Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1974
Értékelés: 4/5
Ian Anderson és a progresszív rock mókás trubadúrokból álló bandája a „Warchild”-dal ismét kompaktabb, a hangulatot tekintve pedig újra valamivel derűsebb és szellemesebb dalok felé fordult. Ez a fordulat az viszonylag komor, ultrakomplex koncepciólemez, az „A Passion Play” (1973) után – amelynek témája a halál utáni élet volt – tulajdonképpen várható is volt. Ian (teljesen érthető) csalódottsága után, amit azoknak a nyers kritikái váltottak ki, akik nem értették meg a (progresszív) rock fejlődésére irányuló ambiciózus elképzeléseiket, a zenekar egy időre nem akarta tovább ugrasztani a „nagyságos” urakat és hölgyeket, akiknek vastag a pénztárcájuk, a fülük viszont süket. A „Warchild” tehát stílusbeli visszatérés a rövidebb, dallamosabb szerzeményekhez. A Jethro Tull persze nem lenne a (progresszív) rock történetének egyik legnagyobb újítója, ha ezúttal nem választott volna új megközelítést a hagyományos hangzásához.
A „Warchild” legtöbb dalát ugyanis zenekari hangszerelések gazdagítják, amelyek a zenekar régi munkatársának, David Palmernek a munkái (ma inkább Dee Palmerként ismert), akinek az album újrakiadását is ajánlották. Ian ezúttal tovább bővítette a szaxofonjai sorát, miközben a fuvolán sem hanyagolta el a számtalan bolondozását. Martin „Lancelot” Barre ismét több teret kapott a mindig újszerű és szellemes gitárbetétjeihez. A zenekar házi bohóca, John Evans ezúttal is felvonultatott néhány első osztályú orgona- és zongoramesterkedést, bár a játéka most kissé háttérbe szorul a sok zenekari hangszerelés mellett. „A Halász” Barrie Barlow a dinamikus dobolásán és a változatos ütőhangszer-arzenálon, a glockenspielen és a marimbán keresztül egyaránt kiéli magát, Jeffrey Hammond pedig egy pillanatra sem lazsál, ha okos basszusgitár-betétet kell letenni az asztalra. Bár a zenekari hangszerelések a legtöbb dalnak barokkos, erzsébet-kori hangulatot adnak, a szaxofonok és a zongora összjátékából helyenként alig érezhető glam-fuvallat is kiérződik, a megszokott, folk-hard rockos fűszerezésű hangzásról pedig szokás szerint elsősorban Ian fuvolája és Martin gitárja gondoskodik.
Bármennyire is lehetetlennek tűnik, az „A Passion Play” és a „Warchild” szorosabban kapcsolódik egymáshoz, mint azt a legtöbben gondolnák. Az album néhány fontos dala, például a „Skating Away On The Thin Ice Of The New Day”, a „Bungle In The Jungle” és az „Onyl Solitaire” még az „A Passion Play” felvételei előtt megszületett, vagyis a Chateau D’Herouville-i stúdiókudarc idején. Az „A Passion Play” eredeti koncepciója épp ezen az albumon találta meg a termékeny talajt: ez ugyan nem koncepcióalbum, de az egyes dalok a hátsó borító szellemes jeleneteire utalnak. Ian eleinte az egyes dalokból színielőadást, illetve musicalt akart készíteni. Filmet is tervezett, amelyben egyebek mellett John Cleese is szerepelt volna, de aztán meggondolta magát. A turné ettől függetlenül meglehetősen extravagáns volt: a színpadon négy szőke lányból álló kórus is állt, akik a zenekari hangszerelésekről éppúgy gondoskodtak, mint a közönség férfi részének ingerléséről. Ian a szövegekben ugyan elhagyta a monty pythonos humor nagy részét, ezek mégis ott vannak zseniálisan csípős gúnyának a gyöngyszemei között, és jó tükörként szolgálhatnak a nyugati társadalom számára.
A címadó dal mennydörgő szirénahangokkal, gépfegyverropogással és robbanásokkal vezet be minket az albumba, egyenesen a háború kellős közepére, miközben Ian felesége azt kérdezi a férjuramtól, kér-e még egy csésze teát. A skót gentleman ezt természetesen elutasítja, inkább a fuvolájához nyúl (helyenként az akusztikus gitárhoz és a szaxofonhoz is), és eltáncol a szaxofonhoz, ahol a mindig szaftos, karizmatikus hangján, gyönyörű zongorára építve egy szellemes dalba kalauzol minket, amely az első elektromosgitár-átmenetnél kap igazi lendületet, és kellemes refrénje van. A háttérben remek zenekari hangszerelések, a zongora, a gitár és a szaxofon szellemes betétei végig szépen viszik a fődallamot. Különösen mulatságos Ian bolero-stílusú szaxofonszólója közvetlenül a fő refrén ismétlése előtt. Nagyon jó kezdés, ami azonban még csak előrevetíti az album legjobb darabjait.
A „Queen And Country” erősen barokkos hangulatú, ami nem meglepő, hiszen az „örök szűzről”, I. Erzsébet királynőről szól. Újabb szellemes dalt élvezhetünk, remek refrénnel. A barokkos hangszerelésű bevezető után lendületes ritmusba csap át, amelyet szilárd refrén és Martin kiváló gitárbetétei egészítenek ki a középső részben. Szolid alkotás, amelyre a későbbi dalok közül is többen építenek majd, az erzsébet-kori kor barokk szellemét átemelve.
A „Ladies”, amelyet a zenekar tagjainak feleségeinek és kísérőinek ajánlottak, meglehetősen higgadt, szolid dal, szép nyitó akusztikusgitár-dallammal, amelyet szellemes ütőhangszerek és tapsolás folytat. Igazi tágasságot csak Ian remek fuvolaszólójával nyer, amit gyönyörű zenekari betétek követnek. A második részben remek, játékos fordulatot kap a szaxofon, a dob és a gitár jóvoltából, majd hirtelen véget ér, ami valamelyest kár, hiszen ebből érdekesebb lezárást is ki lehetett volna hozni.
A „Back-Door Angels”, amely afféle cinikus főhajtás egy bizonyos jótékonysági szervezet előtt, kétségkívül az album egyik legjobb száma, amelyben a zenekar minden erénye megmutatkozik. A szimfonikus hangszerelések és a folk rockos elemek itt teljes pompájukban ragyognak. A bevezetőben Ian remek éneke és fuvolája, valamint ízléses billentyűs futamok varázsolnak el. Nem feledkezhetek meg Martin újabb elsőrangú gitárszólójáról és Barrie dinamikus dobátmeneteiről sem, amelyek energikus instrumentális részbe viszik a dalt. Ezután újra felcsendül a folk rockos színezetű szakasz a központi refrénnel. Ezt újabb instrumentális rész követi, ahol remek, hard rockos fűszerezésű szólónak lehetünk tanúi, amely szorosan összefonódik a Hammond-orgonákkal és a dinamikus ritmusszekcióval. Az állandó tempóváltások után remek versszakkal zárul. Kétségkívül a zenekar egyik elfeledett klasszikusa.
A rendkívül szellemes „Sealion”, amely a cirkuszi fókákat gúnyolja, újabb remek alkotás. A villámgyors, feszült nyitányt – amelyért Ian pajkos éneke és a hard rockos gitárbetétek felelnek – himbálózó ritmus követi, amely szokatlanul vicces, barokkos refrénjével teljesen megváltoztatja a dal kezdeti lüktetését. A középső részben érdekes ugrás következik első osztályú fuvolaszólókon és néhány remek billentyűs harmónián át. Ezt hirtelen lecsengés követi, ahol a végén Ian felesége barátságos kérdésével ismét felbolygat minket. Ezúttal a válasz láthatóan igen, mert a következő pillanatban a mi kemény trubadúrunk/csavargónk már vidáman fütyörészik, és a teát készíti.
Jön az emlékezetes klasszikus, a „Skating Away On The Thin Ice Of The New Day”, amely kislemezként is megjelent, és szerintem az album legjobb darabja. Ian akusztikus gitárján egy gyönyörű dallam nyitja, az éneke pedig kivételes patetikus erővel teli, amihez részben a remek szöveg is hozzájárul, amely ismét a régi ismerősünkről, Aqualungról mesél. A gitár, a marimba, a harmonika, az ütőhangszerek és a Hammond-orgona nagyon szép, de leginkább szellemes hangszerelései és a remek refrén igazi balzsam a fülnek. Klasszikus, amelyet a rajongók ma is nagyra tartanak, és elkerülhetetlen része a koncertrepertoárjuknak.
Ezt pedig, nézd csak, újabb klasszikus követi, a „Bungle In The Jungle”, amely egy városi állatkertről szól. Ez a zenekar egyik kereskedelmileg legsikeresebb dala, és az egyetlen, amelyet az állathangok és a zenekari hangszerelések ellenére is hallhatsz olykor a rádióban. Az oroszlánüvöltések után a fuvola és a szellemes ének vezeti be a számot, amelyhez gitárbetétek csatlakoznak. Dallamos, rendkívül kedvelhető refrén következik, amelyet a háttérben Palmer zenekari hangszerelései remekül kiegészítenek. A második részben kissé összetettebb, szimfo-folk szakasz jön, ahol az akusztikus és elektromos gitár ízléses játéka, valamint a jó zenekari hangszerelések varázsolnak el. Bár a zenekar egyik legkommersebb száma, a klasszikus státuszt kétségkívül kiérdemelte.
Az „Only Solitaire” című balladát, amelyet mindazoknak a zenekritikusoknak ajánlottak, akik az „A Passion Play” megjelenése után azonnal lecsaptak rájuk, rövid, de kellemes kis dal, amely energikus, folkosan fűszerezett akusztikus gitárra épül, nyugodt hangulatot teremt, de figyelj Ian csípős szövegére.
A „The Third Hoorah”, amelyet lelkes örömkiáltás nyit, igazi mulatós-szurkolós táncos hangulatot hoz, és a Jethro Tull a fülemnek itt ismét bohókás szakállas kelta manócskák bandájaként hat, akik a hangszereikkel a kandalló körül táncolnak. A progresszív folk rock mestermunkája, tele szellemes átmenetekkel és rendkívül szaftos barokk hangszerelésekkel, pattogós, szinte táncos ritmusra és pajkos énekre építve. A fuvola és az akusztikus gitár nyugodt bevezetője után, amelyhez fokozatosan csatlakoznak a többi hangszerek is, és barokkos hangulatot adnak a dalnak, gyönyörű, kelta színezetű instrumentális szakasz következik, ahol a skót duda varázsol el a legjobban (kár, hogy nem használták gyakrabban). Jó lenne emlékeztetni Iant, hogy milyen szép lenne újra hallani a koncerteken is.
A záró „Two Fingers” meglehetősen nyugodtan indul, majd szolid akusztikusgitár-betétek, amelyek fokozatosan összefonódnak az elektromos gitárral, a számot folk rockos vizekre viszik. Ezúttal is élvezhetjük a remek billentyűket, a fuvolát, a dinamikus dobot és basszust, valamint a feszült gitárbetéteket, miközben Ian éneke ismét gondoskodik egy-két poénról. Bár nem a csúcspontjaik közé tartozik, és nekem sokkal jobban tetszik az „Aqualung” (1971) mesterművének újrakiadásán megjelent „Lick Your Fingers Clean” című változat, ez is egy klasszikus Tull-alkotás, amelyben végig élvezhetjük a folk, a szimfonikus és a hard rock elemeinek művészi összefonódását.
Az újrakiadáson néhány rendkívül érdekes bónuszszámmal is találkozunk, amelyek a franciaországi stúdiókudarc idején születtek. Közülük néhányat megtalálsz a „Nightcap” (1993) című dupla válogatáson is. Ezek a bónuszszámok semmiképp sem vethetők el, ami őszintén szólva egyáltalán nem meglepő. Ha még kicsit csiszolgatták volna őket, remek alkotásokat kaptunk volna, és ha az akkori stúdiókorlátok ezt nem akadályozták volna, könnyen helyet kaptak volna az eredeti kiadáson is.
A „Warchild Waltz” a „Warchild” zenekari változata, amely annak ellenére, hogy nincs lezárása, biztosan a klasszikus zene néhány kedvelőjének is tetszeni fog. Fenséges zenekari hangszerelésekkel teli, szellemes és dinamikus tempójú kompozíció, amely Palmer hangszerelői és karmesteri mesterségét igazolja. A „Quartet”-ben a bevezetőben kicsit eljátszanak a bár-jazzel, majd sötét orgonaszólókon át Bach úrnak is tisztelegnek. Újabb kidolgozatlan, de érdekes és pajkos alkotás. A „Paradise Steakhouse” remek hard rock szám, igazi retró hangulattal, hiszen felidézi az „Aqualung”-korszak Jethro Tulljét, amiről főként a klasszikus gitárriff gondoskodik. Szerintem igazán kár, hogy ez a szám kimaradt az eredeti albumról. A „Sealion 2” eléggé hasonlít az albumon szereplő változathoz, csak más a szövege, és a középső részben van egy plusz szellemes interakció. Az éneket – már ha énekelésnek nevezhetjük – Hammond basszusgitáros végzi, aki ennek megfelelően nagyobb arányban teszi hozzá a basszust is. A zenekari hangszerelések szintén hiányoznak. A „Rainbow Blues”, amely egyáltalán nem bluesos, érdekes elektromosgitár-futamokat tartalmaz, amelyekhez szellemes zenekari hangszerelések csatlakoznak, ezek alkotják ennek a remek számnak a magját, amely kisebb csiszolásokkal remek kislemezként is megjelenhetett volna. A „Glory Row” szolid alkotás, amelyben a szaxofon szellemes betétei, a ugrándozó ritmus és a spanyolgitár remek részei állnak előtérben. A „Saturation”-t a klasszikus, hard rockosan fűszerezett Barre-féle riffelés, a kacsázó ritmus és a baljós refrén jellemzi. Olyan szám, amelytől főként a hard rockos dalaik rajongói fogják megnyalni a szájukat.
A végső véleményem az, hogy a „Warchild” meglehetősen alulértékelt album, amely szép alapot adott a zenekar későbbi, folk rockos színezetű mesterműveihez. A legtöbb dal pajkossága és könnyedsége, amelyeket ragyogó zenekari hangszerelések díszítenek, valamint néhány emlékezetes klasszikus az album fő gyöngyszemei. Valaki talán előáll azzal az állítással, hogy a „Warchild” progresszív lépés hátra a kiszámíthatatlan és komplex „A Passion Play”-hez képest, azért is, mert nincs koncepciója, de ezzel alaposan elvéti a progresszív rock lényegét és a zenéhez való általános progresszív hozzáállást. Ez azon Tull-albumok egyike, amelyeknél nem kell sokat törni az agyat, hiszen a dalok többsége felismerhető refréneket és dallamokat tartalmaz, anélkül hogy a zenekar feladta volna a magas színvonalat. Az igazi minősége viszont általában csak hosszabb idő után mutatkozik meg. Ian és társai talán tényleg nem alkottak egy újabb egymást követő mesterművet, de kétségkívül egy újabb nagyon jó albumot hoztak össze, amely megerősítette a státuszukat a (progresszív) rock történetének minőség tekintetében egyik legkövetkezetesebb zenekaraként.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár, alt szaxofon, szoprán szaxofon, szopranínó szaxofon
Martin Barre – elektromos gitár, spanyolgitár
Barriemore Barlow – dobok, glockenspiel, marimba, ütőhangszerek
Jeffrey Hammond-Hammond – basszusgitár, nagybőgő
John Evans – zongora, orgona, szintetizátor, harmonika
VENDÉGZENÉSZ:
David Palmer – zenekari hangszerelés és karmesteri munka, a Philomusica of London zenekar tagjai.
Produkció
Ian Anderson, Terry Ellis
Számlista
1. War Child (4:34)
2. Queen And Country (3:02)
3. Ladies (3:19)
4. Back-Door Angels (5:29)
5. Sealion (3:38)
6. Skating Away On The Thin Ice Of The New Day (3:58)
7. Bungle In The Jungle (3:37)
8. Only Solitaire (1:30)
9. The Third Hoorah (4:51)
10. Two Fingers (5:09)
Az album hossza: 39:07
Bónuszszámok az újrakiadásról (2002):
11. Warchild Waltz (4:21)
12. Quartet (2:44)
13. Paradise Steakhouse (4:03)
14. Sealion 2 (3:20)
15. Rainbow Blues (3:40)
16. Glory Row (3:35)
17. Saturation (4:21)
