A hippigeneráció hírnöke az osztrák Karintiában (2014)
Szerző: Urban Bolta
Helyszín: Herzogburg / Šentvid ob Glini (St. Veit an der Glan) / Ausztria
A koncert dátuma: 2014. 09. 05.
Látogatók száma: 400
Jegyár: 39€ / 44€
Az osztrák Karintiában fekvő Šentvid ob Glini minden évben vendégül lát egy-egy jelentős nevet a közelmúlt zenetörténetéből. Bár Jeff Beck gitáros fellépése két hónappal ezelőtt betegség miatt elmaradt, a helyi koncertszervezők büszkélkedhetnek olyan nagyságok vendégszereplésével, mint a Wishbone Ash, Jack Bruce, Arthur Brown vagy a Yardbirds, szeptember első péntekén pedig ennek a csendes osztrák településnek a tiszteletre méltó vendégeinek listája tovább bővült.
A Klagenfurttól mintegy húsz kilométerre északra fekvő városkában Eric Burdon, a brit R&B-formáció, a The Animals egykori frontembere lépett fel a 2013-ban megjelent »’Til Your River Runs Dry« albumot népszerűsítő turné keretében. Burdon több mint fél évszázados zenei pályafutását végigkíséri az eredeti, hatvanas évek közepi zenekarának sikere, bár a későbbi években kipróbálta magát a blues, a pszichedelikus rock, a soul, sőt még a jazz vizein is. A rekedtes hangú fickó a 73. életévét betöltve sem adja fel. Fáradhatatlanul koncertezik tovább, mintha a brit zenei invázió aranykora sosem ért volna véget! Šentvidben a középkori Herzogburg várkomplexumban rendezett fesztivál keretében lépett fel. A belső udvar kellemes környezetében az időjárás is kedvezett nekünk, mert ezen az estén az ég visszatartotta a könnyeit.
Az est felvezetőjeként a Hamburg Blues band lépett színpadra, a St. Veit-i színtér régi ismerősei, tapasztalt öreg rókák, akik több mint harminc éve megállás nélkül játszanak, és a műfaj kedvelői számára a kontinentális Európában megkerülhetetlenek. A közmondásos német pontosság ezúttal körülbelül fél órát késett, mire a Hamburg Blues Band este fél nyolc körül színpadra lépett, és az asztalok meg padok biztonságából a közönséget közelebb invitálta a színpadhoz. A németek a műsort három, egymással összefüggő részből építették fel. Az elsőben összetartó, bluesos lendülettől duzzadó kollektívaként mutatkoztak be, amely az ő előadásukban mindig vidáman szólal meg, hiszen a jókedvű fickók nem fukarkodnak a pozitív energiával. A többnyire saját szerzeményekből álló dalok között helyet kapott a Free-klasszikus Wishing Well is, a kétgitáros játéknak köszönhetően még dallamosabban szóltak, alkotói vágyuk igazi mutatói pedig az emlékezetes, erőteljes blues-kacérkodással átitatott refrének voltak. A koncert középső részében a jobb oldali gitáros vette át az irányítást, nem más, mint a hatrúrú híres mestere, Miller Anderson. A Hamburg Blues Band az utóbbi években gyakran dolgozik világszínvonalú előadókkal, ami jól mutatja a zenei berkekben szerzett hírnevüket. Andersonnak, aki a Spencer Davis Group, a Keef Hartley Band, a Savoy Brown és a T. Rex egykori tagjaként nagy nevekhez kötődik, nem esett nehezére karizmájával megtölteni a nézőteret, egyik rövid közbeszólásában fel is idézte a legendás Woodstockon való fellépést, ahol a Keef Hartley Band tagjaként játszott. Az energia exponenciálisan megugrott, amikor az utolsó részben megjelent a színpadon Maggie Bell (Stone the Crows) énekesnő. A hölgy mára már majdnem hetven éves, mégis hatalmas vokális jelenség maradt, még ha hangterjedelme az évek során kissé megkopott is. Az ötös a színpadon lenyűgözött a tartalmasan átélt kommunikációval, amely Freddie King Living in the Palace of the King című számának játékos változatában csúcsosodott ki. Hamburg Blues Band – jöttek, játszottak, győztek!
A hosszú szünet után minden készen állt az est fő attrakciójának fellépéséhez. A színpadot először a kísérőzenészek foglalták el, akikhez az első sorok közepén csatlakozott Eric Burdon is. Békejeles pólóban és a jellegzetes napszemüvegben gyorsan meggyőzött minket arról, hogy a hangja még mindig kiválóan szolgálja! Igaz, sosem a technikailag bonyolult vonalairól volt híres, de az évek során az agresszióból, a rekedtességből és a színekből semmit sem veszített, így Burdon a hetvenes éveiben is gond nélkül hiteles népszerűsítője marad a blues és a rock nyelvének.
Eric Burdon az egész este során merészen forgatta a zenei hatások színes palettáját, alapvetően a rhythm & bluesban mélyen gyökerező kiindulóponttal. A Don’t Let Me Be Misunderstood már korán, az est elején elhozta az Animals első nagy slágerének idejét, bár a koncertváltozat teljesen új fénybe állítja a szerzeményt. Eric Burdon varázslatos előadóként organikus hangot, teljesen új ritmikai felépítést és dalszerzős, szinte elbeszélő énekhangot adott a számnak. A When I Was Young ugrást hozott a pszichedelikus vizekre, ami a Kaliforniában, a hippi-virágzás idején, a hatvanas évek második felében született dalhoz illik is! Burdon a hangszeres részekben szabad zenei csatangolást engedett a muzsikusainak, az improvizációk zömét a gitár és a billentyűk vitték, ami időnként kettős játékot eredményezett kettejük között. Nem maradt észrevétlen a kibővített dobfelszerelés sem, amely afrikai kifejezésmód elemeivel főleg az energikusabb számokban, például az Inside Looking Out alatt kelt életre. Ha addig bárki kételkedett volna abban, hogy Burdon nem a bluesnak szentelte az életét, a koncert középső részében éppen erről győződhetett meg. Bo Diddley blues-minimalizmusa előtt a Before You Accuse Me előadásával tisztelgő Burdon egy fekete énekstílust idéző, lélekből jövő improvizációval fűszerezte a számot, majd a jelenlegi albumról a Bo Diddley Special következett vastagabb orgonaszőnyeggel és vokálkíséretes refrénnel. A dinamikus hangulat építése a The Animals korába való visszatéréssel folytatódott, a Don’t Bring Me Down és a We Gotta Get Out of This Place alatt Burdon megmutatott valamit egykor gazdag arzenáljából, a karizmatikus színpadi mozdulatokból, amiért a Rolling Stone magazin egykor minden idők egyik legjobb frontemberének nyilvánította. A régóta várt finálé, a nagy sláger, a The House of the Rising Sun könnyed természete teljesen alávetette magát Burdon összetettebb zenei karakterének, így a közvetlenséget egy tízperces, játékkal teli eposz váltotta fel, amelyben Red Young hammondmester néhány hangot szerencsésen még a lábával is megszólaltatott. Hallószerveink jótékony kényelme akkor érte el a csúcsát, amikor Burdon a színpadra visszatérve még az It’s My Life és John Lee Hooker Boom Boom című számával is megajándékozott minket, majd kinyújtott mutató- és középső ujjal köszönt el a közönségtől. Az üzenet világos volt: legyen béke a világon!
Eric Burdon tradicionalista marad. Fellépéseit szerkeszthetné slágerbarátabbra is, de inkább a válogatósabb zenegurmanok igényeit szolgálja ki, akiknek ereiben a múlt század hatvanas éveinek isten háta mögötti nyelve csörgedezik. A tőlünk alig egy ugrásra tartott koncertjével bebizonyította, hogy a hippigeneráció életerős hírnöke maradt, amely vidám hangulatban indult haza.
Setlista
ERIC BURDON:
1. Black Dog
2. Water
3. Don’t Let Me Be Misunderstood
4. When I Was Young
5. Inside Looking Out
6. Spill the Wine
7. I Believe to My Soul
8. Before You Accuse Me
9. Bo Diddley Special
10. Don’t Bring Me Down
11. We Gotta Get Out of This Place
12. Peace in this World – River is rising
13. The House of the Rising Sun
——————
14. It’s My Life
15. Boom Boom
Képgaléria



























































