Rock of Ages 2017 – a harmadik nap
Helyszín: Seebronn (Rottenburg a.d. Neckar) / Festivalgelände / Németország
Dátum: 2017. 07. 30.
Így hát eljött a Rock of Ages idei kiadásának utolsó napja is a németországi Seebronn falucska melletti fesztiválterepen, Baden-Württemberg tartomány igazi vidéki közegében. Az időjárás kitartott. Sőt, idén is hihetetlen szerencsénk volt. A front az érkezésünkkel együtt az Alpok felé, vagyis Németország déli és délkeleti része felé húzódott, így mind a három fesztiválnapot szárazon úsztuk meg, még ha a harmadik napon az ég néha (ártatlanul) „szemerkélésekkel” fenyegetőzött is.
A harmadik napon a program 15.45-kor indult. Mivel vasárnap volt, a műsor „családi” jellegű volt. Vagyis egy óra körül a család összegyűlik anyánál, elmondanak egy-két miatyánkot, megkanalazzák a levest, aztán a vasárnapi tévésorozat helyett irány a Rock Of Ages fesztivál, ahol többek között a Gotthardot és a Thundert is megnézik. A németek már csak ilyen rockernemzet. A szervező végig valami meglepetést ígért a harmadik nap nyitányára. Igazából ez nem is volt meglepetés, amikor a fesztiválkarszalag átvételekor kaptam egy aláírókártyát, rajta pedig ki más mosolygott rám, mint… Megint a Killcode. Horst, még nem volt elég? Tavaly a Bang your Headen, idén szintén, ráadásul még itt is, a Rock of Ages fesztiválon? Oké, oké. Nem tudom, de a Coallier Entertainment ügynökség az évek során nagyon otthonossá vált mind a Rock Of Ages-en, mind a Bang your Headen, és mindez persze a Twisted Sister nevéhez is kapcsolódik. Koncertekkel való elkényeztetettségem ellenére a Killcode az új fellépésével is bebizonyította, milyen kiváló csapat. A hard rocknak egy sajátos stílusváltozatát művelik, amelybe egy csipetnyi déli és sivatagi melódia, egy kevés punkos csúfolódás és sok dallamosság keveredik, főleg a refrénekben, amelyeket gyakran roppant kacér és fertőző ritmusok támasztanak alá. Két éven belül immár harmadszor találkoztunk a bandával, és megint be kellett látni, hogy semmibe sem lehet belekötni. Kidolgozott fellépés, kiváló összeszokottság, dinamikus színpadkihasználás, szüntelen kommunikáció a közönséggel, és színpadi verítékből meg vérből sem volt hiány. A srácok tényleg a végsőkig kiadtak magukból mindent, az egész műsort magabiztosan Tom Morrisey énekes vezényelte. A zenekarnak van egy EP-je és egy azonos című stúdió-debütje, a Bang Your Headen játszottakkal gyakorlatilag azonos repertoárt lőtt ki, hiszen a játékidő is nagyjából ugyanannyi volt. Elhangzott a Show Me, a Shot , a Hammer, a The Answer, a Kickin’ and Screamin’, a Hands Up , az Opium Dogs, egy Twisted Sister-feldolgozás (You Can’t Stop Rock n’ Roll), valamint egy nyugodtabb és hihetetlenül fülbemászó, csipetnyi popkarizmával megspékelt szám, a The Wrong Side, amelyet a tavalyi BYH és ROA fesztiválok zárásakor a szervező a tűzijátékos ceremónia alatt pörgetett. Egyszóval a Killcode kidolgozott megjelenésű, kemény felszerelésű, éles és összeszedett produkcióval érkező csapat. A gitárok remekül működnek és ragadnak. Kövér, garázsízű hangzást építenek, miközben a két gitáros hihetetlenül finom adag szólóval tölti meg a dalokat. Egy bomba a homlokba a kora délutáni rock’n’roll ebédhez.
Másodikként igazi rock’n’roll bohócok és a Spider Murphy Gang névre hallgató német komikus cirkusz lépett színpadra. Ők a programban azt a szerepet töltötték be, amelyet tavaly a hasonló osztrák viccmesterek, az Erste Allgemeine Verunsicherung. Mit mondjak erre? A német közönség a hasát fogta és a földön fetrengett. Valami hasonlóan reagálhatott volna a szlovén közönség a kilencvenes években, amikor a szlovén Agropop játszott nekik. A jelenséget magyarázni sem tudom. Egyszóval ez azon zenekarok egyike, amelyet csak a németek és az osztrákok értenek. A humort, a öltözéket, a stílust, az előadást, magát a színházat is. Zeneileg viszont borzasztóan unalmas és azonnal felejthető. A paródiával egyszerűen a zenei szárazságot kompenzálják. Valójában ez a zenekar egy jó órányi hamisítatlan, „német módra” vett humort hozott a színpadra, és ez volt a látogatásuk alapja, de őszintén szólva, mint rock’n’roll rajongó, aki egy egészen más földrajzi régióból érkezett a ROA-ra, az ilyen bandákat nem igazán értem. Korrektül játszottak, hibák nélkül, kiszámíthatóan megaranzsált dalocskáikat pedig természetesen elöntötték hatalmas mennyiségű tréfával, ami a zenekar alapvető kompenzációja ennek az amúgy „ringa-raja rock’n’roll” olcsóságnak, az általános gyermetegen szólító zenei megszólalásnak.
A dolgok visszatértek az egészséges rockmederbe a britek, a Thunder érkezésével. Idén kiadták kiváló új stúdióalbumukat, a „Rip It Up”-ot, a fesztiválra való látogatásuk pedig természetesen az album népszerűsítésére szánt turné részét képezte. A Thunder továbbra is kivételes. Danny Bowes megőrzi minden karizmáját, és fertőző humorista, aki folyton egy kis cinizmust csempész általában fekete humorába. Brit humor. A szólók nagy részét Luke Morley hozta le a színpadon, a ritmikai lendületet és a támaszt pedig hibátlanul tartotta a rutinos és hihetetlenül tapasztalt Chris Childs és Gary „Harry” James, aki nemrég hagyta el a Magnumot. Meg kell említeni természetesen Ben Matthewst is. Ő főleg ritmusgitározott. A férfinál három éve rákot diagnosztizáltak, és sikeresen le is győzte. Az egyetlen újdonság rajta a rövidebb frizura. A Thunder a setlist nagyobb részét az újabb dalokra építette, a „Wonder Days” és a „Rip It Up” albumokról, de a közönséget nem fosztották meg a kilencvenes évek eleji legismertebb karrierpillanataiktól sem. Így a debütáló lemezről felcsendült a címadó Backstreet Symphony és a Higher Ground , elhangzott a Low Life in High Places a második stúdióalbumról, a „Laughing On Judgement Day”-ről és a River Of Pain (az album: „Behind Closed Doors”), míg a zárórészre tartogatták a lángoló I Love You More Than Rock ‘n’ Roll-t a „The Magnificent Seventh!” (2005) albumról. A Thunder kivételes színpadi erőd, és nehéz velük versenyezni. Végtelenül brit hard rock fellegvár. A blues-retorika és a zenei fertőzőképesség és dallamosság egyesítésének mélyen szellemes elemi ereje egyedülálló marad, akárcsak maga a színpadi show, amellyel a Thunder elvarázsolta a látogatókat. Kétségkívül az idei Rock Of Ages teljes fesztiválprogramjának egyik legerősebb fellépése kifejezésmódban és kivitelezésben egyaránt. A Thunder számára ez egyike a ritka nyári színpadi megjelenéseknek, mégis. Egy koncert, ami hamarabb véget ért, mint ahogy elkezdődött, olyan hévvel és lendülettel bontakozott ki. Valóban olyan zenekar, akit egy igazi önálló headliner turnén kell átélni. Reméljük, hogy lesz még alkalom valami hasonlóra,
A negyedik fellépő, pontosabban fellépőnő szintén Nagy-Britanniából érkezett. Méghozzá a kísérőzenekarával. Még tavalyról tartozott a közönségnek, amikor épp a Londonból Stuttgartba tartó repülőútja idején biztonsági okokból néhány órára lezárták a stuttgarti repülőteret. Így nem tudott időben megérkezni a fesztiválra. Idén viszont végre sikerült. Hölgyeim és uraim, Kim Wilde. A nyolcvanas évek pop-rock divája! Kim Wilde érett korára, miután elmélyedt a kertészkedésben, és erről a témáról még két könyvet is kiadott, teljes értékű rockernővé változott. Így öltözött fel a színpadra lépéshez is. Fekete bőrbe! A második szám után levette a napszemüvegét. Kim továbbra is karizmatikus és hihetetlenül fertőző egyéniség. Ez legalábbis a mosolyára igaz, amit megosztott a közönséggel. Igaz, hogy az énekesnő az évek során kicsit megformásodott, ennek ellenére mindezzel együtt is rendkívüli színpadi mozgékonyságot és dinamikát őriz. A színpadot úgy ismeri, mint a tenyerét. Hattagú kísérőzenekarával, amelyben évek óta gitárosként és vokalistaként a testvére, Ricky Wilde is dolgozik mellette, Kim másfél órán át szorosan fogta a közönséget, amely élvezte klasszikus slágerei felelevenítését.
A zenekar az első lemez, a „Kim Wilde” egyik slágerével nyitotta a fellépést. Csak a Water On Glass lehetett, vagy a Kids In America, esetleg? Természetesen a Chequered Love. Következett a Lights Down Low, a View From a Bridge, a Nenina Anyplace, Anywhere, Anytime, az előbb említett másik sláger a „Kim WIdle” debütről, a Water on Glass, aztán a Stone, a The Second Time, a Get Out, a King of the World, akusztikus verzióban az If I Can’t Have You (duett Rickyvel az akusztikus gitáron), a Never Trust a Stranger, a második albumról, a „Select”-ről a nagy sláger, a Cambodia, a Republica-feldolgozás, a Ready to Go, az újabb You Came, majd a várt The Supremes-feldolgozás, a You Keep Me Hangin’ On, amellyel a csapat lezárta a koncertet. Kim Wilde visszatért a színpadra, és először meglepett a You Spin Me Round (Like a Record) beiktatásával, amely eredetileg a Dead Or Alive-é, a koncertet pedig az egyetlen, aznap este hiányolt slágerével zárta, a Kids in America-val. Közben szemerkélni kezdett az eső, de elült. Egy kicsit benedvesítette a helyszínt, de szó sem volt komolyabb felhőszakadásról, így senkit sem zavart el a színpad elől. Kim több mint jóvátette a Rock Of Ages fesztiválra tett látogatásával. Soha nem volt híres arról, hogy technikailag különösen képzett énekesnő. Viszont hihetetlen vonzereje, karizmája, bája és az a jellegzetes vokális „hangulat” van meg benne, amitől az örökzöldjei aznap este így életre keltek. Természetesen a kísérőcsapatban Kim gondoskodott egy kiegészítő énekesnő bevonásáról is, aki remekül harmonizált és színezte az ellenpontot Kim Wilde főhangjához, mindenekelőtt pedig erős támaszt nyújtott neki a nehezebb énekdallamoknál. A hangzás és az előadás kiváló! Ha így folytatódik, reméljük, hogy Horst jövőre elhozza a fesztiválra a Tears For Fearst vagy a Thompson Twinst, ha a Talk Talk már nem működik (a szerző nedves álma, mit tagadjam).
A nagy finálé előtt még a kiváló svájci hardrockerek, a Gotthard léptek színpadra. A zenekar idén lenyűgöző 25 éves fennállását ünnepli, és már a kora tavasz óta az új, aktuális stúdióalbumát, a „Silver”-t népszerűsíti. Ahogy várható volt, a Gotthard koncertje is ennek megfelelően indult: a banda a Silver River a cappella felvezetésével kezdte melegíteni a közönséget. A látogatók nagyjából annyian zsúfolódtak össze, mint előző nap, amikor a Saga fellépéseit nézték itt. A helyszín tehát még kicsit sűrűbb lett Kim Wilde fellépésének végeztével. A Gotthard a rock’n’roll teljes diadaláról szóló svájci történet, velük nincs tréfa, a kiváló minőség garanciája, és ebben a tényben nagy állandó. A színpadot képszerűen támasztották alá az új album borítójához és lényegéhez kötődő díszletekkel. A zenekar a megszokott felállásban lépett fel: Maeder mellett a csapat főnöke és gitárosa, Leo Leoni, a basszusgitáros Marc Lynn, a dobos Hena Habegger, a gitáros Freddy Scherer és a koncertbillentyűs Nicolo Fragile. Győztes formula. Valójában ragyogó, ha nem egyenesen hibátlan fellépés, Nic Maeder kiváló éneklése, a Mountain Mama Leo Leoni kötelező talk box pillanatával. Utóbbi Maeder mellett a leginkább kihasználta a kifutót is.
A zenekar nem felejtett el akusztikus blokkot is beiktatni, amelyet a „népszerűvé vált” One Life, One Soul, Let It Be, Angel és Heaven kerekített le, amelyekbe a közönség (Maeder buzdítására is) aktívabban bekapcsolódott az énekléssel. Az újak közül még elsütötték a várt slágert, a Stay With Me-t és a tüskés Electrified-ot, egyébként pedig korrekten végigjárták működésük minden korszakát. A fő lőszert, vagyis a „Lipservice” album dalait a lángoló végére, a koncert crescendójára tartogatták: először új, meggyőző előadásuk szabályos részét zárták a Lift U Up-pal, majd a The Beatles-feldolgozás, a Come Together után az All We Are-ral és a záró Anytime Anywhere-rel izzították fel a helyszínt a végsőkig. A Gotthard koncertje alatt is kicsit packázott az időjárás, és pár csepp eső is lehullott, de a helyzet megnyugodt, és a befejezést szárazon értük meg. A Gotthard továbbra is a hard rock nyalánksága, amely mindig a legjobbat hozza. Most sem volt másképp, és mindenben igazolták a harmadik nap fő erősségének szerepét. A februártól tartó maratoni turné miatt érződött a zenekaron némi enyhe fáradtság, ezért kissé nagyobb rutin és visszafogottság. A hosszú „Silver” turné egyik utolsó fellépése volt, és a banda alig várta, hogy hazatérjen a családjához. Ezért a márciusi bécsi, Gasometer-beli mulatság a zenekarral továbbra is olyan élmény marad, amely minőségben a Rock of Ages fesztiválos találkozással összevetve még mindig magasabbra kerül.
Így zárult a Rock of Ages fesztivál 2017-es kiadása. Az idei évad ismét rengeteg kiváló fellépést hozott, a fesztivál második napja különösen erős, stílusában pedig „széttartó” volt. A nagy finálé előtt, ennek a háromnapos látványosságnak a zárórészében a szervező, Horst Franz szokás szerint néhány szót váltott a tömeggel, az egészet pedig ismét bőséges tűzijáték kísérte, amely a Bang Your Head és a Rock Of Ages fesztiválok hagyományát őrzi. Természetesen a We Are Not Gonna Take It kötelező többszöri megismétlésével. Másként nem lehet. Volt hát egy újabb gyönyörű rockünnep, amelyre jövőre ismét útra kelünk.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik































































