Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Kranj / Transtation SubArt / Szlovénia
A koncert dátuma: 2016. 09. 20.
Látogatók száma: 42
Jegyár: 10,00€
Jonas Hellborg korunk egyik legérdekesebb jazz-rock fúziós basszusgitárosa. A jazz és a rock összeolvasztásának skandináv mestere a nagyvilágban nagyra becsült, elismert név. A pályája során dolgozott többek között John McLaughlinnal (az 1980-as években öt évet töltött a Mahavishnu Orchestrában), továbbá olyan nagyságokkal, mint Billy Cobham, Tony Williams, Ginger Baker, Bill Frisell, Mike Shrieve, Ornette Coleman, Steve Vai és Joe Satriani, és a lista innen még közel sincs lezárva. Érdekességként megemlítem Jens és Anders Johansson nevét is, hátha olvassa ezt a cikket valamelyik megátalkodott power metal-rajongó.
Hellborg 1988-ban döntött az önálló út mellett, és az első felállásban éppen Aydin Esen játszott nála billentyűn, a török származású, remek és sokoldalú billentyűs. A régi szerelem nem hal meg, legalábbis így mondják, és Hellborg alkotói érettségének idején úgy érezte, hogy most újra eljött az ideje, így hívta a régi barátot a Trinity nevű trió soraiba. A kirakós harmadik darabját pedig nem más adja, mint a markáns amerikai dobos-varázsló, Keith LeBlanc, akit a kísérleti zene ritmikai oldalában jártas rajongók közül sokan nagyon is jól ismernek, hiszen Szlovéniában már többször láthatták, amikor a Little Axe (Skip McDonald gitáros formációja) kíséretében érkezett ide. A nagyra becsült dobos pályája során olyan zenei óriásoknak is felajánlotta szolgálatait, mint többek között Tina Turner, Seal, a Nine Inch Nails és a Ministry.
A kranji Trainstation SubArt színtere, amely szerencsésen dacol a sorssal, ott, ahol mindig is, vagyis a kranji vasútállomásnál, egyre színesebb zenei programot kínál, és ennek az szellemes kísérleti jazz formációnak az érkezése talán még számos élvezetet vetít előre, amelyekre a zenei gurmék hamarosan számíthatnak ebben a klubban.
Este kilenc körül, talán kicsit korábban a trió szinte észrevétlenül lépett színpadra, és kissé szégyenlősen kezdte az előadást, vagy ha ez nem elég pontos megfogalmazás: teljesen lazán, halkan és tolakodás nélkül kezdte megszólítani a közönséget a zenei anyagával. Aydin Esen hamar átvette a kezdeményezést a billentyűkön, Jonas pedig, aki egyébként az este főszereplője, az előadás (nagyobb részében) tiszteletteljesen hátrébb húzódott a színpadon, és ügyesen kitért a reflektorfény elől is.
A trió roppant lendületes és lágy, kísérleti jazz-ötvözetet épített fel, időnként futó kitérőkkel a blues és a klasszikus zene felé. A dallamok zömét, ahogy várható volt, Esen alkotta meg, remekül párosulva Jonas ujjainak elképesztően fürge száguldásával akusztikus Warwick basszusgitárja nyakán. LeBlanc eközben a lehető legszebb módon megmutatta a közönségnek, mit jelent a finomság és az érzéki rugalmasság: hihetetlenül ügyesen és ötletesen töltötte meg a rendelkezésre álló teret számtalan átvezető trükkel, amelyek nem ismerik a korlátozás fogalmát, és amelyekkel tovább tárta fel a trió ritmikai vázának törékenységét, ugyanakkor roppant dinamikáját. Dinamitból nem volt hiány, és mindhárom zenész arcán helyenként hihetetlen elmélyültség sugárzott, ahogy ezen az estén is a legnagyobb örömmel végezték a dolgukat.
A közönség „zenei doktorokból”, art-progrock zenekarok tagjaiból (a Jesenicéből való Game Over, az idrijai Divje Jezero…) és mindenekelőtt a nagy zenei rajongók magjából állt, akiket mindaz vonz, ami kísérleti, avantgárd zenei kicsapongást ígér. Összesen jó negyven ember volt jelen, a koncert logisztikájáról gondoskodó személyzetet is beleszámítva. Ennek ellenére néhány mennydörgő ovációval kiváló hangulatot teremtettek, ami persze a színpadon álló triónak is jólesett, mégis: az ember nagyobb részvételre számítana. Talán legközelebb, ha pedig nem, akkor egy másik életben. Hiszen Szlovéniában élünk.
Jonas Hellborg, aki a Trainstation SubArtban töltött koncertet társaival együtt teljesen mezítláb vészelte át, két részre osztotta a koncertet, köztük húszperces szünettel. A folytatásban is lenyűgözött a hármas éber és érzéki egymásra hangolódása, a hihetetlen, szinte ösztönös egymás követése, és mindenekelőtt a szerves hangzású, kalandvágyó zenei összetettség bravúros keveréke, amely a természetes hangok melegével töltötte meg a termet. A Rhodes billentyűk helyenként még némi Weather Report-érzést is idéztek. A trió egyszerűen szólva ragyogott, és maradéktalanul elragadta a válogatós hallgatók kis csapatát, akik pontosan azt kapták, amiért jöttek. A jazzrock fúzió csúcsának igazi vágyálma. És mindezt ráadásul nevetségesen olcsó jegyárért.
Képgaléria
