Internal Revolution

A „United New England Hardcore Metal Bands” tagjai, amelynek a Killswitch Engage, a Hatebreed és a Shadows Fall is része, mégis teljesen a maguk útját és koncepcióit keresik. Hogy ez lehetséges-e, és van-e értelme, azt a bostoni Diecast 1997 óta teszteli és bizonyítja. Nem sokkal megalakulásuk után a dallamosság és a kemény, súlyos rock keverékével szilárd hátországot építettek ki a helyi hallgatóság, a helyi hardcore- és metalrajongók körében. 1997-ben pár demófelvételt adtak ki, egy évvel később pedig már jött is az első, hat számos album, az Undo The Wicked. A felállás rendszeresen változott (főleg a gitárosok cserélődtek gyakran). Miután a Now Or Never kiadótól átigazoltak a Century Mediához, az énekest is lecserélték: Colin Schleifer helyét Paul Stoddard vette át a mikrofon mögött. Két évvel az utolsó, meglehetősen biztató kritikákat kapott lemez, a Tearing Down Your Blue Skies után a Diecast megújult arccal és új dalcsokorral tér vissza mindazoknak, akik a metal és a hardcore modern keverékére vágynak. Az új köntös, a változások íze és az előrelépésre való törekvés miatt a negyedik lemez egészen másmilyen, mint amire a korábbi albumok folytonosságát követve számítani lehetett. Ennek oka a teljesen megváltozott felállás: a Diecast egy teljesen új ritmusszekciót szerződtetett, így az alapító tagok közül már egyik sincs a zenekarban. Dennis Pavia dobos és Brad Horion basszusgitáros végre azt is megengedik Paul Stoddardnak, hogy természetesebben csengő énekhangot szőjön a dalokba. Emiatt a dallamok jóval követhetőbbek, ugyanakkor – annak ellenére, hogy a kompromisszumok általában lágyítják a kompozíciók eredeti élét és keménységét, de most nem ez történt – sokkal könnyebben be is vésődnek az emlékezetbe.

Mindezek ellenére az Internal revolutionnek két arca van. Egyrészt azt kínálja, amit az előző album műfaji fogásaiból már megszokhattunk: szakértően eljátszott, a végletekig csiszolt származéka a metalcore-os brilliáns hangzásnak. Másrészt be kell ismerni: a metalcore a jelenségből a metal és a hardcore meglehetősen egyformán csengő keverékének ismételgetésévé vált, a bandák pedig eléggé sablonosan, kopottan és egyformán – vagy legalábbis ötlettelenül hasonlóan – szólnak, mintha áldozatul estek volna a változatlanság és a hasonló megközelítés parancsának. Védőoltás ellene egyszerűen nincs. Ezt a Diecast sem kerülhette el. A „Never Forget”, az „S.O.S.” és a „Definition Of A Hero” a lényegében a sötétség és a fény kontrasztos kettősségét kínálja: nyers gitárriffek küzdenek szikrázó harmóniákkal, a barázdált, torokhangú ének pedig a sikolyok közé szövi a szép, dallamos éneklés lágy textúráit. A brutális kitörések a csend tökéletes szakadékaiba zuhannak, amelyek gondosan kimértek, de gyakran megállítják a dal energiáját. Nem engedetlenek. Távolról sem! Csak kicsit megrágottnak és megemésztettnek hatnak. A Diecast viszont változást, törést és fejlődést ígér. A „Fractured” és a „Weakness” például ennek a törekvésnek a példája. A ritmika és a beléjük oltott egyenesség, közvetlenség keveréke, ami egyenesen arcba rúgna (ettől a Pantera sem riadna vissza), aztán egyszer csak átcsúszunk az egyes átkötő részek lágy, szomorkás melódiájába… A szinte klausztrofób szorongás feszültségét a majdhogynem blackmetalosan gyorsujjú húrpengetés oldja. Érezni a igyekezetet, na! Megrendítenek az egyes gondosan elszórt hangok. A zenét azonban meg lehet menteni valami többel is, mint pusztán technikailag csiszolt tűzijátékkal – például egyedi refrénekkel. És éppen ez viszi tovább a hallgatást. A fényig és a nagy finálig. Ott, ahol az Internal Revolution aggodalmat kelt, mert nincs olyan hős, aki le tudná fedni a szép és a rút, a sötét és a világos teljes spektrumát anélkül, hogy a vákuum állapotába esne, nyitva hagyja azokat a krátereket, amelyeket még be lehetne tölteni, és anyagot kínál a további figyelemhez. A kárpótlás a brilliáns felvillanásokban rejlik, amelyeknek többnek kell lenniük puszta szubtilis monotónia-áttörésnél, hogy lekössék az embert. Ebből sok van a lemezen, de eléggé el vannak rejtve. Csak néhány hallgatás és gondos régészeti ásatás után tárulnak fel a rétegek között – elnézést a kifejezésért – a szemetes szarban, amiben nehéz hinni. Ezek a szikrák viszont felkeltik a kíváncsiságot. Az Internal Revolution mindenképp olyan lemez, amely jó azoknak a hallgatóknak, akik még nem ismerkedtek meg a metalcore-ral, és gyorsan szeretnék megtudni, mi az. A Diecast jó zenészekből áll, akik sok tudással és ismerettel rendelkeznek ezen a téren. Hiszem, hogy van még mit mutatniuk. A lemez nem olyasmi, amiről azt mondhatnám, hogy belső tektonikus elmozdulást éltem át, vagy megváltozott a belső optikám. Mégis – a remény velük kapcsolatban mindenképp megmarad. Kevesebb rutinra és több akaratra lesz szükség, hogy szabad utat engedjenek a zenének. Kevesebb agy, több ösztön – tökkel.