Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Orto bar, Ljubljana
A koncert dátuma: 2017. 01. 13.
Tavaly a Dihurja, Mišota, vagyis Dirty Skunks (Črt Batagelj és Matej Ahlin, akiket már szinte jobban ismernek így, mint a saját nevükön) az Orto barban ünnepelte először ilyen nagyszabású bulival az évfordulóját. Persze nem feledkezhetünk meg a 10. évfordulóról a Kino Šiškában a Vulture Industries-szel és az emlékezetes Dekado smradával, de az még egyetlen színpad volt, kevesebb zenekarral. Minél öregebbek, annál őrültebbek: a 15. évfordulóra az Orto három színpadára 15 bandát zsúfoltak be. Igaz, a Mental Strike lemondta a fellépést, az Iamdisease pedig az utolsó pillanatban, de sebaj. Bár a téli útkarbantartók már rég elfelejtették a jó öreg NNNP-t, és a péntek 13-i estén még a buszok is alig küzdötték át magukat a behavazott ljubljanai utcákon, az üres Orto miatti aggodalom teljesen felesleges volt: este nyolctól egészen a kora reggeli óráig tömve volt a hely.
A maratoni estét, akárcsak először, a ljubljanai Morost nyitotta, akiknek eleinte alaposan borsot tört az orruk alá a koszos hangzás, ami a progresszív metalnál és az olyan komplex zenénél, mint amilyet a Morost játszik, különösen nehéz helyzet. A hang szerencsére hamar rendbe jött, és végre érvényesülhetett a mocsaras groove, Jonas Savšek metszően éles hangja, Peter Frol és Blaž Zupan hipnotikus, ismétlődő gitárvonalai, valamint a zenekar összetett szerzeményei. A banda ezúttal a számok oroszlánrészét az új dalokból állította össze, amelyek valószínűleg a második stúdiólemezen kapnak majd helyet. Tamara billentyűi most nem igazán jöttek át, ami egy kicsit rontott a sötét, misztikus hangulaton, amely amúgy körüllengi a zenekar arculatát, de nem baj, remélhetőleg hamarosan napvilágot lát a Solace in Solitude utódja.
Mivel az Iamdisease sajnos az utolsó pillanatban kiesett, a nagyteremben kicsit eltolódott a koncertek időbeosztása, és az Iamdisease helyére a Slovenska Bistrica-i technikás death metalosok, a Dethrone the Corrupted léptek, akik a Sepiroth című debütálólemezük közelgő megjelenésére készülnek. A srácok egy ördögien jó death metal szettet toltak le, ami leginkább a The Black Dahlia Murderre és a Rivers of Nihilre emlékeztetett: lenyűgöző technikai felkészültség, időnként slam részek, remek ének és éppen annyi dallamosság, hogy az egész ne váljon unalmassá és egyhangúvá. A zenekar masszív hangzása és Aleksander Brglez éneke, aki hol állatként bömbölt, hol úgy sikoltozott, mint ugyanennek az állatnak az emberi áldozata, alaposan megrázta az Orto alsó szintjét, és igazán beindította a hosszú este gépezetét. Tárt karokkal várjuk a Sepirothot!
Az est legzsúfoltabb, legsárdínásabb pillanatáról a veterán Dickless Tracy gondoskodott: az Orto legkisebb színpadát az utolsó sarokig megtöltötték, pedig maguk is alig fértek el a miniatűr színpadon. Annyira, hogy ha kimentél, azt kockáztattad, hogy többé nem jutsz vissza a bárba. Úgy tűnik, a zenekar a Halls of Sickness és az utódja, a Paroxysm of Disgust megjelenése után aktívabb, mint valaha (bár ez valójában nem igaz), a Cepanec fivérekből és a basszusgitáros Jernej Rejcből álló trió ugyanis legyőzhetetlen bestiává vált, akit maga a pokol köpött ki magából, mert nem bírta tovább a hangos death grindot és Cep állandó froclizását. Bár maguk a számok néha halálosan komolyak, a jó horrorfilmek, a blaszfémia és az antikrisztus ihlette death metal szokásos morbiditását élőben Cep spontán humora és Tegla kvázi komoly fintorai fejelik meg remekül, amelyek a fiú arcán a megterhelő dobverés közben rajzolódnak ki. Az est egyik legjobb, ha nem a legjobb szettje volt, de a Dickless Tracy fellépésének vége előtt fel kellett ugranom az emeletre egy adag dumačináért.
A klubban ugyanis elütött a „witching hour”, színpadra léptek a ljubljanai doom boszorkányok, a Mist, akik az utóbbi egy évben egy szakállas mágussal, Blaž Tanšekkel erősítették a gitáros posztot. A Mist jó fél óra alatt pontosan azt hozta, amit megszoktunk tőlük – Nina Spruk megtévesztően csábító szirénhangját, nehéz és lassú, Black Sabbath- és Pentagram-féle doom ritmusokat, valamint okkult hangulatot. Különösebb kiugró pillanat most nem akadt, de fél órányi korrekt és magabiztosan előadott doom volt, ami az általános pénteki pozitív hangulatban nem csúszott le a torkon a legzökkenőmentesebben. Azért ideje lenne felfrissíteni a setlistet, és talán a stúdiódebütálással is jöhetnének…
Az Orto legnagyobb színpadára az este folyamán a mariboriak, a metalcore-os Splitting the Sky léptek, akik elsősorban az As I Lay Dying, a Killswitch Engage és a Parkway Drive rajongóinak kényeztették a fülét. A mariboriak pokolian dinamikus szettet toltak le, amelyre semmiképp sem mondható, hogy hiányzott belőle az energia: a színpadról bőven jutott belőle, így a közönséget sem volt nehéz megmozgatni. Nálam viszont itt vége is a történetnek. A meglehetősen generikus riffelést és a számtalan breakdownt még valahogy elviselem, de a dallamos, tiszta énekvonalakat semmiképp sem tudom megemészteni. Hja, ahogy mondani szokás, ahány szem, annyi festő, vagy inkább: ahány fül, annyi dihur.
Vonzóbb volt ezért a punkos dübörgés a Golliwoggal az emeleten, egy olyan bandával, amely jövőre már a huszadik évfordulóját ünnepli. A Golliwog az energiabomba énekesnő, Saša vezetésével egy marék igénytelen, könnyed, mégis rendkívül dallamos és fülbemászó, társadalomkritikus, két perces punk himnuszt rázott a terembe, olyan bandák stílusában, mint a NOFX, a Millencolin és a Lagwagon. A jó öreg Epitaph- vagy Fat Wreck-iskola tehát, amely a Golliwog kezei és torka alatt most is olyan friss és ütős, mint valaha. A gyors, két-három akkordos számok, többnyire a More Than Meets D.I.Y debütalbumról, azonnal befészkelték magukat a fülbe, de húsz perc után megint le kellett lépni az alsó szintre.
A nagyterem színpadára ugyanis a thrash veteránok, az Eruption léptek, akik a Negligence viszonylagos inaktivitása miatt átvették a szlovén thrash metal zászlaját. Az Eruptiont évek óta nem láttam rossz bulit csinálni, és ez sem volt másmilyen: ismét egy igazi thrash-sallert kaptunk egyenesen az állkapcsunkba. Az Eruption még mindig bőven játszik számokat a még aktuális Tenses Collide lemezről, de közéjük becsempész egy-két csalogatót a hamarosan megjelenő új albumról. Ez kétségkívül az idei év egyik legjobban várt szlovén metal kiadványa, mert az új számok fantasztikusan szólnak, főleg az epikus Drones. A zenekar a néhány koncert után kissé megújult felállásban kiválóan összeszokott és kiegészíti egymást, a gitárduó, Andrej Čuk és Grega Kamenšek riffekkel való lövöldözésétől kezdve Tegla földrengésszerű dobolásán át (pedig már az este második fellépése volt) egészen Nika basszusjátékáig, ami mióta a zenekarban van, most szólt messze a legjobban, és érdekes lesz hallani, mit készített az új lemezre. Buco néhány kiváló sikolyt csalt elő a hangszálaiból, én viszont megint hiányoltam a nekem kedves Playing With Matchest a debütalbumról, amitől szomorú panda lettem :'(
Teljesen más vizekre evezett a ljubljanai The Canyon Observer, amely még mindig (megérdemelten) magasan szárnyal a FVCK című nagylemezes debütálás szárnyán. A srácok megint egy fájdalmasan intenzív, egyórás szettet toltak le nihilista sludge/noise/black metalból, a Kínai Nagy Fal méretű masszív hangfallal. A lelkiállapot ugyan úgy tíz banda után már nem volt éppen a TCO frekvenciájára hangolva, de az egyértelmű, hogy a zenekar hangzásbeli perverziója megint remekül sikerült. A kötelező köddel, stroboszkópokkal és Hopsival a színpad alatt.
A Dirty Skunks epikus 15. évfordulóját az emeleten az epikus black metalosok, a Dekadent zárták, akik még mindig bőven játsszák a két éve megjelent kiváló lemezt, a Veritast. A Dekadent már az első másodpercekben vastag köd-, sötétség- és tompított fényfelhőbe burkolta a termet, ami a zene hangulatának csak még több patinát adott. Ha a Dekadent nem is olyan rég még, legalábbis a koncertélményeket tekintve, elég hullámzó volt, most bebizonyította, hogy összeszokott, magabiztos és koherens a formáció. A gitárriffek úgy folytak, ahogy kell, a romboló ritmusszekció ugyanígy, Artur sikoltozása pedig újra átható volt, annak ellenére, hogy a tiszta ének-vonalak helyenként elhalványultak. Tizenhárom banda persze még nem volt elég, és a péntek szombatba fordult át kiváló hangulatban, a nyolcvanas évek hangjaival az alsó teremben.
Oké, tény, hogy a szcéna a Dirty Skunks nélkül is létezne, de sokkal szárazabb, unalmasabb és összehasonlíthatatlanul kevésbé élő lenne, a koncertek pedig valószínűleg csak a legobskúrusabb csehókban zajlanának. A két vidám dihur az underground rohamosztagosa, és az is marad. De ha a rohamosztagosok közmondásosan a galaxis legrosszabb hadserege, a két Skunks jedi erőkkel megáldott rohamosztagos. Minden jót, és köszönjük!
Képgaléria
