Helyszín: Tolmin / Sotočje / Szlovénia
Dátum: 2012. 08. 08.
A Metal Camp harmadik napja kétségkívül a legszínesebb, műfajilag legváltozatosabb felhozatalt kínálta. A fesztivál idei kiadásának legnagyobb nevével, az amerikai KoЯnnal pedig kihívóan egészen az alternatív metal világáig elmerészkedett!
A nap délelőttjén halaszthatatlan ljubljanai otthoni teendők miatt e cikk szerzője elkésett, így a szlovén death metal kvartettet, a Doomedot, amelyet Mraz (ex-Mora) énekes vezet, ezúttal nem sikerült elcsípnie a színpadon. A nap derekasan a színpadba sütött, amikor felállt rá az amerikai thrash metal revivalista, mondhatni old school revivalista, a speed metal bandák örökségében is vájkáló Warbringer. Régi ismerősök tehát a ljubljanai fellépésekről, az Orto Bar – Gala hala tengelyen. A zenekart a szlovéniai metalosok már alaposan megismerték és befogadták, a színpad előtt mégsem sikerült összezárnia a sorokat: a koncertet 1000 fő sem nézte, a banda viszont így is lenyűgözött a robbanékonyságával! Az ötös – a testvérpár, John Laux gitáros és Andy Laux basszusgitáros, az újonnan beszállt Carlos Cruz dobos és Andrew Bennett, valamint John Kevill énekes – ezen a koncerten is az aktuális „World Torn Asunder” (2011) albumot mutatta be. A tavaly őszi európai turné után, amelyen ismét felléptek Ljubljanában is (összesen másodszor), a fiúk sikeres észak-amerikai turnét zártak a Symphony X és az Iced Earth közös co-headliner turnéján, így dinamitból, kivételes önbizalomból nincs hiány a színpadon. Az old school szerelés – töltényövek, spandex, „magas puma” cipős farmer – és a tökéletes háborús menet meg roham a gyúlékony riffeken át, a háborús prédikáció költészetével átitatva, amely az új dalokban – Living Weapon, Shattered Like Glass, Wake Up… Destroy – és az első két album számaiban – Severd Reality, Shoot To Kill, Total War, Living In A Whirlwind és Cobat Shock – tömörül össze, önmagában is vad mosh pitbe kergette a testeket! Az igazi thrash metal bombázás sem belégzésre, sem kilégzésre nem hagyott időt! Kár, hogy a színpad előtti tér nem volt tömöttebb.
Egészen más kép fogadott a The Black Dahlia Murder előtt, az amerikai metalcore formáció előtt, amelynek death metalos hatásait dallamos futamok itatják át. A dühösen püfölő kvintettet a minden hájjal megkent énekes, Trevor Strnad vezeti (vajon szlovén gyökerű?), a nevüket pedig Elisabeth Shortról vették, akit „kedveskedve” Black Dahliának hívtak, és akit 1947-ben ismeretlen körülmények között meggyilkoltak! Delíriumba lendült a vagy 3000 fős, moshra éhes tömeg, amely a Warbringer alatt akaratlanul lemaradt erről. A Miasma alatti elszánt circle pit mindent elmondott. Ismét az égig érő porfüggöny. Trevor, aki sörhasát és „Heartburn” feliratú gravírozását villogtatta, kiváló formában volt, hatékonyan váltogatta a sikoltós core vokált és a mélyebbet, amely a death metal hörgéshez közelíti. A banda ultrahangos ritmikus blastekből épített szoborba zárva, amelyet nyaktörő groove breakek szakítanak meg! Teljes brutalizálás! A zenekar remek közérzete az énekes számos dicséretében és köszönetében csapódott le a kiváló közönség felé, amely reakcióival tovább szította a banda játékát a színpadon. A Metal Camp fesztiválon az aktuális „Ritual” (2011) albumot mutatták be, a már említett Miasma mellett pedig a következő dalokat rakétázták még a térbe: A Shrine Of Madness, Moonlight Equilibrium, What A Horrible Night To Have A Curse, Malenchantments of the Necrosphere, Necropolis, Everyhing Went Black, On Stirring Seas Of Salted Blood, I Will Return és Funeral Thirst.
Az idei Metal Campen lázasan várt fellépés az okkult amerikai death metalosok, a Nile koncertje volt. Először is azért, mert még soha nem volt szerencsém látni őket színpadon, másodszor pedig azért, mert nagy várakozással teli koncertről volt szó, atmoszférikus kihasználtsággal a Seth-i fantazmagória újrateremtésében! Üdv hát a királyok völgyében, Egyiptom birodalmában, az okkultizmus és a misztika sötét szféráiban! Amikor lecsap az istentelen Seth, sírjából életre kelti a lángoló kataklizma-horizontot, amelyet rovarrajok és kúszó-mászó szkarabeuszok szőnek át, maga mellé támasztja az összes többi múmiát is, akik vissza akarnak térni az élők közé, megszületik a gonosz! A Nile fantasztikus zenészek, és ezt ismét bizonyították egyórás fellépésükkel az idei Metal Camp közepén. Az együttes mai felállásának egyetlen eredeti tagja, a vezér és mastermind Karl Sanders gitáros, akinek a színpadon álló négyes közül a legtöbb gondot a délutáni hőség okozta – a gyors amerikai kaja a termetes férfiaknál megteszi a magáét –, a magas, kopaszra borotvált, „sethes” Dallas Toler Wade-del, mindketten „kihegyezett” Dean gitárokkal, továbbá az egészen új erősítéssel, Todd Ellis basszusgitárossal és a páratlan George Kollias dobossal – a tökéletes metal dobos „robocop” igazi megtestesülésével – teljes mértékben megteremtették ezt az érzést, az ókori Egyiptom totális háborús eposzának viharai közti létezés érzését. Katonai ritmusok, keleti hangulatú bevezető motívumokkal beültetett atmoszféra, Dallas és Sanders extrém hörgésének kettős arca, akik szinte versenyeznek a gonosz kiszórásában, a két gitáros kivételes összehangoltsága a gitárvonalak harmonizált részeinek előadásában, a repertoár technikai kivitelezésének tökélye, Karl és Dallas vokáljainak megtámogatása speciális echo effektekkel a keverőpultról, és Dallas hatékony közönségpörgetése, gyakran a „You are amazing MetalCamp!” stílusában. Hogy mindez teljes erővel hasson, az esti órákat kellett volna választani, amikor leszáll az éj a Földre, a Nilenak pedig azon is el kellett volna gondolkodnia, hogy speciális színpadi díszleteket aktivál, amelyekkel a színpadot Seth piramisának ambienséve öltöztetik át, ha mással nem, legalább a színpadi jelmezeket kidolgozva. Dallas a megjelenésével ugyanis kiváló Seth-megtestesítő karakter lenne. Az istentelen és pusztító Nile-zúzás a következő számokat hozta el a Metal Campre: Kafir, Sacrifice Unto Sebek, Definig The Gates Of Ishtar, Ithyphallic, Supreme Humanism of Megalomania, Permitting the Noble Dead to Descend to the Underworld, Sarcophagus és a záró Black Seeds Of Vengenace! Kiemelkedően népes támogatás és kiemelkedő közönségrészvétel! Ahhoz viszont, hogy mindez teljes erővel hasson, mindenképp érdemes egy önálló, zárt helyszíni koncertjüket választani. A Nile olyan zenekar marad, amely a kísérletező kihívásokkal ma is tovább tolja a death metal műfaj fejlődési határait.
Mindazoknak, akik szerették volna valami szépen és csábítón pihentetni a szemüket, az Epica fellépése több mint kapóra jött. A harmadik napon a színpadon felsorakozott, tomboló, izzadságszagú metal-mesterek nézése szó szerint ilyesmiért kiáltott. Az ilyen kellemes látványt, párosítva a lágy hangzású történésekkel, tehát az Epica varázsolta elő, az a formáció, amely jól kihasználta a Nightwish kevésbé meggyőző karrier-folytatását, miután ők elbocsátották Tarját, noha a Nightwish ennek ellenére továbbra is a legnagyobb szimfonikus power metal együttes, amelyet női hang vezet. Az Epica a bájos mezzoszopránnal, Simone Simonsszal olyan zenekar, amely nagyon ravaszul használja ki a rendelkezésre álló színpadteret! Legyen az nagy vagy kicsi. A szextett ördögi. A színpadi pozíciók dinamikus cseréje, a zenészek elrendezése, a szoros szemkontaktus a közönséggel, mindenekelőtt pedig Simone alakja az állandó középpontban azonnal meggyőz, és sajátos hangulat teremtésével elviszi a hallgatót a saját mesék és legendák zenei világába. Az Epica ismét némileg más profilú közönséget vonultatott a színpad elé, ugyanakkor valóságos fanatikus reakciót váltott ki, különösen az első néhány sorban, ahol alig lehetett egy négyzetcentiméternyi szabad levegőt találni. A zenekar a friss „Requiem for the Indifferent” albummal a zsebében ilyen stílusban nyitotta a koncertjét: felvételről szóló Karma intróval, amelyet a várt átmenet követett az új számba, a Monopoly On Truth-ba, ez a bandát fizikailag is a színpadra hozta. Vele együtt pedig az egészen új tagot, Rob van der Loo basszusgitárost, aki idén váltotta az együttes eredeti basszusgitárosát, Yves Hutsot. Az operett-gradiens percről percre nőtt, keresztezve a kiváló színpadi dinamikát a metal ütőerejének megcélzásával, a billentyűk és gitárok neoklasszicista szólózásának beépítésével, mindenekelőtt azonban – mint már említettem – a tekintetek zöme végig Simone Simons jelenségére szegeződött, aki újra és újra édesen simogatott gőgös, angyali mezzoszopránjával. A zenekar tisztában volt a konkurenciával, és remek setlistet kínált, amelyet a második stúdióalbumról származó, azonos című eposz, a „Consign To Oblivion” foglalt össze. Az Epica a repertoárban még a Storm the Sorrow, Unleashed, Cry for the Moon, Martyr of the Free World, Sancta Terra és Serenade of the Self-Destruction számokat is előadta.
Az Eluveitie, a metalbeli „fuvolázás” legkeményebb védelmezői, a fellépésükkel bebizonyították, hogy a folk metal műfaj legnépszerűbb és legkedveltebb zenekarai közé tartoznak. Micsoda eufória a színpad előtt, eszeveszett! Valójában az egész Metal Camp fesztivál ott gyűlt össze a színpad előtti platón. Emlékszem az együttes 2009 februári fellépésére a horvátországi Zágrábban, a Kreator előtt, akik azon az estén a főszereplők voltak. Akkor kevesen figyeltek az Eluveitie-re. Az együttes tehát az elmúlt három évben igazán felnőtt a műfaj felismerhető és vezető nevévé. Az ötödik stúdióalbum, amely ismét a Nuclear Blast Recordsnál jelent meg „Helvetios” címmel, konceptalbum a gall háborúk témájában, és az együttes eddigi életművének egyik legkeményebb lemezének számít. Innen az az érzés is, hogy az Eluveitie az összes folk-formáció közül a Metal Campen a legtöbb torzított, felkészült és megtámogatott decibelt eresztette a térbe, és ezért tűnt közülük a leghangosabbnak, hiszen a repertoár csaknem 70%-a az új album dalaiból állt! A nyolcas valódi szemlegelő. A legkülönbözőbb hagyományos, autentikus, kézzel készített hangszerek – duda, hurdy gurdy, gaita, bodhran, mandola, különféle fuvolák – mellett az Eluveitie az énekstílusok sokszínű integrációját is csiszolta. Itt van Glanzmann brutális visítása, tiszta énekével kombinálva, amelybe Meri hegedűs női vokálvonalai keverednek. A kelta pásztorélet hagyományos dallamaival összhangban meghajlított fülbemászó refrének természetesen egymás után szították a megőrjült közönséget, amely azonnal megmutatta, hogy az új album már remekül befogadott. Többször is megfogták egymás vállát a nézők, és egységesen ugráltak, miközben a zenekar féktelen koncerttempót diktált. A koncert alatt jó néhányan kerestek orvosi segítséget a backstage bejáratánál, ahol egy mentőautó állt kéznél lévő személyzettel, amely orrokat és a törékeny, gyengéd emberi testecskék más sérült részeit kezelte és foltozta. Az első taktustól az utolsóig. Egy óra tizenöt perc alatt! A rendkívüli intenzitással töltött, a zenekar és a közönség közti pokoli együttműködéssel teli koncert aznap, és az egész fesztivál összesítésében is az egyik legforróbb koncertszeánsz volt! A látogatottság és a közönség heves reakciói alapján még a szerdai nap fő fellépőjét, az alternatív amerikai metalosokat, a KoЯnt is felülmúlta. Az Eluveitie, a színpadon tökéletesen összehangolt csapat, a következő dalokat kínálta a repertoárban: Helvetios, Luxtos, Neverland, Bloodstained Gang, Meet The Enemy, A Rose Of Epona, Inis Mona, Alesia, The Uprising, Kingdom Come Undone, Havoc. A koncertet az új lemez nyitó részével, a Helvetios (Prologue) számmal nyitották, a Havoc után pedig felvételről szólt a kivonulás (Epilogue).
KoЯn, az idei Metal Camp legnagyobb fellépője, és az a zenekar, amely sokat tett a fesztivál jó jegyeladásáért! A közkedvelt „amerikai újhullámos metalosok”, akik megjelenésükkel port kavartak a színtéren, és az ezredforduló körül, majd az új évezred elején a „Follow The Leader”, „Issues” és „Untouchables” albumokkal felforgatták a slágerlisták éléit. A KoЯn ma is olyan zenekar, amely nem szab magának sok műfaji korlátot, és a maga módján gyakran egyesíti a metal, a hip hop, az ipari zene és a grunge látszólag áthidalhatatlan határait, szóval olyan banda, amelyet nem lehet semmilyen keretbe gyömöszölni, és amelyre egyértelműen jellemző az önálló, art jellegű karizma. Reginald „Fieldy” Arvizu otthon maradt, mert a felesége gyermeket vár, a dolog pedig a tolmini fellépés idején a tervezettnél is gyorsabban elindult, így Fieldy otthon maradt az élete párja mellett. Ezért a nyári kelet-európai fesztiválfellépésekre az ő csizmájába Ryan Martinie, a Mudvayne basszusgitárosa ugrott be. Ez azt a benyomást keltette, hogy Fieldy basszusgitárjának jellegzetes, tépően zörgő hangzását egyáltalán nem lehetett visszaadni, ugyanakkor Martinie megmutatta, hogy egy hajszállal kifinomultabb basszusgitáros, talán egy-egy pillanatban, ha nem is egyenrangú, de még találékonyabb is a tér kihasználásában, a vonalak nagyobb dallami mozgalmasságát illetően. Martinie a színpadon egy gonosz démonra emlékeztetett. Főleg azokban a pillanatokban, amikor a stroboszkópok fénynyalábjai alulról világították meg, és erősen kifestett szemeit alaposan kimeresztette, miközben körbenézett. Természetesen tompán jéghideg tekintettel, arcmimika nélkül. A KoЯn csapatában csupa extravagáns zenész van. Munky az arca közepén függőlegesen végigfutó, cipzárra emlékeztető arcdísszel igazi hangkulisszát épített kísérletező gitárjátékából, mestermunkáját pedig különösen a kiváló dobos-gourmand, Ray Luzier igazolta, akinek 2009-es érkezésével a KoЯn főleg a groove-attribútumait, magát a ritmikai retorikát emelte magasabb szintre, ahogy a kutatás kihívó voltát is, ami mindig is hajtotta a bandát előre. Nem csoda, hiszen Luzier a múltban kivételes mesterekkel dolgozott együtt, többek között Billy Sheehannel, Jake E. Lee-vel, a Van Halen-es David Lee Rothtal, Tracy G-vel stb…
A banda három alapvető blokkra osztotta a fellépését, a ráadással együtt valójában négyre. Az első részt a KoЯn ritkaságokkal kezdte. Jonathan Davis tipikus módján remegett, mintha 220 voltra lenne kötve, fintorgott, magasra emelte a felemelt középső ujjait, és a szitkozódást sem kímélte, miközben a Divine, Predictable, No Place To Hide és Good God verseit adta elő, utóbbiba a zenekar egy kiterjesztett jamet is beleszőtt a Porno Creep variációjára, a „Life Is Peachy” (1996) albumról. Itt a KoЯn hangszeres csapata ismét felhívta a figyelmet nagy zenei tudására és tehetségére.
Következik a koncert központi része, amelyben a zenekar alaposan bemutatta friss stúdióalbumát, a „The Path Of Totality”-t, a Narcissistic Cannibal, Kill Mercy Within, Chaos Lives In Everything, May Wall, Get Up! és Way To Far számokkal. Több mint nyilvánvaló, hogy a banda elégedett az új anyaggal, ezért bőséges figyelmet is szentelt az arról való anyag előadásának. Ennek ellenére kissé zavaró volt, hogy a zenekar kihúzhatott volna valami régebbit az arzenáljából, és így alaposan megsimogathatta volna rajongói lelkét.
A hangzás csúcsminőségű. Nincs megjegyzés. A zenekar a hangkép teljessége és hangzásbeli hitelessége érdekében két további zenésszel áll a színpadon, egy kísérőgitárossal és egy másik fickóval, aki a mintavételezésért, a billentyűkért és a speciális effektekért felel. Davis remek hangulatban a tömött „színpad előtti” látványtól. Ahogy illik, a KoЯn percről percre fokozta a koncerthangulatot, és így a harmadik – tehát a záró – blokkban kiemelte a (várt) slágereit: Here To Stay, Freak On A Leash, Falling Away From Me, a koncert reguláris részét pedig a Pink Floyd-feldolgozás, az Another Brick In The Wall zárta, mégpedig mind a három része „összekötve”, természetesen KoЯn-módra. Az intenzitáson túl, amelyet a zenekar a játékával kifejtett, és amelynek teatralitását valóban kiváló hangzás támogatta, a hangulatot bőséges színpadi vizualizáció is megerősítette több monitoron vetített képekkel és reflektorfény-játékkal, ami mellett kevesen maradtak közömbösek. Ennek ellenére a tökéletesség szintje olyan magas, hogy elveszett a beleélés és az elengedés érzete, amit a rutin érzete fedett el, noha a banda számos dicséretet mondott a kiváló közönségnek, és remek játékot nyújtott!
A ráadást a zenekar a Shoots And Ladders számmal nyitotta, amelynek kimenetébe beleszőtte a Metallica kultikus klasszikusának, a One-nak a vezérmotívumait. Ezt a számot a Got The Life követte, a KoЯn pedig másfél óra után a Blind számmal zárta kiváló fellépését. Old school tehát! Groove-feszültség a zárásra, amelyet nyitó riffjében és refrénjében a Rage Against The Machine sem szégyellne, „soundscapes” atmoszférikus ölelésével átitatva, szóval olyan dal, amely ideális lezárása a KoЯn-koncerteknek, mert még egyszer felhívja a figyelmet a zenekar gyökereire és az állandó kutatóérre, amely ma is hajtja előre ezt a bandát. Davis a hangjával igazi csodákat művelt, és a KoЯn-repertoár megkövetelte változatosságban egyetlen pillanatra sem hagyta cserben énekesi teljesítményét. Bombasztikus fellépés, amely a várakozásoknak megfelelően elsöpörte a konkurenciát! A fesztivál harmadik napját tehát a koncertcsúcs zárta – a KoЯn-spektákulum!
A koncertritmus a főszínpadon ezúttal rövidebb volt, mert a fesztivál kezdete előtt néhány nappal lemondta a részvételét a legendás Bay Area thrasher Heathen, amelynek a KoЯn után kellett volna fellépnie félórás repertoárral. Állítólag az egész nyári európai fesztiválturnéjuk balul sült el, az okként pedig a zenekar azt jelölte meg, hogy a saját anyagi hiányuk ezt lehetetlenné teszi.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik & Jerneja Jerak
KoЯn:
felvételről szóló intro: Serenity (JDevil)
—első rész („Old and Rarities”)—
1. Divine
2. Predictable
3. No Place to Hide
4. Good God („Porno Creep” jam-bevezetővel)
—második rész („New Album”)—
5. Narcissistic Cannibal
6. Kill Mercy Within
7. Chaos Lives in Everything
8. My Wall
9. Get Up!
10. Way Too Far
—harmadik rész („Greatest Hit’s”)—
11. Here to Stay
12. Freak on a Leash
13. Falling Away from Me
14. Another Brick in the Wall
—ráadás—
15. Shoots and Ladders / One
16. Got the Life (dobszólóval)
17. Blind
