Helyszín: e-mail
Az interjú dátuma: 2012. október 29.
Steve Vairól kár is szót vesztegetni! Valószínűleg a legnagyobb gitáros különc, akit a galaxis valaha kitermelt. Eljátszik bármit, a lehetségest és a lehetetlent is. Idén jelent meg Steve Vai új szólóalbuma, a „The Story Of Light”. Az albumot népszerűsítő turné ismét az öreg kontinensre is elhozta. Sőt: Steve Vai 2012. november 13-án Ljubljanában is megáll, ahol így már negyedszer lép fel. Először 2000. április 13-án játszott itt (Hala Tivoli), aztán 2004. július 9-én a G3 részeként (Joe Satriani, Steve Vai, Robert Fripp), megint a Hala Tivoliban, harmadszor pedig 2005. szeptember 22-én (Cvetličarna). Mind a három koncert tömve volt!
A gitárvarázsló és nagy zenei látnok időt szánt rá, hogy válaszoljon néhány kérdésre, amelyeket a szlovén főváros 2012. november 13-i újabb meglátogatása előtt tettünk fel neki!
RockLine: Nemrég jelent meg a „The Story of Light”. Az album művészi előrelépés az elődjéhez, a „Real Illusions: Reflections” című lemezhez képest, ugyanakkor egy olyan konceptuális történet második részeként is működik, amely már az előző albummal elindult. Mesélnél az új album teljes alkotói folyamatáról? Mi inspirált a legjobban az új ötletek kovácsolásakor? Milyen üzenetet hordoz a lemez?
Steve: Az elején tulajdonképpen csak van egy vonzó ötlet egy számhoz. Ez származhat egy egészen egyszerű riffből, egyetlen dalszövegsorból, egy homályos koncepcióból stb. Amikor mindez a fejemben eléggé vonzó, és legalább nagyjából koherens, megpróbálom megvalósítani. Itt jön a tényleges fizikai munka. A számokat a saját stúdiómban építem fel, ahol elkészítek minden szükséges alapot, aztán felbérelek zenészeket, akik köré tovább bővítem az eredeti ötletet. Ezután az egészet alaposan végighallgatom, és ellenőrzöm, hogy az ötlet még mindig ugyanúgy izgat-e, mint az elején. Ha igen, a szám felkerül az albumra. Ha nem, egy időre félreteszem.
A „The Story of Light” legnagyobb ihletforrása az a történet, amit még a „Real Illusions: Reflections” idején kezdtem el. Egy férfiról szól, aki a hatalmas bánattól megőrült. Visszatér a szülővárosába, ahol egy szent emberre talál, aki megalapította a „renovációs egyházat” (vallási mozgalom, a ford. megj.), és a város minden lakosa oda jár. Amikor megérkeznek, a közeli tó tükörsima felszínében nézik magukat. Azt figyelik, hogyan épül fel az identitásuk a múltbeli események és tapasztalatok alapján. Ha közelebbről szemügyre veszik ezeket az eseményeket, látják, hogy az az igazán lényeges, amit az elméjük lefordít a saját identitásukká, és amivel egyúttal a jövőjüket is építik.
Miközben az identitásuk építőelemeit szemlélik, visszatekintenek azokra az eseményekre is, amelyeket ők hoznak létre – főleg arra, hogyan hatottak a tetteik a városlakókra. Így egy rakás fantasztikus egyéni történet sorakozik fel előttünk. Mindannyiunknak megvan a maga története. Minél tovább nézik az emberek a tükörképüket, annál mélyebbre látnak. Belelátnak a korábbi életeikbe, megfigyelik, hogyan kerültek a jelenükbe a készségeik, képességeik, természetes adottságaik, érdeklődési köreik, tulajdonságaik, sőt, az emberek is. És amikor a legmélyebbre néznek, azt látják, hogy mindennek a hátterében valamiféle tiszta, mindent átfogó tudat áll, amely nem változik, nem ismeri az időt, semmit sem érez, és minden kreativitás forrása. A városlakók látják, hogy ez a végtelen áramlás, amit látnak és éreznek, a teljes tudatosságuk része, hogy átfolyik minden dolgon, és minden ego mögött ott rejtőzik. Rájönnek, hogy ez a végtelenség a maga módján a véges fizikai univerzumban nyilvánul meg. Felfedezik, hogy az emberiség legnagyobb tévedése az, hogy azt hisszük, el vagyunk különülve egymástól. Szóval ha elég sokáig bámulsz a tükörbe, elkezdheted látni ezeket a dolgokat.
Amikor a főszereplő, Captain Drake Mason belenéz a tükörtóba, semmi sem történik. Legalábbis úgy tűnik. Ezután Mason könyvet ír. A történet úgy ér véget, hogy Mason megjelenik a városlakók előtt a könyvével. Ennek a címe „Under It All” („Feltárva”, a ford. megj.), az első fejezeté pedig „The Story of Light”. Itt zárul a négyrészes „Real Illusions”. Így jutok el tehát az új kiadványaim ötleteihez és koncepcióihoz.
RockLine: Az új albumodon zseniálisan ötvözöd az úgynevezett tipikus, mégis egyedi Steve Vai-féle gitárnyelvet a hagyományos gospelhangzásokkal – ez hallható a „John the Revelator” című számban. Mintha a zenei kifejezésmódod egy eddig felfedezetlen kincse lenne, ami a számot nagyon egyedivé és azonnal felismerhetővé teszi. Mesélnél többet arról, hogyan jött ez az ötlet?
Steve: Van egy gyűjteményem „The Anthology of American Folk Music” címmel. Ezen a folkzene igazán korai felvételei szerepelnek, amelyeket Americanának lehet nevezni, és az egyik szám Blind Willie Johnsontól való – a „John the Revelator”. A szám belém ivódott, és rögtön elképzeltem nehezebb gitárhangzással és hatalmas énekkarral. Annyira szépen illett a fejemben lévő történet koncepciójához, hogy zenei ötletekkel építettem tovább az egész koncepcióhoz.
RockLine: Az európai turnéra előzenekarként ezúttal az amerikai énekesnőt, Beverly McClellant hívtad meg. Ő az új albumodon is közreműködik, ott kölcsönadja a hangját. Hogyan figyeltél fel Beverlyre?
Steve: Amikor először láttam játszani Beverlyt, teljesen letaglózott. Rögtön tudtam, hogy rendkívül inspirált és kiteljesedett művész. A fejemben már elképzeltem, mennyire jól illene Beverly hangja a „John the Revelator” koncepciójába. Szerencsém volt, hogy Beverly elfogadta a meghívásomat, és vendégként közreműködött az új albumomon. Hihetetlenül megoldotta a feladatot. Úgy éreztem, remekül működne az is, ha a turnén ő lépne fel előttem, bár a zenéje nagyon más, mint az enyém. De amikor látod játszani… minden fellépése olyan elbűvölő és felemelő. Ezért van velem a turnén, és minden este játszik úgy 20-30 percet. Néhány koncerten előadja velem a „John the Revelator”-t is, de élő helyzetben ez nagyon nehéz Beverlynek, ezért nagyjából minden 4. koncerten énekli el.
RockLine: Mi a véleményed a gitárrock innovativitásáról? Változott az elmúlt öt-tíz évben a gitárra épülő instrumentális zene helyzete? Szerinted milyen szerepe lesz a jövőben?
Steve: Az én tapasztalataim szerint, amelyek rendkívül korlátozottak lehetnek, a gitárra épülő instrumentális rockzene nem sokat változott Jeff Beck és Joe Satriani óta. De hiszem, hogy előbb-utóbb jön valaki, akinek teljesen saját hatásai és ötletei lesznek, és megváltoztatja ezt a zenét. Az univerzum mindig tágulni fog, még ha nekünk nem is úgy tűnik.
RockLine: Mi a véleményed az olyan zenei show-król, mint az X Factor és a hozzá hasonlók?
Steve: Részben remek lehetőségnek látom őket új tehetségek felfedezésére, akik máskülönben talán soha nem kerülnének olyan helyzetbe, hogy mások meghallják őket. Beverly McClellant egy nagyon népszerű amerikai tévéműsorban, a „The Voice”-ban fedezték fel. Ugyanakkor úgy érzem, hogy az ilyen formán kívül még rengeteg felfedezetlen zenei tehetség van, ami az embereket ugyanúgy érdekelné – olyasmi, ami nem csak az a megcukrozott popkultúra, amit aztán ráerőltetnek az emberekre. A zeneipar különböző vezetői viszont rájöttek, hogy ezek a zenei show-k remekül adják el a zenét a nagy többségnek.
RockLine: Nemrég együtt dolgoztál a 2Cellos-szal az AC/DC-feldolgozáson, a „Highway to Hell”-en. Mesélnél erről a tapasztalatról?
Steve: A barátom, Bob Ezrin producerként dolgozott rajta, és megkérdezte, szeretnék-e játszani a számban. Először kételkedtem, mert amikor klasszikus zenészek rockban vagy metalban próbálkoznak, többnyire fogalmuk sincs, mi is valójában az ilyen zene. Ezért megnéztem néhány 2Cellos-videót, és le voltam nyűgözve. Akkor döntöttem el, hogy részt veszek a projektben. Rendkívül jó buli volt, és a végleges videó nagyon tetszett.
RockLine: Pár évvel ezelőtt klasszikus zenekarral működtél együtt. Ez biztosan nagy kihívás volt. Szerinted a klasszikus zene elhanyagolt a mai fogyasztói világban?
Steve: Még mindig van egy réteg, amely rajong a különféle zenekari zenékért, amelyeket ma is játszanak, de ez a réteg egyre fogyatkozik. A legtöbb mai zenekar halott emberek régi zenéjét játssza, ezért a fiatalokat nem érdekli. A klasszikus zene jelenlegi korszakát „contemporary”-nak („kortárs”, a ford. megj.) nevezik. Rendkívül kísérleti, és többnyire rendkívül hangos – keveredik a noise műfajjal. Bár ebben a kortárs klasszikában is akadnak rendkívül kreatív, zseniális dolgok, a hallgatóság nagyobb részét ez a noise-faktor elriasztja. A klasszikus zene világának forradalomra és evolúcióra van szüksége, hogy új korszakba lépjen. Biztos vagyok benne, hogy ez be is fog következni.
Én élvezem, hogy zenekarokra írok kompozíciókat, amelyekben a rockos kifejezésmódomat ötvözöm különféle klasszikus hatásokkal, mint Stravinsky, Ligeti, Varese, Beriot stb. De ezek a zenészek csak hatnak rám, nem próbálom őket utánozni, ezért a zenekari zeném más, mint a megszokott klasszika.
RockLine: A zene hallási élmény. Nem gondolod, hogy a zenei videók, vagyis a videoklipek éppen magának a zenének az értékét csökkentik, hiszen a vizuális rész kissé elvonja a hallgatót a zenétől?
Steve: Szerintem rengeteg különböző módja van a zene befogadásának és feldolgozásának. Van, aki a dallamot szereti jobban, van, aki a szöveget, van, aki a ritmust, mások a vizuális szempontokat stb. És mindenki kicsit más arányt szeret ezek között az elemek között. Szerintem nincs rossz megközelítés, minden hallgató a saját ízlése szerint fogja fel a látottat és a hallottat. Nincsenek jó vagy rossz módok, csak a te módod van. És ha ez a mód neked megfelelő, akkor helyes.
RockLine: Magával ragadott mostanában valamelyik mai, újabb előadó?
Steve: Igen, még mindig belebotlom egy-egy olyasmibe, ami őszinte, kreatív és jó. Tom Waits új albuma, Devin Townsend, Skrillex, Kimbra. De az utóbbi időben nem találkoztam semmi forradalmival.
RockLine: Menjünk vissza pár évtizedet. A Berklee College of Music diákjaként megismerkedtél az egyik legkreatívabb gitárossal, Nenad Krsmanovičcsal, aki a 90-es években a híres szlovén avantgárd rockbandában, a Miladojka Youneedben játszott. Mesélnél valamit a barátságotokról?
Steve: Á, persze, Nenad! A szobatársam volt. Rendkívül, rendkívül szorgalmas zenész, egyedül a játéknak szentelte magát. Igazán szerette a gitárt. Nagyon vicces volt, szellemes, kiváló humorérzékkel. Remekül megértettük egymást. Kedveltem. Persze kiváló gitáros is volt.
RockLine: Elmondanád, mi inspirált a legjobban azokban az években, amikor a nagy Frank Zappánál tanultál, és mi volt az, ami a legnagyobb hatással volt a művészi fejlődésedre?
Steve: Számomra a legfontosabb az volt látni, mennyire független Frank. Olyan zenét csinált, ami neki fontos volt, mindenféle kifogás nélkül, és anélkül, hogy másokra támaszkodott volna. Emlékszem, hogy lelkesedni kezdett egy ötletért, aztán egyszerűen megvalósította. Mindenben, amibe belefogott, kitolta a megszokott határokat. Ez rendkívül inspiráló volt.
RockLine: Steve, a közelgő világturnéhoz rendkívül sok sikert kívánunk. Köszönjük az értékes idődet és a válaszokat.
Steve: Én köszönöm nektek.
kérdések: Jernej Vene & Aleš Podbrežnik
a szöveget fordította és szerkesztette: Tine Kolenik
fotók: Bojan Horvat
a képeken: Steve Vai a fellépése közben, 2004. július 9-én, a G3 koncertturné (J. Satriani / S. Vai / R. Fripp) keretében, Ljubljanában (Hala Tivoli) – RockLine fotóarchívum 2006-2012, minden jog fenntartva.
A RockLine beszámolóját a ljubljanai G3-koncertről (dátum: 2004. július 9., Hala Tivoli) elolvashatod ITT.
Képgaléria
