Szerző: Peter Podbrežnik, Aleš Podbrežnik
Előadó: Porcupine Tree
Kiadó: Lava Records
Megjelenés: 2005
Játékidő: 59:35
Pontszám: 5/5
a 2. számú recenzió szerzője: Peter Podbrežnik (2016. 7. 25.)
Amikor a Porcupine Tree kiadta nyolcadik stúdióalbumát, a „Deadwing”et, alkotói csúcson járt, ráadásul egy progresszívrock-zenekartól elképzelhetetlen kereskedelmi sikert ért el vele. Ezt a sikert két évvel később csak a következő nagylemezük, a „Fear of a Blank Planet” (2007) szárnyalta túl. A „Deadwing” – bár a zenekar főnöke, énekese, gitárosa és producere, Steven Wilson szerint „szellemtörténet” – valójában nem igazi koncepcióalbum, hiszen Steven a mai napig nem akarta elárulni a koncepció részleteit. A szövegek többségét egy forgatókönyv ihlette, amelyet Steven Mike Bannionnal közösen írt. Bannion eddig szintén nem árult el érdemi részleteket a történetről. Valószínűleg ez a fő oka annak, hogy az album koncepciója a mai napig nagy rejtély, sőt a modern progresszív rock egyik legnagyobb talánya. Steven egyébként többször kifejezte a vágyát, hogy ebből a forgatókönyvből egyszer szellemfilm készüljön, de úgy tűnik, erre még jó néhány évet várnunk kell.
A „Shallow” és a „Lazarus”, amelyek ma már a Porcupine Tree legismertebb dalai közé tartoznak, az album kislemezeiként jelentek meg. A „Shallow” még az amerikai „Four Brothers” című film betétdalaként is felbukkant, ami biztosan sokat segített abban, hogy a Porcupine Tree szélesebb tömegekhez is eljusson. Stevenék szövegei ismét tele voltak önreflexióval, a félresikerült szerelmek és rossz életdöntések szülte melankolikus nosztalgiával, de a modern, elembertelenedett társadalom csípős kritikájával is. Az egész „Deadwing”en pedig végigvonul a Wilsonra jellemző kettősség szerelem és halál, fény és sötétség között. Az album hangulata a megrázó melankóliától, az elképesztő sötétségen és a tiszta agresszió időnkénti kitörésein át a lélegzetelállító éteriségig terjed, amilyet a progresszív rockban a legendás Pink Floyd óta nem hallottunk – nem véletlen, hogy a Floyd Steven egyik legfontosabb zenei hatása.
Stílusában a Porcupine Tree a „Deadwing”en tovább lépett az ütősebb progresszívmetál-elemek beépítésében az artrock–pszichedelikus–metal hangkollázsába, amellyel az előző remekművükön, az „In Absentia”n (2002) is levett a lábunkról. A „Deadwing” megjelenése előtt a zenekar számos rajongója azon morfondírozott, vajon sikerül-e Stevenéknek méltó utódot alkotniuk egy ilyen remekmű után. Steven és sorstársai, vagyis Richard Barbieri billentyűs, Colin Edwin basszusgitáros és Gavin Harrison dobos nem hagyták cserben a híveket. Sőt, a „Deadwing” sok szempontból érettebb, atmoszférikusabb továbbfejlesztése a kiváló elődjének, így az angol progrockerek legjobb munkái közé tartozik. Az album különleges vendégei a kultikus amerikai gitáros és énekes, Adrian Belew (ex-King Crimson), valamint a munkamániás svéd gitáros és énekes, Mikael Akerfeldt (Opeth) voltak, akik több szerzeményben szólóztak. Akerfeldt néhol kísérő vokálharmóniákat is énekelt, és Wilson barátja, rendszeres zenei munkatársa lett. Együttműködésükből később egy érdekes projekt is született Storm Corrosion néven.
A címadó dal, amelynek záró részében ott van Belew jellegzetes, kicsit elszállt gitárszólója, nagyon érdekes albumnyitány: tökéletesen tartja az egyensúlyt az ütősség és a feloldó hangulat között, és többnyire közepes tempóban halad. A kiélezett gitárriffekkel és dühödt dobfillekkel induló bevezető hamar átadja a helyét a melankolikus hangszereléseknek, amelyeket a melotronos birodalommal Steven éteri éneke fűz össze. A hangulatban végig valami titokzatos, sötét levegő uralkodik, amely mesterien idézi fel a múlt különféle szellemeit. A már említett progmetál-roncsolás, a „Shallow” a Porcupine Tree történetének egyik legbrutálisabb dala, amelyben a dühödt gitárpasszázsok közepette ütős, mégis egyszerű, atmoszférikusan kivételesen felemelő refrén szól. A kislemez eredetileg csak az amerikai piacra jelent meg, de néhány példány még a megsemmisítés előtt tévedésből Európába is eljutott. A zenekar ezt megtudta, és gyorsan felvásárolta őket, majd koncerteken, aláírással együtt adták el darabját 40 €-ért.
Az album következő kislemeze a „Lazarus” című ballada volt, amely hihetetlenül jó ellenpontot alkot az előző dallal. A „Lazarus” valószínűleg a Porcupine Tree eddigi legszebb balladája, Wilson a mai napig rendszeresen játssza a szólókoncertjein. A szövege egy anya szelleméről szól, aki a túlvilágról beszél fiával, Daviddel, miközben a fiú az anyja sírjánál áll. Sokan már a megjelenéskor azt találgatták, hogy David valójában Steven főhajtása egyik zenei hőse, David Bowie előtt, amit sok évvel később maga Wilson is megerősített. Steven megható éneke, Akerfeldt kísérő harmóniái és a melankolikus zongorafutamok leírhatatlanul szép, felemelő atmoszférikus varázst teremtenek, amely a hallgatót egy pillanat alatt egy nagyon kellemes, nosztalgikus révületbe repíti.
Az alterrock-elemekkel és számos improvizációval átszőtt „Halo”, amelyben egyebek mellett kövér basszusvonalak és a vokóder ügyes használata is helyet kapott, jóval sötétebb és összetettebb alkotás. A dallamosság és a kísérletezés aránya itt is éppen megfelelő, így a dal a kiváló refrénben meggyőző csúcspontra jut. A pszichedelia és a progmetal keresztezése, az „Arriving Somewhere But Not Here” bevezetőjében különféle disszonáns billentyűs- és gitáreffektek uralkodnak, a dal pedig a kivételes melankólia tökéletes diadala. Wilson és Akerfeldt vokálharmóniái, főleg a refrénben, ennek a megrázó siratónak az atmoszférikus csúcspontját adják. A záró részben aztán igazi metálkataklizma tör ki brutális dupla lábdobütésekkel és szédítő gitárpasszázsokkal.
A melotronnak, mióta a Porcupine Tree a szó igazi értelmében zenekarrá vált, mindig fontos helye volt a hangzásukban, így nagyon helyénvaló, hogy külön dalt szenteltek neki „Mellotron Scratch” címmel, amely egyúttal a „Deadwing” egyik csúcspontja. A pszichedelikus irányú dallam finom gitárpasszázsokkal, melankolikus énekkel és melotronhullámokkal telített. Ennek a ragyogó balladának a csúcsai közé tartozik a csodálatosan nosztalgikus refrén és a fokozódó vokálharmóniákkal teli, remek lezárás. Kiváló dolgokból egyébként sincs hiány a „Deadwing”en. Ide tartozik az „Open Car” is, a Porcupine Tree történetének egyik legjobb szerzeménye. A brutálisan sötét nyitórészt hihetetlenül gördülékeny, finom átmenet követi egy melankolikus szekcióba, gyönyörű vokálharmóniákkal és gyengéd zongoradallammal. Megrázó atmoszféra uralja ezt a remekművet az elejétől a végéig, a legnagyobb csúcspontja pedig az epikus záró rész.
A „Start of Something Beautiful” feszült, ritmikus fokozással és tovasuhanó billentyűeffektekkel nyit, ez egészen az ütős refrénig tart, amikor előtörnek a metálos gitárpasszázsok és a ravasz vokóderhasználat. A nagy csúcspont a záró rész közepén érkezik, a váratlanul betörő tercharmóniákkal, amelyek hatására a nagyon jó szerzemény egyszeriben időtlen zenei műalkotássá válik. A „Glass Arm Shattering” teljesen pszichedelikus befejezés romantikus gitár–billentyűs harmóniákkal és Steven újabb, ezúttal kissé „álmodozóbb” briliáns éneklésével.
A kifogástalan remekmű, a „Deadwing” sok szempontból Wilson kivételes zenei pályájának és a felejthetetlen Porcupine Tree-s életművének egyik csúcspontja volt. A zenekar akkor rövid időre még a szélesebb tömegek „kedvence” is lett, ami derekasan megijesztette a régi hívek többségét, akik attól féltek, hogy „eladják magukat” a zeneipar romboló hatásának, amellyel szemben Wilson mindig is rendkívül kritikus volt. Ez persze nem történt meg, de így is nagyon jó volt hosszú idő után újra látni egy progresszívrock-előadót a slágerlisták élén. A „Deadwing”gel, amely sok szempontból az elődje, az „In Absentia” továbbfejlesztése volt, és még a kivételes hangminőségért is díjat kapott (természetesen Wilson rendezésében), a Porcupine Tree végleg átvette a váltóbotot a modern progresszív rock vezető és legbefolyásosabb zenekaraként, és az is szép, hogy a kilencvenes évek skandináv–amerikai „inváziója” után a bot újra angol kézbe került.
————————————————————————————————————————————
az 1. számú recenzió szerzője: Aleš Podbrežnik (2006. 2. 24.)
A zenekar hetedik „igazi” stúdióalbuma újabb felejthetetlen zenei kaland, amely egyszerűen bizonyítja, hogy mindenféle fecsegés, miszerint a „rockban” már minden ki van mondva, el van játszva, le van leplezve, és a „rock” szelleme a telítettség miatt, amelyben már nem lehet megkülönböztetni az őszinteséget a „átveréstől”, rég halott, puszta „thrash talk”. A recenzió hosszabb lesz, mert ez a lemez sokkal több információt kínál, mint a mai átlagos „rock” album. Ha nincs kedved végigolvasni, ugorj rögtön a „Deadwing” hallgatásához, tényleg ez a legokosabb, amit tehetsz.
A Porcupine Tree, az élén a rendkívüli művésszel, multiinstrumentalistával és a zene jelenségének észlelése szempontjából tökéletes zenei „perpetuum mobilével”, a csodatevő Steven Wilsonnal, olyan új albumot kínál, amely a zenekar újabb határozott evolúciós lépése előre! Lényegében kísérletező, ezúttal még több „rockos” megfontoltsággal adagolva. A Porcupine Tree mindig is a klasszicizmus és az újavantgárd hangzások tökéletes egyesítésének megtestesítője volt, amely a pszichedelia és a space-kísérletező „rock” sajátos keverékévé állt össze. A „progresszív” jelző tökéletesen helyénvaló. A britek az Ozric Tentacles mellett a Gong utáni korszakban (az OT és a PT mindegyike a maga irányába) teljesen reprezentatív stílust fejlesztettek ki, amelyet sehova sem lehet bedobozolni, és amelyhez nem találni megfelelő párhuzamot. A Porcupine Tree ezért tetőtől talpig rettenthetetlen, kísérletezően szabad zenekar, amely ideális példa lehet a mai rockzene egész közösségének. Az album logikus folytatása annak, hogy keményebb riffelemek is bekerülnek a zenébe, amit a Porcupine Tree a „Stupid Dream”mel (1999) kezdett jelezni, a „Lightbulb Sun” (2000), főleg pedig az „In Absentia” (2002) pedig csak megerősített. Ezúttal Wilson a megfelelő képletet kereste, hogy a stoner rock vagy a hardcore újkori trendi arculatát egyesítse a Porcupine Tree egyébként is vállalt küldetésével (az Open Car ebben az egyesítésben még a Tool-féle fúziós megközelítésre is emlékeztet). Hogy a „Deadwing”be a kívánt mértékű kótyagosságot vagy, ahogy mondani szokás, „kifosottságot” vigye, nem mást hívott közreműködni, mint az alternatív rock mesterét, a zseniális Adrian Belew-t, a King Crimson jelenlegi inkarnációjának motorját. Belew a másság megtestesítője, amely bármelyik pillanatban avantgárddá válhat, és Belew valójában „csendes” avantgárd, „ellenzékben” lévő avantgárd. Belew mellett gitárral és énekkel Mikael Akerfeldt (Opeth) is közreműködött a lemezen, így viszonozva Wilson szívességét.
Persze minden egyéni sajátossága mellett Wilson sem akárki, és művészi dobprogramozásai és számítógépes samplejei, a hatalmas melotronhangzásokon átvezetett szintetizátoros „űrjárkálása”, a „glissando” gitárokkal tűzdelt futamai és felismerhető éneke – amit gyakran a „filteres” effektek ízléses használatával szólaltat meg, úgy hangzik, mintha a vokál egy másik galaxisból érkezne a zenébe – teljes fényükben ragyognak az új lemezen. Az új elemek kombinálásával, a Porcupine Tree új arculatának kovácsolásával pedig Wilson elméje ismét győzedelmeskedik.
Sétáljunk végig az anyagon. A költészet főleg az első részben az élet és halál kérdéseire vonatkozik. A zenekar vadul csap le a címadó dallal, természetesen a várt melotron- és sample-alapú PT-fűszerekkel megalapozva. Rajtuk pedig masszív gitárriffelő függöny terül el. A szám folyékony, a PT benne igazi drámai hangulatot teremt. A motívumok gyönyörűen állnak össze egésszé, a hangulat egy milliméternyit sem lankad, és a dráma egy szempillantás alatt lepereg. A PT számára különösen érdekes arcát mutatja a Shallow, amely vastag, nehéz riffel a dal középpontjában nagyszerű groove-ot ad a számnak, nu-metal színezetű groove-ot; a szám gond nélkül kislemez is lehetne, főleg a fantasztikusan felépített refrén miatt, amely „első hallásra” begyullad. Az ének drámai, „elveszett” az egyszerű riffelés masszív torzításában, amitől a hallgatónak „rögtön” felpezsdül a vére. A PT lelassítja a játékot a Lazarus-szal (kislemezként is megjelent, 2005. március 14-én). Az egyszerű félballada megnyugtatja a feszült hangulatot. Ez a dal ugyanazt a szerepet tölti be a lemezen, mint a King Crimson Eyes Wide Open című száma a „The Power To Believe” (2003) című KC-lemez nyitó „csattanás és bumm” után, amely kisüti a feszültséget. A refrénben a steel pedal hangzású glissando gitár olyan, mintha a félelmetes David Gilmour (Pink Floyd) játszaná, gyönyörű esti románc, amely a holdfényben fürdik a tó partján. Aztán kezedbe veszed a gitárt, és eljátszod valami csajnak (hja, de a trubadúrok ideje már lejárt)… Zamatosan átszőtt. Egyszerű, de rendkívül ízléses. Következik a paranoid pszichedelikus Halo, kivételes vokális hangszerelésekkel, „a capella” elektronikus villanások keverékével, amelyek vagy telefonfülkéből, vagy rádióból jönnek… Isten mindenütt ott van, az ujjak hegyében, a fejben. Isten a félelem, az igazság, az erő, a bizonyíték, a szenvedély, a remény, az értelem, a fájdalom,… Ki az Isten? Az államapparátus, vagy mi vagyunk az Isten? Mindkettő. Az emberiség „áldása” vagy „átka”? Megint ugyanaz a válasz. Ha addig nem, hát ebben a számban a szólót biztosan a gitáros „freak” Adrian Belew játssza. A szám ideges szólót tartalmaz, amely hangzásában és stílusában minden bizonnyal Adrian Belew saját termése, hiszen jellemzője, hogy a hangokat az iskolás zenei skálák kereteken kívül gyúrja, ami szakadt szólót eredményez, sikoltozó vinnyogással a gyilkos „sustain” effekten át, ez pedig remekül hozzájárul a szellemességhez, a dinamika és a színházi hatás növeléséhez. Ismét jólesik az egyszerű riff és a gyengéd zongoraszólamok, valamint a kemény „beat” forma kombinációja. A megfontolt és az elmélázó tökéletes arányú kombinációja. A szám mondjuk a Four Chords That Made A Million („Lightbulb Sun”, 2000) stílusában szól, főleg a refrén vokális effektje miatt.
A Porcupine Tree tehát a „Deadwing”gel továbbra is a rockzene progresszív világának forró pontja marad, kiszámíthatatlanságával folyton kiválóan meglep. Mindig önmaga, az avantgárd hangzások, a pszichedelia, az űrben lebegés, a drámai hangulat, az éteri hatás és az önarcképének állandó, 1000 és egy módon való változtatásának ideális kirakósával. Végtelenül hallgatható, kihívó, semerre sem kacsingató, csak a belső hangra hallgató és önmagát kifejező. Olyan zenekar, amelyről merném állítani, hogy kreativitása és kivételes intellektusa miatt méltó a hetvenes évek elejének nagy úttörői örökségéhez. A „Deadwing” olyan lemez, amit nagyon sokáig „olvashatsz”, és egy pillanatra sem unatkozol közben.
Zenekar
Steven Wilson – ének, gitár, zongora, basszusgitár, billentyűs hangszerek, „hammered dulcimer”
Richard Barbieri – billentyűs hangszerek, szintetizátor
Colin Edwin – basszusgitár
Gavin Harrison – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Mikael Åkerfeldt (OPETH) – gitár, ének
Adrian Belew (KING CRIMSON) – gitár
Producer
Steven Wilson
Számok
1. Deadwing (9:46)
2. Shallow (4:17)
3. Lazarus (4:18)
4. Halo (4:38)
5. Arriving Somewhere But Not Here (12:02)
6. Mellotron Scratch (6:56)
7. Open Car (3:46)
8. The Start Of Something Beautiful (7:39)
9. Glass Arm Shattering (6:12)
Az album játékideje: 59:34
