Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Phillips, Anthony
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1978
Értékelés: 3.5/5
Anthony Phillips minden bizonnyal a Genesis egyik legtöbbre becsült egykori tagja. Bár az a hangzás, amelyet Ant már a Genesisben töltött első napjaitól ápolt, a punknak köszönhetően akkoriban kereskedelmileg hanyatlóban volt, őt ez a lehangoló tény különösebben nem zavarta. Így a „Wise After the Event” is megőrizte az eredeti kapcsolatot a legendás zenekar hangzásbeli örökségével, amelyre saját gitártechnikájával ő maga nyomott letörölhetetlen bélyeget. A finom, fülbemászó akusztikus dallamok és a kivételes dallamérzék ötvözése az eredeti Genesis-hagyomány része volt, és Ant szólóművészként is sokáig, a zenekarból való távozása után is megőrizte. Először a remek „The Geese And The Ghost” (1977) hívta fel magára a figyelmet, amely a Genesis valamelyik egykori tagjának legjobb munkái közé tartozik. Az albumot a romantika, a nosztalgia, a kelta és angolszász miszticizmus, valamint a pasztorál csodálatos keveréke jellemezte.
A „Wise After the Event” sem kivétel ez alól, hiszen sikeresen követi elődje hangzásvilágát. Az album tele van elbűvölően szép dallamokkal, amelyeket csak Ant akusztikus gitárja képes megidézni, és amelynek megszólaltatásában az évek során kivételes mesterségre tett szert. A megszokott akusztikus gitár- és billentyűs dallamai mellett egy sor kitűnő, egyedi gitárszóló is helyet kapott a lemezen. Bár az album egésze az elődjével ellentétben nem túl progresszív a szó igazi értelmében, hiszen néhány kivételtől eltekintve többnyire egyszerű dalszerkezeteket tartalmaz, hangzásával mégis lenyűgöz: a rendkívül szép és romantikus dallamok gyorsan messzire repítik a hallgatót a merev hétköznapoktól. A korábbi lemezzel ellentétben, amelyen csak jelzésértékű énekhang volt, ezúttal minden dalon hallható Ant utánozhatatlan hangja. Éneke az előző albumhoz képest érezhetően fejlődött, és kiválóan illeszkedik a többnyire gyengéd, álmodozó akusztikus dallamokhoz, hangszereléshez és a kelta melószhoz. Az előző lemezen uralkodó középkori és barokk hangszerelések ezúttal hiányoznak. A zenekari megoldások azonban helyenként még mindig jelen vannak a billentyűs hangszerek és az akusztikus gitár kiterjedt használata mellett, utóbbi az egész album központi hangszere. Az albumot rendkívül pozitív, varázslatos energia járja át, amit a kitűnő, szellemes borító is jól tükröz – az egyik legjobb, amit valaha láttam.
A Genesis-tagok (Collins és Rutherford) helyett Ant ezúttal is tehetséges zenészek egész sorát hívta meg vendégnek, akik közül John G. Perry basszusgitáros (ex-Caravan) mellett minden bizonnyal a legjobban a King Crimson két egykori tagja emelkedik ki: Mel Collins szaxofonos/fuvolás (akkoriban a Camel tagja is) és Michael Giles dobos. Különösen az utóbbit – minden idők egyik legkiválóbb (és legkevésbé méltányolt) dobosát – öröm újra hallani, hiszen a King Crimsont otthagyva alig lehetett hallani, még ha közreműködése itt az alapvető feladatokra korlátozódik is, és ritmusban többnyire közepes tempónál marad. Érdekes, hogy Phillips a gitár és a billentyűs hangszerek érdemeit egy kitalált személynek, „The Vicar”-nak tulajdonította, hogy valamelyest elfedje sokoldalú zenei tehetségét (hasonló húzással élt egykor Ian Anderson (Jethro Tull) is, aki a „Thick As a Brick” (1972) című lemezen egy kitalált gyerekszövegírót, Gerald Bostockot találta ki). A gitárjáték stílusa az albumon minden kétséget kizáróan teljesen az övé. Ez a kissé vitatható húzás azonban semmit sem von le az album értékéből, amelyen egyetlen rossz dal sincs.
A nyitó „We’re As We Lie”, amely kislemezen is megjelent, jellegzetesen pasztorális akusztikusgitár-játékot mutat, ez rendkívül gyengéd dallamot teremt egyszerű ritmusra építve, amelyet mindig egy nagyon dallamos, álmodozó refrén követ. Ant finom éneke csodásan illeszkedik a szerzeménybe, és még több színt ad neki. A középső részben Collins ötletes szaxofonszólója is hallható. Ez egy olyan szám, amelyet látszólagos egyszerűsége ellenére könnyedén be lehetne sorolni a 70-es évek szimfonikus progresszív rockjának örökzöldjei közé. A „Birdsong” gyengéd akusztikus bevezetővel nyílik, amely eleinte altatódalra emlékeztet, de a dalon belül, különösen az átmeneteknél, Ant jellegzetes dallamos szólóival először mutatja meg világosabban azt a zenei kifejezésmódot, amelyet a Genesisben ápolt. A billentyűs futamok egy része (amelyeket az albumon többnyire ő maga játszott fel) is határozottan a Genesis, illetve Tony Banks hangzására hajaz, különösen az átmeneteknél és a refrénekben, ahol ízlésesen olvad egybe a billentyű és az akusztikus gitár. A záró részben Ant ismét visszatér az altatódalra emlékeztető akusztikusgitár-dallamhoz. A „Moonshooter” is, amelyben rendkívül szép zongorafutamok szerepelnek, álmodozó, finom refrénekkel büszkélkedhet, amelyek már az első hallgatásra elbűvölik a hallgatót. A címadó „Wise After the Event”, amelynek ritmusa meglehetősen monoton, ismét sikeresen idézi meg a klasszikus Genesis hiteles epikus szellemét. Ant éneke ezúttal sokkal energikusabb, és kissé Roger Watersre (Pink Floyd) emlékeztet. Az album legjobb (legszebb és egyben leggyorsabb) szólói közül is tartalmaz párat. A szerzemény központi részében lévő szólója kivételesen varázslatos, és különösen lenyűgöző az a rész, amikor ismét visszafolyik a dal alapritmusába. Több mint tíz percével ez az album leghosszabb szerzeménye és egyik csúcspontja is. Az album második felében, ahol többnyire balladák uralkodnak, először kerülnek előtérbe a zenekari hangszerelések. A „Pulling Faces” szintén olyan dal, amely könnyedén ráférne a Genesis valamelyik korai, billentyűs lemezére, a teljesen Tony Banks-es stílusú billentyűkkel. Minden bizonnyal az album legenergikusabb szerzeménye, amelyben először mutatkozik meg világosan Michael Giles dobostehetsége. A „Regrets” balladán Ant klasszikus gitár- és billentyűs fogásai mellett kiváló zenekari hangszerelések dominálnak, amelyek felvehetik a versenyt a modern klasszikus zene legjobb hangszereléseivel. Mindez finom és drámai ének kíséretében. A „Greenhouse” némi beatles-es varázst is tartalmaz, főként az akusztikus gitáros és billentyűs refrének, a rendkívül romantikus ének, valamint a végig tempót váltó ritmusvonal révén. A „Paper Chase” újabb kiváló, ritmikus szerzemény, tele akusztikus és elektromos gitár összefonódásával, de leginkább leírhatatlan romantikával, amelynek rendkívüli ereje van a hallgató érzéseinek felébresztésében és felemelésében. A záró „Now What” pedig rendkívül fülbemászó, finom és dallamos összjátékot kínál gitárból, zongorából, lebegő billentyűkből és intenzív énekből, amiből a hallgató képtelen betelni. Az intenzitáshoz legtöbbet az epikus refrének adnak hozzá, amelyek közvetlenül a szerzemény vége előtt érik el a csúcspontjukat. A dal szövege rendkívül szarkasztikus: Ant Isten szerepébe helyezkedik, és azt kérdezi, miért pusztul el mindig minden teremtménye. A „Squirrel” bónuszdal, amely eredetileg a „We’re As We Lie” kislemezváltozatának B-oldalán jelent meg. Ez abból is látszik, hogy a szám semmi különös, és szerkezetét tekintve minden bizonnyal az album leggyengébbike. Egyszerű, zongorás akusztikus balladáról van szó, amelyet a zongoraszólóknak és az álmodozóan romantikus éneknek köszönhetően mégis ugyanaz a szépség ékesít, mint az album többi dalát.
A „Wise After the Event” olyan album, amely elsősorban azokat varázsolja el, akik a zenében a saját érzéseiket többre tartják a technikai csiszoltságnál, a szellemit a racionálisnál, és főként a szívükkel hallgatják a zenét, nem csak a fülükkel. Pedig éppen ebben volt mindig utolérhetetlen ez a csodálatos gitáros, hiszen az album minden szerzeménye rendkívüli szívvel van eljátszva, ugyanakkor mégis bővelkedik gazdag hangszerelésekben és szólókban, amelyek a hagyományos, brit iskolájú szimfonikus progresszív rock minden rajongóját kielégítik. Kevés olyan gitáros van, aki képes ilyen tökéletesen egyesíteni alkotásaiban a szépséget és a kifinomultságot, és ilyen varázslatot teremteni. A technikásabb (főleg modern) progresszív rock sok rajongója biztosan fel fogja húzni az orrát az albumra, míg minden igazi Genesis-rajongónak már régen ott van a gyűjteményében. A „Wise After the Event” sikeresen bizonyítja, hogy a szerzemények összetettsége és a technikai tökély nem feltétlenül szükséges elemei a minőségi progresszív rocknak, hanem ebben a műfajban is elsősorban a szerzemények finomsága és mélysége a fontosabb. Ebben a tekintetben az album a legtisztább érzések valódi mesteri kifejezése, amelyeket a rockzenében felfedezhetünk.
Felállás
Anthony Phillips – ének, szájharmonika
Perkin Alanbeck – billentyűs hangszerek (2)
Mel Collins – szaxofon (1), fuvola (2)
Jeremy Gilbert – billentyűs hangszerek (7), hárfa (9)
Michael Giles – dob
Rupert Hine – ütőhangszerek, vokál
John G.Perry – basszusgitár
Robin Phillips – oboa
Rodent Rabble – hangok
Humbert Ruse – dob (7)
Vic Stench – basszusgitár (7)
The Vicar – gitárok, billentyűs hangszerek
A zenekart Gilbert Biberian vezényelte, a hangszereléseket Anthony Phillips írta (6)
Produkció
Rupert Hine
Számlista
1. We’re all as we lie (4:34)
2. Birdsong (7:30)
3. Moonshooter (5:52)
4. Wise after the event (8:45)
5. Pulling faces (4:32)
6. Regrets (5:15)
7. Greenhouse (3:00)
8. Paperchase (5:28)
9. Now what (are they doing to my little friends)? (8:30)
Bónuszdal a CD-kiadáson:
10. Squirrel (4:28)
Az album hossza: 56:54
