Szerző: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Vintage Industrial bar / Zágráb / Horvátország
A koncert dátuma: 2014. 11. 19.
Látogatók száma: 500
Jegyár: 50,00HRK
A Madball, az NYHC-szcena legismertebb és leghírhedtebb képviselői a nyolcadik stúdiólemezükkel a zsebükben, amely sokatmondóan a „Harcore Lives” címet viseli, immár második éve egymás után bevették a horvát fővárost. Alig egy évvel ezelőtt Nova Goricában is elkaptuk őket (a Mostovnában). Idén a srácok, akik a déli szomszédunknál már szinte népi hősnek számítanak, a Vintage Industrial Barban álltak meg, abban a klubban, amely két éve indult be igazán.
A Madball ezúttal a szófiai bolgár hardcore-osokat, a Last Hope-ot hívta meg a turnéjára. A srácok már szép múltra tekintenek vissza, 1995 óta működnek, és a műfaj egyik legmeghatározóbb nevének számítanak a Balkán-félszigeten. Már kilenckor színpadra léptek a hazaiak, az Upset a Krapina és Zaprešič közt félúton fekvő Zabokból. A rutinos kvintett remek élményt nyújtott. Csiszolt fellépés, rengeteg összeszokottság és tele tarisznya elszántság. Egy jó félórás, intenzív színpadi tornagyakorlat alatt az Upset megmutatta, hogy saját számaiban az NYHC-szcena hagyományának legjavát gyúrja egybe, élen a nagy példaképekkel, a Madballal, akiknek a koncertjét megnyitották. A közönség részéről viszont nagyobb érdektelenséggel találkoztak, hiszen a nézők jó része ekkor még a klubteremen kívül tartózkodott, pedig a zenekar kiváló színpadi jelenlétével, nyers, dühös hangzásával, amelyet a klasszikus gitár- és basszusgitármárkák csaltak elő, simán megnyithatta volna a Madball egész aktuális turnéjának koncertjeit. Ha szereted a műfajt, az Upsetet mindenképp ellenőrizd le. Az első adandó alkalommal.
Ez a Last Hope műsora alatt is kiderült. Bár a bolgárok rohadt rutinosak, és szép kilométereket tettek már le a pályafutásuk során, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy az Upset gyakorlatilag ellopta előlük a show-t. A Last Hope, akinek az Upsethez hasonlóan szintén egy jó félórája volt, jóval metálosabban kihegyezett hangzással jött, de ettől kissé recsegősebb és elmosódottabb riffzúgással is. A zenekar ugyan több embert vonzott a színpad elé, az első sorokból még néhány további nyakcsigolya-lazító mozdulatot is kicsalt, mély benyomást azonban semmiképp sem hagyott maga után, hiszen régi, kopott frázisok másolásáról van szó, amelyeket jóval ezelőtt a példaképeik alapoztak meg. A végén a zenekar a pályafutása legismertebb számával, az F.P. (Fuck Police) című dallal csapott oda, amivel fel is ébresztette az Industrial Vintage Bart. A nép előretódult, és a Last Hope csak a legvégén kapott igazán kézzelfogható visszajelzést a közönségtől. Valójában ez a szám üt el a repertoárjuktól! Lelkes, odaadó, szerethető fellépés a várt forgatókönyv szerint, és rengeteg ledobott verejték, ami persze számít!
Úgy tizenegy előtt pár perccel aztán elsötétült a terem, és az intrón keresztül színpadra lépett a Madball. A helyiség az utolsó sarokig megtelt. A kvartett 2011 óta szilárd felállást tart fenn, amelyet a fáradhatatlan frontember, Freddy Cricien vezényel, mellette a zenekar szinte ugyanolyan ikonja, az „pótolhatatlanul” karizmatikus, széles vállú basszusgitáros, Jorge Guerra, a sort pedig Bryan Daniels gitáros és Mike Justian dobos egészíti ki. Az első ütemtől az utolsó riffig a zenekar egy óra tíz percen át nagylelkűen tömte a közönséget egy ódivatúan megcsinált Madball-show zabolátlan energiájával, egy magas oktánszámú ágyúzással. Freddy megint végigboxolta és végigrúgta a színpad teljes légterét, miközben a megvadult rajongók fáradhatatlanul másztak fel a színpadra, majd onnan a monitorokról vissza is vetették magukat a felbolydult közönség óriási hullámokat vető tengerébe! A klubterem hamar egy feldühödött darázsfészekre kezdett hasonlítani. Nem kevesen az előtérben ragadtak, ahol a főpult van, mert a klubterem küszöbét lehetetlen volt átlépni! A zenekar ezen az estén nem a legjobb hangzással szolgált. A gitárriffek tompán szóltak, és Freddy aznapi énekformája is látott már jobb időket.
A műsor negyedét az új album dalai tették ki. Ezeket a Madball úgy osztotta el, hogy valójában többet játszottak belőlük a koncert második felében. A zenekar már az elején gondoskodott a forró hangulatról és egy igazi pokoli szeánszról, amikor nem sokkal a nyitás után felharsant az ősrégi Set it Off az azonos című bemutatkozó stúdiólemezről, majd rögtön utána a Smell the Bacon és a Get Out a „Droppin’ Many Suckers” EP-ről. Emiatt az az érzés támadt, hogy a zenekar játéka, főleg a második részben, percről percre kissé veszített az intenzitásából. A érzelmekkel és szenvedéllyel teli, teátrális zárásban a zenekar a várakozásoknak megfelelően nem felejtett el fejet hajtani az atyái, az Agnostic Front előtt, és eljátszotta az It’s My Life-ot. A hőmérséklet a Pride klasszikussal ismét hevesen megugrott, a zenekar pedig a koncert utolsó három percét még egy új számra tartogatta, megerősítve, mennyire lelkes az aktuális, „Hardcore Lives” című lemez tartalmától.
Eruptív energiából nem volt hiány, amit a megvadult, őrjöngő közönség elemi erejű reakciói csak tovább fokoztak, és a koncertre, de az egész estére, amely az NYHC-szcena eredeti hagyományának feltámasztásáról szólt, tényleg senki sem panaszkodhatott! Pedig ezúttal a tökéletes HC-varázshoz csak az i-re a pont hiányzott.
Setlist
1. Intro
2. Hardcore Lives
3. Smell the Bacon
4. Set It Off
5. Get Out
6. DNA
7. Can’t Stop, Won’t Stop
8. Hold It Down
9. Infiltrate the System
10. Never Had It
11. The Beast
12. Spit on Your Grave
13. Born Strong
14. Down by Law
15. 100%
16. Look My Way
17. Heavenhell
18. Doc Marten Stomp
19. It’s My Life
20. Pride (Times Are Changing)
21. Hardcore Still Lives
Képgaléria
