális felhívással, amit itt semmiképp sem találhatsz meg. Egyedül az elidegenedett optimizmus ellentmondásos világa. Részben a nyálas szaxofon is diktálja, amely bársonyos és túl rövid szólójával a esős égbolt alatti elvágyódó kóborlásra emlékeztet, valahol messze, hajnali fél háromkor. A ‘Free & Freaky’ tulajdonképpen az első dal, amely egy kicsit több életkedvet önt belém, és szinte plasztikusan el tudom képzelni valamelyik kisebb szlovén színpad deszkáin, vagy egy füstös kocsmában a gondtalan bulizás kiegészítőjeként. „England and France, these cultures are old, the cheese is stinky and the beer ain’t cold…”. Tartalomhiány. Üres forma. A valódi ösztönzés nélküli formalizmus folytatódik a ‘Greedy Awful People’ című dalban, amely közhelyes locsogás a középszerűekről, és a rock’n’rolleres, egyszerű szerzeménybe, a tényleg szimpatikus ‘She Took My Money’-be torkollik. Ron ujjai alól érkező szólózás a fényes pont, amely a dalt szépen, elragadóan az öröm légkörébe viszi. A cím ellenére. A szaxofon elegánsan egészíti ki az elfeledett hangok palettáját, de a produkció definiálatlan és szinte enyhén klausztrofób. A hasonló sietség vezérfonala a következő dalban is folytatódik, amely az értékek nélküli kor kritikáját nyújtja – ez a ‘The End Of Christianity’. A ‘Mexican Guy’ a következő lehetséges élvezeti elem, amely barázdált gitárhangzásával valójában a lemez legkidolgozottabb száma. Az őrületről és a betépettségről. Iggy múltjának történetéről. Egyszerűen és cicomák nélkül, noha keserű érzésem van, hogy Iggy ezt már jobban is tudta, kényszeredettség, ötletbeli szárazság és szikárság nélkül, költőibben elmesélni. A ‘Passing Cloud’ popos locsogás, és aztán elérkezünk az utolsó dalhoz, amely az egész lemez understatementjére utal, amit már a címe is elárul – ‘I’m Fried’.
A The Weirdness lemez tényleg így hangzik – kiégetten, feleslegesen és teljesen szükségtelenül. Megunva és megöregedve. De nem úgy, ahogy a borokkal történik – azok az évek során gazdagabb ízt kapnak. Ha a mai The Stooges-t azzal hasonlítod össze, amit korábban hallottál tőlük, olyan, mintha Elvist és Shakin’ Stevenst hasonlítanád össze. Krónikusan hiányzik az energia és az őszinteség, amelyek miatt a The Stooges legendává vált. Itt úgy szólnak, mint egy aggastyánokból álló csapat, akik az idő fogának próbálnak ellenállni, és bizonyítani, hogy még nem írhatók le, mégpedig úgy, hogy a rövidítéshez nyúlnak, amit „album bármi áron”-nak hívnak. Anélkül, hogy lenne hozzá valódi motivációjuk, valódi akaratuk és tartalmuk, amit be lehetne csomagolni valamibe, ami a The Stooges nevet viselheti. Röviden: a tizenegyesrúgásnál slampos öngólt lőttek. Vélemény: határozottan nem! Több szerencsét és ötletet legközelebb!
Felállás
Iggy Pop – ének
Ron Asheton – gitár
Scott Asheton – dob
Mike Watt – basszusgitár
Steve Mackay – szaxofon
Produkció
3 Blind Mice For MINDROOM
Dallista
1. Trollin’
2. You Can’t Have Friends
3. ATM
4. My Idea Of Fun
5. The Weirdness
6. Free & Freaky
7. Greedy Awful People
8. She Took My Money
9. The End Of Christianity
10. Mexican Guy
11. Passing Cloud
12. I’m Fried
AZ ALBUM HOSSZA: 40:02
