Szerző: Primož Novak
Helyszín: Tolmin, Szlovénia
A koncert dátuma: 2017. 08. 07.
Látogatók száma: 5000
Jegyár: 60€-99€
Punk Rock Holiday, hetedszer! A nem túl acélos kezdetek ellenére a fesztivál az elmúlt években rengeteget erősödött a megítélésében, így már évek óta teltházas. Az idei kiadás még azon a napon elfogyott, amikor a jegyeket árusítani kezdték. Nehéz elképzelni, hogy a punk rock iránt ekkora az érdeklődés. De úgy tűnik, a punk rock színtér reneszánszát éli.
A fesztivál korábbi kiadásain az elismert punk rock bandák egész kis tengere lépett fel, olyanoké, akik már a nyolcvanas években elindultak. Idén sem maradt el a meglepetés. Elsőként a punk rock óriások, a The Offspring jelentették be, hogy 16 év után visszatérnek Szlovéniába. A második nagy meglepetés a Pennywise visszatérése volt, ezúttal az eredeti énekessel. A fesztivál során aztán kiderült, hogy a névsorban még ennél is több meglepetés rejtőzött.
A bemelegítő napon a fesztiválon már a délelőtti órákban igazi fesztiválhangulat uralkodott. A látogatók a folyók összefolyásánál fürödtek, a terület erdős részét ellepték a sátrak, az alkohol pedig patakokban folyt. Gyakorlatilag mindenről gondoskodtak. Az ételkínálat mindenképpen színes volt, sört egy euróért is lehetett kapni, a kártyás fizetési rendszernek hála pedig a pohárvisszaváltással a környezet sem szennyeződött. Dicséret illeti a vécéket is, amelyeket minden nap kitakarítottak. Felárért normál WC és meleg zuhany is rendelkezésre állt. Hosszan lehetne még sorolni, mit kínált a fesztivál, de mielőtt rátérnénk a fellépőkre, meg kell említeni a kis skate parkot is, ahol a gördeszkához és a BMX-hez jobban értők megmutatták a trükkjeiket a helyi rámpán. Az utolsó napon pedig egy verseny is zajlott.
Bemelegítő nap (2017. 8. 7.)
A koncertprogramot a brit Thrash Boat nyitotta, fiatal punk rockerek, egy albummal a hátuk mögött. Igazán nagy érdeklődés itt még nem volt, bár a banda jelezte, hogy születnek még új punk zenekarok, amelyek egyszer jelenteni fognak valamit a színtéren. A következők, a The Kenneths névre hallgatók, megmutatták, hogy a hagyomány még él: hallhatóan a Ramones és a The Clash volt a példakép. A trió nem bonyolította túl, az egyszerű gitárokat és dobokat állította előtérbe, így megmutatta a régimódibb punk erényeit. A hangulat sokat változott az ausztrál Clownsnál, akik jóval keményebben odacsaptak. Sok ausztrál bandához hasonlóan a Clowns is hoz valami különlegeset a punk rockjával, amely a hardcore elemeit is hangsúlyozza. Magához a Clowns zenéjéhez kicsit több figyelem kellett, a dalok ugyanis jóval hosszabbak, következésképp igényesebbek voltak. A Clowns, amelynek három albuma van, üde színfolt a színtéren, és a banda az évekkel valószínűleg csak nagyobb lesz.
A tér óráról órára telt meg jobban, és 10 óra előtt kevéssel színpadra lépett a Jaya the Cat, amely lecsillapította a vad Clowns után felhevült közönséget. A Jaya the Cat punk, ska és reggae keverékét hozta. A közel két évtizede működő zenekarnak nem akadtak észrevehető gondjai a fellépéssel. Főként arról gondoskodtak, hogy a közönség jól szórakozzon, bár akadt volna még helye egy-két „gázosabb” résznek, de az összképet ez általában nem rontotta el, mert a dalok viszonylag változatosak voltak. A hab a tortán a karizmatikus szakállas énekes, Geoff Lagadec volt, aki időnként meghúzta a whiskysüveget.
Őket a szlovén Pigs Parlament követte, akik az első fesztiválkiadás óta küzdenek, és kiválóan promózzák is a rendezvényt. Ha a Pigs Parlament évekkel ezelőtt még egy fiatal banda volt, amely a kilométereket gyűjti, idén megmutatták, hogy egész kis tengernyi tapasztalatot szedtek össze. Lámpalázat nem lehetett észrevni, a nagy színpad sem okozott gondot. A zenekar háromnegyed órán át magabiztosan mutatta be az anyagát, amely érinti a punk rockot, a skát, a hardcore-t és még egyebeket. Mindenképp változatos repertoár, de kaotikus is, mert a banda sok mindenből merít. Egy biztos: a Pigs Parlament alaposan felhevítette a közönséget, amely az est sztárjaira várt.
Éjfélre az utolsó zugig megtelt a tér. Ez az időpont ugyanis a legendás The Offspringnek volt fenntartva, amely 1994-ben, a legendás Smash albummal írta be magát a történelembe. A banda a szettet az Rise and Fall, Rage and Grace albumról származó „You’re Gonna Go Far Kid” slágerrel kezdte, ami nyitánynak nem volt éppen a legjobb választás, de hamar jóvátették az All I Want című számmal. A közönség eufóriája dalról dalra fokozódott. A Staring the Sun alatt érezhetően megnőtt a moshpit, a közönség pedig tombolással és énekléssel kísérte a The Offspringet a végéig. A zenekar szolid formában van. Több mint jól játszottak, hibákat nem lehetett észrevenni. Dexter Holland énekénél attól lehetett tartani, hogy gyengélkedni fog, de a hangja rendkívül erős és tiszta volt. Olyannyira, hogy a playback érzete is felmerült, mert Holland korábban küszködött az énekhanggal, most viszont nyoma sem volt gondnak. A lelkesedés és a jó repertoár ellenére meg kell jegyezni, hogy a The Offspring az egészet túlságosan rutinból nyomta le. A közönséggel alig kommunikáltak, a legtöbbet valójában a vendéggitáros mondta, aki a családi kötelezettségei miatt távol maradó karizmatikus Noodlest helyettesítette. Ha meghúzzuk a vonalat, a The Offspring kétségkívül bulit csinált, ami logikus is, ha annyi év után, vagy akár először élőben hallja az ember az olyan klasszikusokat, mint a Walla Walla, a Kids Aren’t Allright, a Bad Habit és az örök Self Esteem. A The Offspring nosztalgiát ébresztett, de legközelebb ennél többet is lehet várni.
Első nap (2017. 8. 8.)
A bemelegítő napon a fesztivál területe szinte teljesen megtelt, de az első hivatalos nappal még néhány sátor odanőtt. A program már korán elkezdődött a parti színpadon, amelyet a folyók összefolyásánál állítottak fel, ami több mint megfelelő volt. A fürdeni indulók megnézhettek néhány fiatal, ígéretes bandát is. A kis színpadon az olasz pop punkerek, a Wasei Hey! Go!, a horvát punk rockerek, a Fast Response, a belga Altitude, a francia melodikus hardcore-os Adversity, az osztrák 7 Dials Mystery és a Deadends váltották egymást. Minden zenekarral jobban telt a tér, érezhetően tele pedig a Petrol Girls előtt lett, akik feminista post hardcore bandának vallják magukat. Bár zeneileg nem tartogat kiugró dolgokat, a közönség több mint jól fogadta a bandát, amelyben két lány van, közülük az egyik dühös, üvöltős énekkel gondoskodott. Potenciál kétségkívül van, de még kell egy kis fejlődés, hogy az egész még nagyobb közönség számára is vonzóbb legyen.
Ezután a program a nagyobb színpadra költözött, zeneileg a hardcore dominált. Bemutatkozott a Jesus Piece; a philadelphiai amerikai hardcore banda, amely megalkuvás nélkül nyomta az erős, metalosított hardcore dalokat. A következő zenekarnál, a The Generatorsnél visszavett a tempó: ők hagyományosabb punk rockot tálaltak, amely a street punk erényeit is hangsúlyozta. A bandát már nagyobb közönség támogatta, ami megérdemelt is, tekintve, hogy két évtizede léteznek.
Következtek a fesztivál régi ismerősei, a The Real Mckenzies. A zenekar, ahogy az illik, valóságos bulit csapott a zenéjével, amely a punk rock mellett ugrándozós kelta hatásokat használ. A banda egyébként Kanadából származik, de az állandóan használt skót dudával végig ott van az ország szelleme, bizonyos dalok pedig skót nóták feldolgozásai. Mivel állandó vendég Szlovéniában, nem számítottak nagy érdeklődésre, mégis szépen megtelt a tér, a közönség pedig már a színpadról ugrált le, így az első sorokban elég vad volt a hangulat. Összességében a zenekar jó formában volt, időnként csak az egyetlen eredeti tag, Paul Mckenzie hangja gyengélkedett, de a koncert ennek ellenére sikeres volt.
A fordulatot a neves kaliforniai Ignite hozta, akik a punk rock és a melodikus hardcore kiváló kombinációját tálalták. A zenekar 2014-ben járt először a Punk Rock Holidayen, most pedig azért tért vissza, hogy bemutassa a 2016-os A Way Against You aktuális album dalait, bár a legnagyobb hangsúly az Our Darkest Day (2006) lemez számain volt. Az egy órában, amennyit kaptak, a banda több mint szolidan mutatta be a pályafutása keresztmetszetét. Az összeszokottságra nem lehet panasz, a hangzásban sem voltak kisiklások. Külön dicséret jár az énekesnek, Zoli Teglasnak, aki a megszólalásaiban különféle problémákra hívta fel a figyelmet, többnyire politikai természetűekre. Szerencsére Teglas nem papolt a végtelenségig, röviden és velősen megfogalmazta a problémát, aztán jött is a következő dal. Bár az Ignite már nem fiatal banda, még mindig elég energikus ahhoz, hogy hozza a hozzá illő koncertet.
Hátra volt még az est sztárja, a régóta várt Pennywise az eredeti énekessel, Jim Lindberggel. A zenekar a repertoárját az első hat albumra korlátozta, az újabbakat békén hagyta. Bár gyakorlatilag a punk rock nagy öregjeiről van szó, a Pennywise már az elején tombolásba kergette a közönséget. A színpadról való leugrálásból tehát nem volt hiány, az ismert dalok, mint a Fuck Authority, a Society, a Fight Till You Day és a Same Old Story, hangosan visszhangoztak a közönség felől. Néhány feldolgozás is elhangzott, a Pennywise tisztelgett a Bad Religion, a Minor Threat, a Beastie Boys és még Ben E. King előtt is. A repertoár kétségkívül változatos volt, sokan valószínűleg a fiatalságukat élték újra az eljátszott klasszikusokkal. A zenekar formájával viszont akadt gond. Míg a ritmusszekció tartotta a tempót, Fletcher gitáros elég sok hibát megengedett magának. Jim Lindberg énekben sincs már olyan kondícióban, mint régen, de itt a korra foghatjuk. A Pennywise-tól többet vártak, de egy újabb dal helyett a közönség Fletcher „humorizálását” kapta, a csúcspont pedig az volt, amikor egy színpadra ugró résztvevőnek letépte a pólóját. A Pennywise a szolid repertoárt a Bro Hym című számmal zárta, amelyet a végén a színpadon álló nagy létszámú közönség énekelt. A várakozások magasak voltak, de a mocskos hangzás és a hibázgatás kissé elrontotta a benyomást. A Bro Hymn viszont még sokáig visszhangzott az éjszakában, mert a buli a parton folytatódott, ahová Fletcher is elindult.
Második nap (2017. 8. 9.)
A fesztivál tempója könyörtelen volt. A tengerparti színpadon ezúttal is már délben elindult a program. Az osztrák punkok, a Never Been Famous nyitottak, utánuk a spanyol gyors, dallamos punkok, az Acid Snot, a görög punk rockerek, a Bandage, majd a Day Oof következett. Az utóbbiak a gyors skate punkot rengeteg érdekes dallammal és szólóval fűszerezték, ami szép jövőt ígér, és a zenekart ki is emeli az átlagból. Kevesebbet bonyolítottak a német Teenage Love Guns tagjai, ők az egyszerűbb fogásoknál maradtak. Négy óra körül lépett színpadra a fiatal szlovén remény, a Start At Zero, akik fél óra alatt letolták a dinamikus skate punkjukat, és megmutatták, hogy a fiatal szlovén punkzenekarokban van fantázia.
A tengerparti színpad környéke egyre jobban megtelt, és a dallamos hardcore hívei is megkapták a magukét: fellépett a fiatal angol tehetség, a Higher Power, akik a stílusukkal a kilencvenes évek hardcore-ját idézték. Az énekhangról pedig a legendás Life of Agony ugrott be.
A tengerparti színpad műsorát az izraeli Not On Tour zárta, meg is érdemelték. A zenekar gyors, megalkuvás nélküli hardcore-t nyom dühös női énekkel. A rövid dalokkal egyértelművé tették, hogy a lényeg a puszta lövés, felesleges cécók nélkül. Bár nem ismert név, a placc az utolsó pillanatig tömve volt, elöl pedig szorgalmasan moshoztak.
A Not On Tour vad fellépése után a nagyszínpadon a No Trigger következett, az amerikai punk rock/hardcore zenekar, amely 40 percben játszott dalokat mindkét albumáról és az idei EP-jéről. A No Trigger energikus fellépéssel és jó, dallamos énekkel győzte meg a közönséget arról, hogy érdemes megnézni őket.
Akik az ütősebb hardcore-ra esküsznek, a következő zenekarnál is megtalálták a számításukat. A színpad a hardcore veteránoké volt, a bostoni Slapshot-é, akik az 1980-as években kezdték a pályájukat. Egy óra alatt nagyjából összefoglalták az életművüket. A dalok változatosak voltak: némelyik old school hangzású, valamilyen Warzone-féle stílusban, néhány viszont már a minél vadabb irányba kacsintgatott, és a Blood For Blood, a Sick Of It All, sőt még az Agnostic Front is eszembe jutott róluk. A Slapshot az évek ellenére is több mint tisztességesen játszott, és megvédte a hardcore becsületét.
A fesztiválhangulat csak tovább fokozódott. Több dallam és több énekelhetőség jött. Színpadra lépett a Face to Face, a kaliforniai punk rockerek, akik a kilencvenes évek punk rock-áradatával bukkantak fel, de valahogy nem kerültek annyira előtérbe, mint a Fat Wreck kiadó alá került többi zenekar. A Face to Face gyorsan eloszlatta a kétségeket, amikor eljátszott néhány régebbi dalt, időnként pedig újabbakat is bemutatott. A közönség a refrének éneklésével és a színpadról ugrálással jól bekapcsolódott, így a Face to Face a hosszú pályájához méltóan, megérdemelten kapott jó fogadtatást.
Az amerikai punk rockerek, az Anti-Flag már a fesztivál régi ismerősei. Ezúttal negyedszer léptek fel, ami nem jelenti azt, hogy rutinból letudják a dolgot. A zenekar rendszeresen ad ki új albumokat, és rendszeresen koncertezik is, így az Anti-Flag minden fellépésen kínál valami újdonságot a repertoárjából, de a közismert dalokról sem feledkezik meg, mint az 1 Trillion Dollar$, a The Press Corpse, a Broken Bones, a Cities Burn és a Power to the Peaceful. A biztonságiaknak most is rengeteg dolguk volt, hogy ne legyen túl sok rajongó a színpadon. A mindig politikailag kritikus Anti-Flag természetesen megint lenyűgözött. A zenekar kiváló kapcsolatot ápol a közönséggel, és nagyon összeszokott. A dalok fülbemászók és ütősek, erős szövegekkel. Az Anti-Flag talán nem a gyors számokra épít, de a bulihangulathoz hihetetlenül jó érzékük van.
Akik a gyors punk rock zenére esküsznek, azoknak éjfélre tartogattak programot: a harmadik fesztiválnap utolsó zenekaraként a Good Riddance lépett színpadra, akik már 2012-ben is lenyűgöztek. Azóta a zenekar felvette a Peace in Our Time című új albumot, amelyről néhány dalt is eljátszott. A repertoárban a legérdekesebb az volt, hogy a zenekar főleg a gyors dalokat helyezte előtérbe, a lassabbak szóhoz sem jutottak. Az évek a zenekaron is kezdenek meglátszani, főleg Russ Rankin énekesen, akinek már nincs olyan erős hangja, mint egykor. Külön dicséret illeti Sean Sellers dobost, aki a gyorsaságával és pontosságával sokszor magára vonta a figyelmet. Időnként úgy tűnt, hogy a gitáros és a basszusgitáros alig tudja követni, Sellers energiája viszont megállíthatatlan volt. A Good Riddance egy jó óra alatt zárta a szettjét, és még egyszer megmutatta, milyen az igazi, megalkuvás nélküli, felpörgetett punk rock.
Harmadik nap (2017. 8. 10.)
A fesztivál utolsó előtti napja szintén délben indult, az olasz Actionmennel, akiket szép számmal eljöttek megnézni. Az Actionmen szórakoztató punk rockot tolt, és a jó látogatottság alapján azt remélhetjük, hogy egyszer a nagyszínpadon is szórakoztatni fog minket. A mókamesterek után az olasz pop punkok, a Why Everyone Left következtek, majd a szlovén Real Life Version lépett fel, akik ismét megmutatták, hogy Ajdovščina erős a punk rockban.
A program szépen haladt a menetrend szerint. Sorra léptek fel az osztrák Barrier Reef the Great, agresszívabban nyomta az angol hardcore-os Bono! (nem, a zenekar nem U2-feldolgozásokat játszik hardcore-ban). Nagy érdeklődést váltottak ki a svájci hardcore-osok, a Nofnog, akik szerencsére végigjátszották a szettjüket, utána viszont jött a vihar, ami csak káoszt hozott, és megszakította a színes programot.
A régóta jósolt vihar jókora zűrzavart okozott: a brazil 69 Enfermos fellépését átrakták másnapra, a kaliforniai Get Dead pedig a nap fő zenekara után kapott helyet a nagyszínpadon. A vihar szerencsére nem okozott komolyabb kárt, így a nagyszínpadon a program a menetrend szerint folytatódhatott.
Röviddel este hét előtt a nagyszínpadon a Pears kezdett, egy fiatal amerikai hardcore punk zenekar, amelynek két albuma van, a legutóbbit a neves Fat Wreck Records kiadónál jelentette meg. A Pearsnél nem az volt az érzésem, hogy valami újat fedeznének fel, inkább a bevált mintáknál maradtak, de ez egy fiatal zenekar, amelynek még sok mondanivalója lehet.
A Teenage Bottlerocket előtt, akik két éve is játszottak már itt, láthatóan megtelt a placc, ami logikus, hiszen dallamos, énekelhető zenét nyomnak. A hangsúly itt is az énekdallamokon volt, amelyeket a közönség jól ismert. Meglátszott a zenekar rutinja is, hiszen több mint 15 éve koncerteznek. A Teenage Bottlerocket kétségkívül elégedetté tette azokat, akik a No Use for a Name-re, a Lagwagonra, a Bouncing Soulsra és hasonlókra esküsznek.
Hardcore-ból a fesztiválon semmiképp sem volt hiány, csak egy-egy legendás NYHC-névből, de ezt pótolta a legendás Madball, amely már sokszor játszott Szlovéniában, Tolminban pedig egyebek mellett a Metalcamp fesztiválon is. Abban az egy órában, ami a Madballnak jutott, a zenekar nem fogta vissza magát. Kiemelkedett az energikus énekes, Freddie Cricien, aki meglepően jó formában van, énekben sem hagy kívánnivalót. A hangszeres rész több mint tisztességes, a ritmusszekció rendesen ütött, Mitts gitáros pedig egy halom gyors, ütős riffet pakolt egymásra, ahogy egy hardcore zenekartól illik. A dallistával a korai kiadványoktól az utolsó albumig, a Hardcore Lives-ig (2014) ívelték át a pályájukat. A Madballt ma is több mint érdemes megnézni.
Az igazi buli a következő régi ismerősökkel, a Less Than Jake-kel kezdődött. A zenekar kiválóan keveri a fülbemászó punk rockot a skával és a reggae-vel, amihez a szaxofon és a harsona is hozzájárul. A Less Than Jake végig rendkívül pozitív hangulatú zenéjével varázsolt el. A catchy szó náluk kapja meg az igazi értelmét. Külön ki kell emelni Chris DeMakes gitárost és Roger Lima basszusgitárost, akik remekül váltogatták egymást az éneklésben, Limánál pedig az énekdallamokra való kiváló érzékét is hangsúlyozni kell. A Less Than Jake a konferálásával is lenyűgözött: Roger Lima folyamatosan saját magán viccelődött. Egyebek mellett megjegyezte, hogy ha a közönség részeg a koncertjükön, akkor automatikusan jobb zenekarnak számítanak. A Punk Rock Holidayről pedig azt mondta, hogy olyan jó fesztivál, hogy a turné hátralévő része nyomorúságos lesz. Röviden: a Less Than Jake ezúttal is lenyűgözött.
A további szórakozásról a legendás Toy Dolls gondoskodott. A legendás trió, amelynek már csak Michael Algar gitáros/énekes az eredeti tagja, még 1979-ben alakult. A Toy Dolls a zenéjével régimódi punkot hozott egyszerű gitárokkal és ritmusokkal. Természetesen Oi-hatások is érződtek. Az egésznek tréfás felhangja volt, időnként úgy tűnt, mintha valami rajzfilmhez csinálnának zenét. A trió az évek ellenére sem fogta vissza magát, a koncertet több mint meggyőzően nyomta le. A látottak alapján a Toy Dolls példát mutathat a fiatal zenekaroknak: idősebb korban is lehet energikus koncertet adni.
A Toy Dollsszal kellett volna lezárulnia a negyedik nap programjának, de a vihar miatt a tengerparti színpadon nem léptek fel a Get Dead tagjai, akik késői időpontot kaptak a nagyszínpadon. A késői óra ellenére a pár éve a Fat Wreck kiadóhoz került zenekar megpróbálta meggyőzni azokat, akiknek volt elég energiájuk még egy adag punk rockhoz.
Negyedik nap (2017. 8. 11.)
A változékony idő már délelőtt megtréfálta a szervezőket, így a brazil 69 Enfermost ismét későbbi időpontra tették át. Szerencsére a zuhé aznap az egyetlen volt, ezért a brazil balszerencsések kivételével a tengerparti színpadon a tervezett program szerint zajlottak az események. Fellépett a belga punk rockos Corbillard, a hardcore színeit pedig a La Armada védte, amelyet a Dominikai Köztársaságban alapítottak, de néhány év után az Egyesült Államokba költöztek. A La Armada igazán dühös hardcore-ral szolgált, ami a death metallal és a grindcore-ral is kacérkodik.
Két óra körül a Sled lépett színpadra, egy ígéretes csapat, amely a punk rockba stoner rock elemeket is csempész. Jól mutatja, mekkora mozgástere van a punknak, és hogy a kombinációkból nem fogy ki csak úgy. Utánuk az angol skate punkos Sombulance, az amerikai After The Fall és a német Straightline jött. Utóbbiakon nem lepődnék meg, ha a Metaldayson játszanának: gyors hardcore fogásokat használnak, érezhető crossover thrash metal hatásokkal. A Straightline kétségkívül sokat ígérő banda, egyszerűen kilóg az átlagból.
Az utolsó előtti fellépő a parti színpadon a Darko volt, akik már többször játszottak Szlovéniában. A dallamos hardcore-t játszó angol zenekart szép számú közönség jött megtámogatni, ami jól mutatja, mennyire népszerűek. A Darko után végre sorra kerültek a kétszer elhalasztott 69 Enfermos, akiken látszott, hogy már nincs bennük semmi energia, a játék is jócskán a színvonal alatt maradt, úgyhogy a 69 Enfermosra egy jobb alkalomig várni kell.
Az utolsó nap első fellépője a főszínpadon a holland Undeclinable Ambuscade volt, akik 2009 után ébredtek fel, és most egy méltó búcsúturnéra indultak. A három gitáros hattagú társaság szolid műsort adott, zeneileg ugyan nem volt kiemelkedő, de a játékra nem lehetett panasz.
A kanadai Chixdiggit érdekes meglepetés volt, mindenekelőtt azért, mert egyáltalán létezik a zenekar. A Chixdiggit az ezredfordulón vált szélesebb körben ismertté, amikor felbukkant a neves Short Music for Short People (Fat Wreck) válogatáson. Tisztességes albumot több mint 10 éve nem adtak ki, ezért mind a négy lemezükről játszottak dalokat. A banda kissé megszelídített punk rockot tolt, ami nagyjából az amerikai szalagavatókon játszó pop punk zenekarok világa. Ez nem baj, a Chixdiggit kellemesen összeszokott volt, csak az énekhang nem tűnt a legjobb formában lévőnek.
Kellemes meglepetés volt a 88 Fingers Louie. Pár éve újjáéledtek, és újra aktívan működnek. Idén új albumot is kiadtak, az elsőt 19 év után. Egy óra alatt jó keveréket mutattak be punk rockból és dallamos hardcore-ból. A legtöbb figyelmet a hiperaktív, hosszú hajú gitáros, Mr. Precision kapta, aki egykor a Rise Againstben játszott. Pontos játékával és tiszta hangjával jócskán elhomályosította a többi tagot, akik nem bírták tartani a precizitását. A 88 Fingers Louie nemcsak a zenéjével győzött meg, hanem a közönséggel való jó kommunikációval is, és szívesen ugratták saját magukat. Sokan jó szívvel emlékeznek majd a koncertjükre, így remélhetőleg nem kell újabb 19 évet várni az új albumra és a Szlovéniába való visszatérésre.
Ezután a punk rock öregjei, a Snuff következtek, akik négy év után tértek vissza a Punk Rock Holidayre. A Less Than Jake-hez hasonlóan a Snuff is igazi bulit csapott. A több mint három évtizede alakult zenekar érdekes keveréket kínált punk rockból, skate punkból és skából. A Snuff különlegessége, hogy jól megmozgatták a közönséget és változatos dalokat játszottak, de van bennük valami, ami a punk rockban ritkaság: a billentyűs Lee Murphy, aki egyes számokhoz tréfás hangulatot és rétegzettséget adott. Persze amikor nem a billentyűk mögött állt, Murphy gitározott is. A Snuff egy óra alatt több mint meggyőző volt, a közönség pedig megint jól fogadta őket, és kellőképp megvadult.
Már csak a Propagandhi maradt hátra, a kanadai banda, amely punk rock zenekarként indult, majd minden albummal új stílust kezdett kialakítani. Ez az újabb lemezeken látszik igazán: progresszívek, és ennek megfelelően összetettek. A Propagandhi a Speculative Fiction című számmal nyitott, amely nyugodtan indul, aztán hardcore-ba csap át, tele érdekes fordulatokkal. A zenekar összeszokottsága kétségkívül kiváló volt, az újabb dalokkal pedig világossá tették, hogy nem ismernek korlátokat. Az újabb számok mind megvannak azokkal a jegyekkel, amelyekkel a progresszív zenét jellemezni szokás: szokatlan szerkezetek határozott refrén nélkül, ritmusváltások, markáns basszusvonalak, amelyek nem csupán a gitár kiegészítői, és számos változatos riff, amely nem pár akkordra épül. Az újabb dalok nem kaptak a legjobb fogadtatást, de a régebbi rajongóknál ezt kiköszörülték a Less Talk, More Rock album számaival, amikor a közönség is mozogni kezdett. Ezután viszont a Propagandhi újra összetettebb vizekre evezett, és jelezte, hogy sem a metal, sem a post-hardcore nem áll tőle távol. Először mutatkoztak be Sulynn Hago gitárossal, aki a koncertekre átvette a második gitárt. A Propagandhi igényes műsorával lenyűgözött és csalódást is okozott, mert az első albumokat túl kevéssé hangsúlyozta. Ám ahogy az egész le volt játszva, az kifejezetten profi szinten volt.
A mulatságnak persze még nem volt vége. Páran a reggeli zuhé miatt már előre bepakoltak, akik viszont bírták erővel, a folyók összefolyásához mentek, ahol a Pigs Parlament szórakoztatott karaokéval, ami már afféle hagyomány.
A Punk Rock Holiday 1.7 kétségkívül sikeres volt. Öt nap alatt gazdag és változatos programban sorakozott fel sok elismert, tapasztalt és ígéretes fiatal zenekar, így a fesztivál jövőbeli kiadásai elé több mint jó kilátással nézhetünk. Hogy mit hoz a következő, az egyelőre rejtély.
Fotók: Anastazija Stepić
Képgaléria
