Helyszín: Tolmin (a Tolminka és a Soča összefolyása) / Szlovénia
Dátum: 2012. augusztus 9.
Elérkezett az idei Metal Camp 2012 negyedik napja, annak a fesztiválnak a negyedik napja, amelyet a jövőben soha többé nem fogunk „Metal Camp” néven követni! A negyedik nap tulajdonképpen az egyetlen nap volt, amikor az időjárás fenyegetően festett. Kora délben az ég összeráncolta a homlokát, a felhők áthatolhatatlan masszává álltak össze, a helyszínt pedig olyan szürkeség borította be, amelyből veszedelmesen esőszag áradt. És tényleg. Néhány perccel délután négy előtt, vagyis épp mielőtt a fesztivál nagyszínpadán az első fellépő, az osztrák black/death metalos Warcult színpadra lépett volna, leszakadt az ég, és csak zuhogott és zuhogott. Amikor a tolmini összefolyás fölött lezárul a láthatár, gyakran megesik, hogy egy ilyen felhő pont ott beragad, és sehová sem mozdul, a nyári zivatarok közmondásos múlékonysága ellenére. Így a zenekart a sátorból hallgattam végig, a fotós felszerelés ugyanis túl drága ahhoz, hogy a Warcult kedvéért felhőszakadásnak tegyem ki. A Warcult a fülnek elég generikusnak hangzik, és tulajdonképpen nehéz bármit kihámozni belőle, ami csak egy kicsit is az autenticitás illatát árasztaná. A zenekarból, amelyből a dalszerzés terén még hiányzik a karizma, jobban bele kell húznia, hogy a koncertjeik mélyebben bevésődjenek az extrém metalágak bármely fogyasztójának tudatába.
A Before the Dawn előtt a hangtechnikus a színpadon a mikrofonok kipróbálásával viccelődött, a tipikus skandináv cinikus humor stílusában: „Whay is it raining today?” Ez persze nagyon szórakoztatóan hatott, ugyanakkor aggasztóan is. Az eső azonban a finn Before the Dawn fellépésének első perceiben elállt, vagyis a színpad előtti tér végül eléggé megtelt ahhoz, hogy komoly támogatást nyújtson a fellépő zenekarnak. A Before the Dawn, amely hosszú éveken át tengődött a finn metal underground mélyén mint a frontember és zenekarvezető, Tuomas Saukkonen szólóprojektje, a német Nuclear Blast Records kiadóval kötött szerződés után vált végleg ismertté a nemzetközi színtéren, náluk jelent meg a „Deathstar Rising” (2011) album. A kedvező körülményektől felpezsdülve végleg kvartetté nőtték ki magukat, amely az így kiharcolt hitelességgel a koncertfellépésekre is kézre áll, és a Before the Dawn az idén kiválóan igazolta az alkotói kémiát a frissen megjelent stúdióalbummal, amely a hetedik a sorban, és a „Rise of the Phoenix” címet viseli. A cím illik a zenekar megalakulásától, 1999-től mostanáig tartó eposzához. A Before the Dawn a fesztiválon azzal a fellépéssel igazolt, hogy a kidolgozott karizma és az előadói találékonyság szerencsés keverékét kínálja a melodikus death metal elemeivel, gótikus és doom beütésekkel. Meggyőzött kompaktságával, romboló, nehezen gördülő riffjeivel és Tuomas Saukkonen kiváló vokális brutalitásával, aki a fellépés java részét bal lábát a monitoron tartva, „szilárdan a mikrofonállványhoz láncolva” töltötte. A háttérben szintetizátorelemek szóltak (például a Wraith és a Pitch Black Universe című dalok alatt). A látottak és hallottak alapján a Before the Dawn az érdekesebb nevek közé sorolható, amelyek a jövőben még fejlődhetnek, és növelhetik a közönség támogatását.
A Grand Magus hasonló úton jár, mint előttük a Before The Dawn, csak náluk valamivel korábban tört meg a jég. Főleg a „Hammer Of The North” (2010) albumnak köszönhetően, amely feltette őket a világtérképre. Különösen azután, hogy a Grand Magus sikeresen végigjárta a 2010-es európai fesztiválkoncertek palettáját, majd következett a Motörhead előzenekari szerepe a vasháromszög 2010 őszi-téli európai turnéján! A „Hammer Of The North” néhány halhatatlan indulót adott, amelyek különösen népszerű koncertkedvencekké váltak. A megbátorodott zenekar a Roadrunner Recordstól a Nuclear Blast Recordshoz átigazolva megtartotta alkotói lendületét, és idén kiadta új stúdióalbumát, „The Hunt” címmel, amelyből bőven válogatott az idei Metal Camp fesztiválon is. A svédországi Stockholmból érkező trió, amelyet a karizmatikus énekes-gitáros, Janne „JB” Christoffersson vezet, Fox basszusgitáros és Ludwig „Ludde” Witt dobos társaságában, újra lenyűgözte a jelenlévőket a metalos ősiség gúnyosan közvetlen adagjával és nyersességgel, amit az ősi gitárfrázis lényege idéz meg, a metal megcsontosodott iskolai irányelveinek hagyományába öltöztetve. JB, aki pontosan ugyanabban a pólóban lépett fel a Metal Campen, mint két éve a balingeni Bang Your Head fesztiválon, vagyis a „Rising” album motívumával díszített kifakult, szakadt Rainbow-pólóban, még mindig a klasszikus „pilóta” Ray Ban szemüveget hordja, újabban viszont szakállt növesztett, ezért JB ma, ritkás hajzatával kombinálva egy barátságos kerti törpére emlékeztet, messze attól a morcos zsémbestől, akit a zenész a színpadi megjelenésével meg akar teremteni. A zenekar a „Wolf’s Return” (2005) albumról a Kinglslayer című dallal nyitotta a fellépést, az „Iron Will” (2008) nyitódalával, a Like The Oar Strikes The Water című számmal fokozta a bemelegítést, majd a Valhalla Rising és az utána következő kiváló induló, a Sword of The Ocean című dalokkal mutatta be az új stúdióalbumot, a „The Hunt”-ot, amely láthatóan még epikusabb és bombasztikusabb illatú, mint a kiválóan megkevert elődje, a „Hammer Of The North”, amelyen a Grand Magus szerencsésen ötvözte a doom metal elemeit a skandináv dallamérzékkel és a metal epikus bombasztjával. A műsorban emellett szerepelt az I, the Jury, a Hammer Of The North és a Ravens Guide Our Way is, a zenekar elismert előző lemezéről. A zenekar az egész fellépéssel újabb kiváló benyomást hagyott, majd az Iron Wil című zárószámmal fejezte be a műsort. A Grand Magus a rendkívüli kalibrálás példája, amelyet egy három emberből álló formáció bármilyen felállásban elérhet. Vagyis a klasszikus trió. Színpadi hangzásuk hitelesen organikusan nyers, sűrű, teli, és különösen az a rendkívüli hangerő győz meg, amely a vastag riffmasszából árad, és amelyet egyrészt JB énekstílusa, másrészt a dinamikus ritmusvonal remekül megtámaszt. Rendkívül ragadozó fellépés!
Az egyórás műsorral elsőként a finn folk metalos bohócok, Korpiklaani léptek színpadra a fesztiválon. A színpad előtti tér a várakozásoknak megfelelően tömve volt, a trendeknek megfelelően. Megint a legkülönfélébb teremtmények sokasága a közönségben, kifestve, mindenféle jelenésnek és ijesztgetőnek beöltözve. Közülük az első helyet biztosan Batman vitte el, aki részegségében átkozottul jól átrepült a tömeg kezén a fotós árokig, és egyenesen a cikk szerzőjének jobb lábfejére zuhant. Bűnbánat. A hatos, amely az alkoholszármazékok népszerűsítésének hódol, alkoholos kicsapongásával persze kiváló alibit nyújtott a közönségnek, hogy alaposan lerészegedjen. A koncerthelyszín melletti standok zsúfolásig megteltek, a sör patakokban folyt, a helyszínen a groteszk látványok száma pedig ezzel arányosan percről percre nőtt. A Korpiklaani a Hunting Song, majd a Cottages and Saunas című dalokkal kezdett tombolni. Kiszámíthatóan megjósolható fellépés volt, amelyből nem hiányzott a humanitárius himnusz, a Vodka, természetesen a kötelező Happy Little Boozer, és persze a Beer Beer, ezt a hozzáállást pedig a Tequila, a Wooden Pints, a Kirki és a záró Pellonpekko erősítette meg. Bizonyítottan kompakt és magabiztos fellépés, a folk ritmusok és dallamok valamint a metal ütőerejének ötvözésével kidolgozva. Annak ellenére, hogy az új, „Manala” (2012) album promóciója során elhangzottak a Rauta, a Kunnia és a Mätsalle dalok, a Korpiklaani fellépéseinek egyre nagyobb kiszámíthatóságának érzését nem lehetett lerázni. Az biztos, hogy a nép végül teljesen megvadult, a zenekart pedig olyan őrület fogadta a közönség részéről, amilyenről csak álmodni lehet! A koncert után a nép főleg az ételt kereste a pultoknál, hogy kiegyenlítse a vérében lévő alkoholszintet, amit a legjobban a koncerthelyszín leghátsó sarkában, közvetlenül a főbejáratnál elhelyezkedő pizzasütők éreztek meg, akiknek ebben a pillanatban szó szerint elfogyott az alapanyaguk.
Az Edguy a fesztiválon az egyetlen német képviselőt jelentette, amely a hagyományos euro power metal örökségéből merít. Azt mondom, németet! Pedig az Edguy új stílust próbál kitalálni a metalban, és az utóbbi években tudatosan keresztezi a melodikus rock kiindulópontjaival, ami a meglehetősen átlagos új lemezzel, az „Age Of The Joker”-rel inkább rossz szolgálatot tesz nekik, mintsem hogy fenntartaná a nehezen megszerzett hitelességüket. Mindazonáltal ez a fesztiválfellépés is megerősítette, hogy az Edguy megőrzi a közönség rendkívüli szeretetét. Tehát megint eufória a színpad előtt! A közönség és a zenekar együttműködése ugyanis kivételes volt. A versszakok ismerete a zenekart, és főleg az énekes Tobit magasan a szárnyain tartotta. Tobias nem volt éppen a legjobb napján, ami az énekes előadást illeti, a fellépés legelején pedig többször is a két fülére tapasztotta a kezét, ami azt jelentette, hogy gondjai vannak a hangmonitorokkal. Az Edguy is kellemes koncertszínpadi látványosság marad, amely mindig lelkesít a vérbő rohammal, a hatalmas színpad teljes kihasználásával, főleg pedig az énekes, Tobias Sammet szikrázóan bolondos életkedvének karakteres temperamentumával. A zenekar humoros jellemének nyitányáról már az előre bejátszott felvezetés gondoskodott, a Wham duó örökzöld slágerével, a „Last Christmas”-szal! Aztán az ötös robbant a színpadon az aktuális „Age Of The Joker” albumról származó Nobody’s Hero-val. A hangulat főleg akkor ugrott néhány fokkal feljebb, amikor a zenekar utána odavágta a Tears Of The Mandrake-et, amelyet kivételes fokozás és a refrén ragadozó dallamossága díszít, és amelybe a színpad előtti több ezer fős tömeg nagy része egy pillanat alatt bekapcsolódott. A fellépés mindenben magabiztos, a várakozásoknak megfelelően kiváló volt! Mellényúlások nélkül! A műsorból főleg a Vain Glory Opera gyújtott, míg a Lavatory Love Machine, a Superheroes, az új Robin Hood, a Ministry Of Saints és a King Of Fools-szal való zárás valahogy a műsor várt pontjai voltak. A zenekar néhány tréfát is megengedett magának, ami persze újabb adrenalinlöketet váltott ki a felforrt fejek között, amikor a Babylonba beszőtte az Iron Maiden-klasszikus, a The Trooper vezérmotívumát. A zenekar, amely szívesen csúfolja önmagát, amikor azt mondja, hogy „pussy metalt” játszik, néhány hangzásbeli kellemetlenség és Tobi énekes nem éppen legjobb napi formája ellenére újabb mindenben sikeres fellépést hozott a végére, a power metal-fanatikusok kiváló visszhangjától támogatva.
Ha a Madball a második napon hálás bemelegítés volt a „core” előjelű zenekarok minden híve számára, a The Black Dahlia Murder pedig a harmadik napon ennek fokozása, akkor a fesztivál a Hatebreed fellépésével ebből a szempontból elérte a csúcspontot, mondhatom úgy is, hogy az idei Metal Camp fellépőinek egyik csúcspontját. Az ötös visszatérése 2009 után, amikor már felléptek Tolminban, abban az összeállításban, amelyet a zenekar örök első torka, Jamie Jasta, továbbá az eredeti tagok, Chris Beattie basszusgitáron és az újra csatlakozott gitáros, Wayne Lozinak, valamint Matt Byrne dobos és Frank Novinec gitáros alkot, aki 2006 óta tulajdonképpen újoncnak számít a csapatban, a Metal Campre hozta a negyedik nap kiemelkedő látványosságát, amelyet már senki nem szárnyalt túl, még az Amon Amarth sem a pirotechnika segítségével – ők a Hatebreed után léptek fel, a fesztivál negyedik napjának headlinereként. A Hatebreed által játszott zene egyszerűen felépített, nem tűri a dallamosságot, főként a groove-lengésre és a gitárriffek egydimenziós, napalmos rohamára épít, amelyek rengeteg teret nyitnak Jamie Jasta tomboló show-jának, aki egyébként a zenekar első ikonja, kivételes frontember, akit szinte szétszakít az eruptív energia. Éppen ez a nyersség, az agresszió, a színpadi őrület és a fájdalomból és dühből született megállíthatatlan tombolás elegye hozta létre a fesztivál egyedülálló élményét, napi színpadi dühének szélsőségében. A közönség, amely az utolsó sarokig megtöltötte a színpad előtti zöld „placcot”, egységesen ugrált, széles, tátongó „circle piteket” alakított, elöl pedig megállíthatatlanul „moshozott”. Jasta parancsára sok „butaságot” is megcsinált, vagyis vakon az énekes kezéből evett. A stroboszkópos fények záporozása, a fehér és piros reflektorok teljes eszkalációja, a ködeffektek, a megvadult, az épeszét egy pillanat alatt elvesztő átláthatatlan tömeg csordaszerű dobogásából felszálló porfüggöny nem hagyott túlélőt ezen a csatatéren. Irgalom nélkül! A Defeatist első ütemeitől a záró Destroy Everythingig, amely szó szerint porrá égette a Metal Campet! A műsorlistán még a következő Hatebreed-gyöngyszemek szerepeltek: Hands Of A Dying Man, Doomsayer, Live for This, I Will Be Heard, Facing What Consumes You, Everyone Bleeds Now, Merciless Tide, To the Threshold, Last Breath, Preservance, Never Let It Die, In Ashes They Shall Reap, As Dieahard As They Come.
A fesztivál negyedik napjának főzenekaráról szinte felesleges szót vesztegetni. A Metal Camp örök vendégei, Amon Amarth, egy zenekar, amely tényleg semmit sem tud már elrejteni, még ha akarná sem. A nevet Tolkien „sindarinjából” vették, a Középfölde vulkánjának, a „Végzet Hegyének” a nevéből, a melodikus death metal hordozói, valószínűleg annak legepikusabban bombasztikus változata, amelyből szinte azonnal power metal zenekar lenne, ha a hörgést tiszta, dallamos énekelv váltaná fel. Az Amon Amarth azonban pokoli. Ördögien gyors, a riffek többsége a dupla lábdob ultrahangos gördülésén fekszik. A pirotechnikai effektekkel teli koncert többek között az új stúdióalbumot is bemutatta, a „Surtur Rising”-ot (2011) – Surtr az északi mitológia óriása, amit maga a színpadi díszlet, az új album tartalmához igazítva, rögtön jelzett. A várt felvezetéssel, amely ünnepi kékbe borította a színpadot, majd zöldbe csapott át, aztán amikor az ötös színpadra lépett, és belecsapott az új War Of Gods-ba, a színpadot elárasztották a pirotechnika lángjai, a stroboszkópok sokasága, vagyis az a tombolás, amely magát az ördögöt zavarta ki a barlangjából, a legyek rajaival együtt. A hangzás kiváló! A kezdeti gyors fejlemények után, miután a zenekar a műsor második számát, a Runes To My Memory-t befejezte, az elképesztően karizmatikus énekes, Johan Hegg egy hosszabb szünetben alaposan megszólította a közönséget. Először megköszönte a közönségnek, hogy ilyen sokan összejöttek, megkérdezte, jól érzik-e magukat, meghirdette a koncert mérgező folytatását, az sem kevésbé mérgező szetlisttel, és mindenkit a pokoli örvénybe hívott, amikor a zenekar belecsapott a Destroyer Of The Universe-be. Az egész társaság megszakítatlan sorozatokban tépte a haját! Hegg, aki nem felejtette el ismét felövezni híres viking poharát – a csavart szarut -, a határozott kommunikáció mestere. Szemkontaktus, a közönség ösztönzése, többszöri köszönet félig tört szlovénul, de mégis elismerés a zenésznek a fáradozásáért, amikor többször is elhangzott a színpadról: „Hvala Slovinsku!” A szakállas hegylakó, aki az évek során egyre inkább a legfelségesebb Odin rejtett tartalékának idilli arcává válik, tulajdonképpen az alapvető összekötő kapocs a zenekar és a közönség között, amely a mesés ihletésű zenekar apokaliptikus víziói ellenére is fenntartja az Amon Amarth-koncert izgalmát. „Skoll!”
A svédek egyébként magabiztosan uralták az óriási színpadot és a fesztivál zenei zászlóvivőjének szerepét, bár a koncert alatt nem lehetett megszabadulni az érzéstől, hogy ezen az estén a gyümölcskehely tetejéről a habot teljes egészében a Hatebreed lopta el előlük. A zenekar színes műsorral tartotta szorosan maga mellett a közönséget, amely a diszkográfiájuk katalógusából merített, és a következő dalokat sorakoztatta fel: Live For the Kill, Cry Of The Black Birds, The Fate Of Norms, The Pursuit Of Vikings, For Victory Or Death, Victorious March, a záró Twilight of The Thundergod, valamint a Guardians Of Asgard.
A viking metal tehát lezárta a fesztivál negyedik napját, amely a nagyszínpad zenekarainak választékát tekintve az érdektelenebbek közé tartozott. A másik, kisebb színpad ezen a napon néhány megnézésre érdemes előadót kínált, például a rijekai kísérletező őrülteket, a Fathert, a Saxon-koncertről ismert régi ismerősöket, 2010. május 30-án, Ljubljanában, a brit Crimes Of Passiont, valamint a elsőrangú látványosságot, a újra működő legendás NWOBHM-metalosokat, a Hellt, akik a másik színpadon a pokol megteremtését bemutató látványos színpadi fellépéssel, headlinerként minden konkurenciát elsöpörtek aznap.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik & Jerneja Jerak
