Helyszín: Arena / Bécs / Ausztria
A koncert dátuma: 2008. október 7.
Látogatók száma: 600
Jegyár: 35,00€
2008 októbere! A Thin Lizzy az Uriah Heeppel európai turnéra indul, előtte azonban még négy koncertet ad Uriah Heep nélkül. Sajnos köztük van a bécsi fellépés is, ami minden megerősített helyszín közül a szlovénok számára árban a legkedvezőbb lehetőség a koncertlátogatásra.
A mai Thin Lizzy semmiképp sem az a Thin Lizzy, amely a hetvenes évek második felének aranykorában meghódította a rockerek szívét. A felállásban nincs ott Phil Lynott, vagyis hiányzik a zenekar szíve és lelke. A hajdani felállás megmaradt romjai közül leginkább Scott Gorham neve cseng, ő az a gitáros, aki a mai tagok közül elsőként csatlakozott Lynotthoz és társaihoz, méghozzá a „Night Life” (1974) című lemezen. John Sykes gitáros-énekes (Badlands, Blue Murder, Tygers Of Pan Tang, Whitesnake) épphogy elcsípte a Thin Lizzyt, a „Thunder And Lightning” (1983) lemezen már szerepel. A Lizzy dobjait ma a Föld egyik leghangosabb dobosa püföli, Tommy Aldridge, aki mostanában afféle lebegő jogosítvánnyal segít ki a dobos nélkül maradt zenekaroknak a turnékon. A mai Thin Lizzy sakkhúzásait és a Whitesnake-kel való sorsszerű összefonódását nemcsak Tommy Aldridge jelzi, hanem Sykes is, és végül Marco Mendoza tavalyi távozása is, akit a felállásban immár Francesco DiCosmo váltott, az olasz gyökerekkel bíró rövidnadrágos fiatalember.
DEALER: 20.30-21.30
A bécsi Arenát fél kilenc tájt a helyi öreg motorosok, a Dealer kezdték melegíteni. A kétgitáros kvartett piszkos hard rock és keményebb riffelés keverékét kínálta, amit persze a két gitáros felállás eleve diktált. Képzeljétek el az ütős, tömören rövid nótákat, amelyek alapvetően rock n’ rollos driveon úsznak, és amelyekre rátapad a Rolling Stones, sőt a Ramones piszkossága. Ehhez jön még egy csipetnyi Motörhead, főleg a Rickenbecker ritmikus zörgésében, de a bluesos vizeken való sétálgatás sem idegen tőlük. Tehát rock n’ roll drive, szándékos elhangoltság egyértelmű jegyeivel. A Dealer rengeteg időt kapott, hogy megmutassa magát a közönségnek: egy egész órát játszottak. Mivel hazai együttesről van szó, a tömeg tárt karokkal fogadta őket. Még nekünk, „laikus járókelőknek” is meglepően érdekesek voltak az ausztriai rockbandák általános apátiájához és halovány természetéhez képest. A hangzás nem volt optimális, az ének rosszabbul hallatszott, de a zenekar punkos hangsúlya mellett ez nem is zavart annyira. Mellélövések azért akadtak. Az énekes-basszusgitáros jó néhányszor fél hanggal mellényúlt a basszusgitáron, és a mindenre kiképzett fülek ezt egyszerűen nem tudták figyelmen kívül hagyni. Egyébként viszont igen hálás fellépés, meggyőző adag rock n’ roll, a fent leírt zenekarok hagyományait követve. Az egy óra várakozás a Thin Lizzyre így könnyebben telt, mint gondoltuk.
THIN LIZZY: 22.15 – 23.35
A roadie-k elképesztően gyorsan előkészítették a színpadot a legendáknak. Pontosan 21 óra 45 perckor felléphettek volna. De nem így lett. Megvárakoztattak minket. Fél órát. Hihetetlen. Az Arena jócskán megtelt, az első sorokban az emberek egymást taposták. Meglepő. Ráadásul a közönségben igazi hűséges rockerek is voltak, akik Magyarországról, Szlovákiából és Horvátországból érkeztek. Ők a Thin Lizzy fellépése alatt természetesen kitűnően megőrültek a zenekarral.
Az óra elüt, és a srácok felugrálnak a színpadra. A közönség felrobban! Nem fogom fel. Az emberek nem feledkeztek meg a Thin Lizzyről. Felgyúlnak a fények, a fiúk a rock n’ roll elemi riffjével nyitják a koncertet, a rockzene lényegének valódi mini-definíciójával. Jailbreak!
Nézzük meg a színpadi jelenségeket kicsit „bőr alatti” megközelítéssel is. A jelenlegi felállás három fickója hosszú zenei utat tett meg a színpadon, és határozottan a legendák közé tartozik. Kezdjük John Sykesszal. Sykes átvette a Thin Lizzyben az énekes szerepét, ami a legkevésbé hálás dolog, ami az emberrel történhet. A Lynott-veszteség a Thin Lizzynek ugyanis nem kisebb, mint mondjuk a Motörheadnek lenne, ha Lemmy nélkül maradnának. Ki pótolná Lemmyt? Milyen ötlet ez? Lehetetlen küldetés. Hát a Thin Lizzynél is erősen ezt érezni. Sykes azért épphogy tisztességesen követi a híres néhai haver hangszínét, igyekszik orrhangon énekelni és piszkos lenni. A kérdés viszont az, hogy ez az átlagos megoldás és átlagos végeredmény nem sikerülne-e bármelyik járókelőnek, akivel az utcán találkozol. Sykes mai csillogást vitt a Thin Lizzybe, amit a Whitesnake-nél töltött évek alatt David Coverdale-től tanult meg. Sykesnak rettentően tetszik ez a stílus, és ennek megfelelően viselkedik a színpadon is. A pasas remekül konzerválta magát, Boris Becker-színű haja még mindig dús, karcsú alkat, nyakában láncok, csillogó karkötők. Érdekes, hogy csizma helyett inkább tornacipőt húzott. Sykes élvezi a pózolást, és ezzel a Thin Lizzyhez szinte túl szép.
Az ellentéte a Thin Lizzy legidősebb életben maradt tagja, Scott Gorham. Ő a jól szituált háztartás komornyikjaként kenyerét kereső, cizellált úriember benyomását kelti. Szintén felesleges zsír nélkül, kitűnően konzerválva. Gorham semmilyen módon nem akar a tömeg kedvében járni, felhívni magára a figyelmet, de a szerepek erre a zenekarban amúgy is egyértelműen el vannak osztva. A legenda mindenben magabiztos. Rendkívüli esszenciával és karizmával. Gorham a rockikon igazi prototípusa!
A hierarchia harmadik fokán a legendás Tommy Aldridge áll, aki pályája során Ozzy Osbourne, a Black Oak Arkansas, valamint Pat Travers és Ted Nugent zenekarainak tagjaként kereste a kenyerét, és páran közületek két éve már láthattátok Ljubljanában, amikor a Whitesnake-kel látogatott el hozzánk. Míg Sykes és Gorham hűséges gitáros cuccát nyúzza, amely évtizedek óta nem tagadja meg magát, bár meglátszik rajta a kifakult foltok, horzsolások és karcolások a rock javára végzett hű szolgálatból, addig a határtalanul hangos dobos, Aldridge csak az alapdobfelszerelést vitte magával, ami legalább a felével kisebb annál, amit a Whitesnake-en láttunk Ljubljanában. Két lábdobot persze nem felejtett el magával hozni. Ezt hatékonyan beépítette a Thin Lizzy zenéjébe, a dupla lábdobos vonalakat belefonta a dalok alapvázába. Hogy a Thin Lizzynek erre valójában nincs szüksége, az már egy másik történet, amit inkább zenei fórumokon vagy bárbeli sörözések közben vitassunk meg. Aldridge a koncert alatt a tőle megszokott műsort nyújtotta. Igazi vadállat a dobfelszerelés erődje mögött! Csak a vörös afrófürtös, háromszoros „Ginger Baker”-tollbokrétát láttad, ami időnként megőrül, az élvezettől és fáradságtól torzult arcot, és két hatalmas csápot, amelyek szétkaszabolták a dobfelszerelést. Dobszóló sem maradhatott el, amit nyugodt szívvel senki nem hiányolt volna. Közvetlenül a Sha-La-La után. Tipikus Aldridge-szett (lásd a Whitesnake-riportot a Križankiból). Közben kimentem egy műanyag pohár hideg, koffeines Coca-Colaért, hogy megrövidítsem a már látott produkció kínjait.
A zenekar negyedik tagja egy tipikusan műanyag, „a többség kedvében járni akaró” mesterséges mosolyú ifjú, akinek arcáról a koncert egy órája és 20 perce alatt egy pillanatra sem tűnt el a mosoly. Ő Francesco DiCosmo, aki egy éve váltotta Marco Mendozát. Ha újra megítélem a hajzatát, a zenekar legfiatalabb tagjaként messze a legfényesebb homlokkal büszkélkedhetett. A koncert alatt tartotta a Thin Lizzy zenéjének kompakt és szilárd alapját. Mint a hierarchia legalsó fokán álló ember, bölcsen vigyázott, hogy ne kerüljön a fénynyaláb közelébe, ahol bárki filmsztárnak kiáltaná ki, Sykes pedig emiatt kirúgatná a bandából. A kedves srác csak a puszta feladatát teljesítette a zenekarban. Kiugró pillanatok nélkül.
A Gorham/Sykes páros természetesen csukott szemmel uralja a jellegzetes tercharmóniákat, amelyek felépítették a Thin Lizzy nevét, és örökre visszavonhatatlanul beírták a rockzene legnagyobb nevei közé. A szólók egyenrangúak, a riffelés összehangolt. Sykes énekben semmiben nem emlékeztet Lynottra. Ettől kapcsolatban nagyon fel voltam „pumpálva”, amikor a koncertre mentem, mert az emberek azt állították, hogy Sykes énekben kiköpött Lynott. Távolról sem. Így bárki tud énekelni, aki Lynottot próbálja utánozni. Talán még a Thin Lizzy-megszállott Mat Sinner (Sinner, Primal Fear), akit főleg a metálosok ismernek, is ideálisabb énekes lenne ma a Thin Lizzynél. Ebben az esetben a Lizzy egy csapásra két legyet ütne agyon. Sinner éneklés közben basszusozna, Sykes csak gitárra állna át, és olyan kvartettet kapnánk, amely ebben a formában és összességében sokkal közelebb állna a Lynott-korszak Thin Lizzyjéhez. Hja, a hipotézisek nagyon érdekesek, a valóság viszont általában (sokszor sajnos) nagyon más.
Hogy „zárjak”. Rutin és semmi több. A hangzás nagyon rossz. Sykes éneke rosszul hallatszott, a gitárok nem voltak tiszták, szenvedtek a harmóniák és a szólók, Aldridge pedig túlharsogott mindent, amit csak lehetett. Ennek ellenére durván 600 ember agyában vidáman villámlott, főleg az első sorokban. Az emberek üdvözölték és megjutalmazták a zenekart azzal, hogy kitűnően tudták a szövegeket, közösen énekelték Sykesszal, és így segítettek a Thin Lizzy rutinszerű üresség-benyomását magasabb szintre emelni. A következő dolog, ami nagyon elkeserített, és elvette a kedvem attól, hogy még egy koncertjüket megnézzem, az, hogy a fiúk a ráadással együtt mindössze egy óra húsz percet játszottak, 35.00€ jegyárért. Mama mia!
Sykes sztárallűrjei abban is megcsillantak, hogy minket, fotósokat a színpad alól rögtön a Waiting For An Alibi után elzavartak, vagyis a szettlista második száma után. A szervező Nova Music előzőleg azt az utasítást adta, hogy az első három számot lehet fotózni (vakuval persze nem). Ki tudja, talán Sykes kihagyta azokat az iskolai órákat, ahol számolni tanultak. A fiúk nagyon tudatosan spóroltak az erejükkel, amit az is bizonyít, hogy kihúzták az előadásból a repertoárra felvett Rosalie és Massacre számokat. Hogy miért, az sosem derül ki. Nyilván fütyülnek rá, pedig a több mint rövid koncertet tíz perccel is megnyújthatták volna.
A koncerten kiemelkedett persze a villámgyors kezdés a Jailbreakkel, a Waiting For An Alibivel és a Don’t Believe AOrddal, kitűnően esett a nosztalgikus Dancing In The Moonlight, a koncert legnagyobb átéléséig pedig a Southbound és a Sha-La-La egymás utáni felcsendülése jutott el. A dobszóló után a hangulat valahogy elveszett a teremben, amit a fiúk a Cowboy Songgal teremtettek újra, a koncert pedig a záró Boys Are Back In Townnal éledt fel ismét, ami felpörgette a jelenlévőket, úgyhogy újra kiadtak magukból néhány plusz decibel visszajelzést, ami Sykesnak és társainak természetesen több mint ínyére volt.
A ráadás a válogatás szempontjából meglepő volt, és főleg John Sykes virtuozitására volt szabva. A Cold Sweat („Thunder And Lightning”, 1983) számmal indult, és egy adag tercgitár-harmóniával zárult, amelyekről még sokáig álmodozhattunk a kis fejünkben, a Roisin Dubh (Black Rose) A Rock Legend című dallal. Összesen tehát csak 16 szám, és jóéjszakát. Érdekes ebből a felismerés, hogy a Thin Lizzy nem veszi fel a listára a Whisky In The Jar című számot, amellyel a Metallica visszahozta a tömegek érdeklődését a Thin Lizzy iránt, amikor a kilencvenes években újra slágerlistára juttatta a dalt a rádióadókban, és az MTV-n pörgetett videóval.
Szóval. Ezek után a Thin Lizzy megnézése nem kötelező. Tulajdonképpen egy ilyen élmény után általában csak erkölcsi elégtétel marad, hogy legendákat láttál a színpadon, akik azonban még távolról sem képesek megteremteni azt a varázst, ami Phil Lynott idején uralkodott. Ilyen az, ha már nincs szív, sem lélek. Ez a koncert is egyszer több bizonyítéka lett annak, mekkora veszteség a zenei világnak Lynott korai távozása az Elíziumi mezőkre. Ez volt az a fellépés, amely az átéletlenség miatt, amit a túl nagy rutin és a tagok agyának a régi „Lynott”-dicsőség maroknyi emlékében való kényelmes megrekedése okozott, keserű szájízt hagyott maga után, amit a koncertlátogató hazafelé úton még az első adag Red Bull sem tudott teljesen kimosni a szájából.
Setlist
1. Jailbreak
2. Waiting For An Alibi
3. Don’t Believe A Word
4. Are You Ready
5. Bad Reputation
6. Dancing In The Moonlight
7. Still In Love With You
8. Southbound
9. Sha-La-La
10. Drum Solo
11. Emerald
12. Suicide
13. Cowboy Song
14. Boys Are Back In Town
—ráadás—
15. Cold Sweat
16. Black Rose
Képgaléria
