Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Royal Albert Hall / London / Nagy-Britannia
A koncert dátuma: 2015. 04. 13.
Látogatók száma: 5.000
Devin Townsend néhány éve az angol fővárost választotta európai bázisául, és azóta pár évente újabb és újabb, egyre őrültebb projektekkel rukkol elő, amelyektől a rajongók boldogan lebegnek a föld felett. 2011-ben Townsend Londonban négy egymást követő estén játszotta végig a teljes Ki–Addicted–Deconstruction–Ghost tetralógiát, 2012 októberében pedig összehozta addigi abszolút csúcspontját, karrierje háromórás diszkográfiai keresztmetszetét, a The Retinal Circus-t. A kérdés az volt, mit rázhat még ki Devin a kisujjából, ami überelheti a londoni Roundhouse-ban megrendezett háromórás látványosságot – de úgy tűnik, Townsend ujjában nemcsak ászok lapulnak, hanem egész kupacnyi magas lap.
2014 októberében megjelent a régóta beharangozott folytatása az Ziltoid nevű földönkívüliről szóló űrszagának, a Z2, ezzel egy időben pedig bejelentették az új show-t, amelynek a The Retinal Circust is túl kellett szárnyalnia. Townsend ezúttal a Camden alternatív londoni kerületben álló Roundhouse-ból az elit Kensington negyedbe és a patinás Royal Albert Hallba költözött, amely karnyújtásnyira van London legnagyobb parkjától, a Hyde Parktól, valamint az ingyenes óriásmúzeumoktól, a Natural History Museumtól és a Science Museumtól. A Royal Albert Hallt 1871-ben nyitotta meg Viktória királynő, az elit csarnok pedig közel 150 éven át főként siralmas akusztikájáról és olyan rémisztő visszhangjáról volt híres, hogy a kétes dicsőségű „az egyetlen hely, ahol egy brit zeneszerző biztosan kétszer hallhatja a saját művét” jelzőt ragasztották rá. Nem sokkal a második világháború után végleg orvosolták a gondokat, és az akusztika ma már kiváló.
Késő délutánra a csarnokot már átláthatatlan, híres angol sorok vették körül, amelyeket tipikusan angol módon pillanatok alatt beterelték az épületbe. Az 5000 fős tömeg megtöltötte a Royal Albert Hallt, mégsem kellett öt percnél többet várni egy sörre vagy ciderre (úgy 4 fontért, ami londoni mércével egészen elfogadható), a merchandise viszont rekordgyorsasággal elfogyott, és a standjuk úgy festett, mint a szlovén parlament nyaralás idején. Devin a szokásához híven a fellépés előtt a legőrültebb fotók és photoshoppolt kollázsok válogatásával melegítette a közönséget. Ha ez nem is volt az első metalkoncert a RAH-ban, az első biztosan, amelynek részét képezték a saját heréin kakáló malac fotói is. Mmm.
Townsend ezúttal két részre osztotta a koncertet: az elsőben teljes egészében eljátszotta a friss Z2-t, a másodikban pedig a rajongók kívánságai alapján összeállított válogatást. Az egy jó órás első rész pontosan az volt, amit Devin ígért, és amit ő maga is akart. Nem kaptunk mást, mint egy musicalt, egy űrbéli rockoperát, amelyet Douglas Adams, a Monty Python és Matt Groening Futuramájának humora fűszerezett. Az első fele koncepciójában nagyon közel állt a The Retinal Circushöz, de az egész előadás – az összes szereplővel, a narrációval és a eszement képregényes animációkkal együtt – jóval kevésbé volt kaotikus és jobban fókuszált, mint Devin első londoni látványossága. A színpadon többnyire csak a zenészek álltak, Ziltoid mindentudásával csak néhányszor látogatott meg minket, a pontot az i-re pedig Dominique Lenore Persi tette fel, aki remekül alakította Blattaria királynőt, a Poozerek seregének parancsnokát – a Poozerek olyan visszataszító lények, amelyek fingásmeghajtású heréknek néznek ki. Ők ketten többször végigsétáltak a színpadon, miközben mögöttük zenei őrület dübörgött, amely progresszív természetével és bombasztikus hangerejével néhol a Deconstructiont, sőt a Strapping Young Ladet idézte. Az általános káoszhoz a segítők is hozzátettek: ágyúkból, mint valami amerikai baseballmeccsen, Ziltoid-bábukat és pólókat lőttek a tömegbe, könnyesre nevettetett pedig Chris Jericho (Fozzy), aki átélten játszotta az önimádó szépfiút, Captain Spectaculart. A banda fantasztikus hangzás mellett kiválóan teljesített, és Devin, „the-man-himself” mellett főleg Ryan van Poederooyen jeleskedett, aki bebizonyította, hogy Hoglan után ő a második kivételes dobos, akivel Townsend dolgozik. Az első rész pompásan zárult az epikus Dimension Z-vel, amelyet szinte az egész csarnok énekelt, az utolsó mondat, a „The End… Or Is It?” pedig természetesen arra utal, hogy a zöld földönkívülitől azért még nem búcsúztunk el végleg.
A huszonöt perces szünet után a rajongók számára jött az igazi csemege, és valami, ami tényleg örökre emlékezetes marad. Másfél óra a rajongók által választott dalokból, néhány pillanattal, amelyek az örökkévalóságba vésődtek. Nemcsak hogy messze ez volt a legnagyobb és legjobb Townsend-koncert, amit valaha láttam, hanem a legszebb is, hiszen minden dalt kifejezetten az ő témájára szabott vetítések kísértek, amelyek tovább mélyítették az elképesztő élményt és a dalok üzenetét. Igaz, Devin a mára már nyilván megkerülhetetlen slágerekkel is kiszolgált, főleg a hülye, de ragadós Lucky Animalsszal gondolok, amire az egész csarnok idétlenül hadonászott a levegőben (még az a pasas is a Manowar-pólóban), a gyakran játszott dalokkal, mint a Supercrush! vagy a Kingdom (őszintén, ezek nélkül nincs Townsend-koncert), de ezúttal a legnagyobb ínyenceket is megetette. Már a nyitás is lehengerlő volt a Namaste-val, a fiúk pedig ráadásul elővették a felejthetetlen tízperces ökológiai eposzt, az Earth Day-t, a régi Christeent és a country Heatwave-et Brian Wadell bendzsójával, a koncert legcsúcsabb része azonban a végére maradt, az Ocean Machine felejthetetlen hármasával. Először hangzott el teljes terjedelmében a hatalmas Funeral, amely alatt végigfutott a hideg az ember hátán, de amikor Devin ráadásul odavág a fantasztikus Bastarddal, majd a tizenkét perces orgazmussal, a Death of Musickal, amelytől a csarnokban minden szőrszál égnek állt (főleg Devin vokális teljesítménye miatt, ami enyhén szólva a legnagyobb operaénekesek szintjén volt), az eredmény csak érzelmi robbanás lehet, amit csak a legerősebb és legőszintébb, világos üzenetű zene tud megteremteni. És a korunk egyik legnagyobb zenészének őszinte, szerény köszönete. A koncert kétségkívül legszívhezszólóbb pillanata és fantasztikus zárása a búcsúzó Universal Flame volt, Devin fia, Reyner Liam választása szerint, aki félénken és bátortalanul lépett a színpadra, de már apja első riffjeire önfeledt örömmel ugrált a színpadon. Fenomenális útravaló a londoni éjszakába.
Tökéletes volt a dalválasztás? Nem. Meg lehet-e egy tizenhat stúdióalbumos (a SYL-t és a dupla lemezeket nem számítva, amelyek az elmúlt pár évben teljesen megszokottá váltak) embernek minden ízlést elégíteni (főleg, hogy a koncert hőse Ziltoid volt, így a legkevésbé sem szokatlan, hogy az első albumról egyetlen dal sem hangzott el)? Nem, de a két és fél órás koncert Townsend pályafutásának eddigi abszolút csúcsa, az év koncertje pedig már a Funeral–Bastard–Death of Music hármas miatt megérte a látogatást és az összes megtett kilométert. És végül – ez nem az első metalkoncert volt a Royal Albert Hallban, de az biztos, hogy az első, ahol herék sétálgattak a színpadon. Megfizethetetlen.
Setlista
ZILTOID:
1. Z2
2. From Sleep Awake
3. Ziltoidian Empire
4. War Princess
5. Deathray
6. March of the Poozers
7. Wandering Eye
8. Earth
9. Ziltoid Goes Home
10. Through the Wormhole
BY REQUEST:
1. Namaste
2. Night
3. Deadhead
4. Earth Day
5. Christeen
6. Supercrush!
7. Kingdom
8. Lucky Animals
9. Heatwave
10. Funeral
11. Bastard
12. The Death of Music
13. Universal Flame
Képgaléria
