Frontiers Rock festival 2014 – a harmadik nap!
Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Trezzo sull'Adda (Milánó) / Live Club / Olaszország
A koncert dátuma: 2014. 05. 03.
Látogatók száma: 2000
Jegyár: 157,00€ (háromnapos jegy) / 59,00€ (egynapos jegy)
A Frontiers Rock festival harmadik napja – és megvallom, e „szerény sorok” írója az extrém csábító „line up” láttán végig szerencsétlenül, de akaratlanul „RockLine festivalnak” hívja az eseményt – igazi fesztiválcsúcsot hozott. A harmadik nap a mi csapatunknak „olaszosan” indult. Vagyis kényelmesen. Tipikus, „cukorral” teli reggelivel: keksz, kanálnyi Nutella, lekvárocskák kibontogatása, pirítósok, teák szürcsölgetése, erős kávé a kotyogóból, csokis croissant-ok ropogtatása és így tovább… Az idő napos és tiszta volt. Kirándultunk egyet a régi városmagba. Trezzo sull’Adda gyönyörű kisváros. Ősi városfal, egykori erőd maradványai, szépen rendben tartott utcák, egyetlen szemétdarab sem hever a földön. Tizenegykor már a fesztivál helyszínén lábatlankodtunk. Brad Gillis ugyanis a előző napi találkozáskor elárulta, hogy a Night Ranger akkor tart hangpróbát, és újra összefuthatunk. És mégis. A hangpróba megvolt, a Night Ranger is ott volt, csak éppen a vasajtó, amelyen át a zenészeket kisbuszokkal hozták be, kitartóan zárva maradt. Közben összebarátkoztunk két rijekaival, akik már tizenegy előtt otthagytak egy kupica whiskey-t a Jack Daniel’s üvegben, ami egy rendes toroköblítésre sem volt elég. A sörük is krónikusan fogyott, lázasan kérdezgették, hol van valami diszkont jó áron. Egészen Rijekából jöttek, hogy a Winger-koncerten „ledőljenek”.
A legkitartóbbaknak is elfogyott a türelme, és egy óra tájt úgy döntöttünk, elmegyünk egy pizzériába erőt gyűjteni. De lám, a sors keze! Épp kihajtunk a parkolóból, amikor kinyílik a vasajtó, kiugrik egy kisebb BMW, hogy felszedjen egy csoport embert. Közöttük ott állt fejjel-szakállal Jack Blades (Night Ranger), akire persze azonnal rávetettük magunkat a fényképezőgépekkel és a Night Ranger-albumokkal. Blades elárulta, hogy az ő gyökerei is valahonnan Szerbiából erednek, mert a nagymamája állítólag Petrov volt a leánykori neve (Nem keverte össze Szerbiát Bulgáriával vagy Oroszországgal? Mindegy, manapság minden lehetséges). És amikor tisztán kiejtette: „Dober dan!”, majdnem elájultunk. A többi történelem.
Három óra. A szervezők pontossága ezúttal is működött. A színpadra lépnek a Crazy Lixx. Fiatal, remek svédek, akik azonban nem mai csirkék. Bár aktuális albumuk, a „Riot Avenue” két éves, és az újon dolgoznak, külön időt szakítottak rá, hogy elugorjanak Trezzóba erre a koncertre, és egy pillanatra félretegyék a stúdiómunkát. A zenekar remekül összeszokott, a színpadon pontosan tudják, kinek mi a dolga az adott pillanatban. A színpad kihasználása, a mozgás, a közönség „heccelése”, a pózolás. Tesztoszteronban nincs hiány. Rock ‘n’ roll, fejjel a falnak. Talán kicsit szúrja az ember szemét az általánosság, hiszen a banda a közelmúlt glamzenekarainak imázsán és munkásságán nőtt fel, bár a számaik hangszerelés szempontjából hitelesen állnak a lábukon. Csak az az érzésed, hogy mindezt valahol, valamikor már hallottad. Egy jó fél óra sűrített játék. A srácok egyik számot a másik után zúdították ránk, és maximálisan kihasználták a fesztiválon rájuk szabott időt.
Már kora délután egyértelmű volt, hogy a fesztivál harmadik napja lesz a legjobban látogatott. A Crazy Lixx koncertje alatt is alig lehetett közlekedni a csarnokban, akkora volt a tömeg! Ez pedig csak fokozódott, amikor színpadra lépett az Issa. A zenekart a norvég énekesnő, Isabell „Issa” Øversveen vezeti. A lány a megjelenése mellett remek hanggal is rendelkezik, amellyel azonnal magával ragadta a nézőket. Főleg az erő kibontakozásában, a középső hangfekvésből a magasabb, sőt a legmagasabb regiszterekbe való átmenetben. Kiváló énekesnő. Az olyan dalok, mint az I’m Alive és az Angels Crying, fertőző dallamos rock makramét hordoznak, a zenét a műfaji sablonoktól pedig természetesen Issa utánozhatatlan énekstílusa távolítja. A billentyűknél ismét Alessandro Del Vecchio (Hardline) segített, aki a fesztiválon ebben a szerepben mentette meg előző nap az L.R.S. (La Verdi – Shotton – Ramos) projekt fellépését is!
A harmadik fellépő viszont több fokkal feljebb emelte a színvonalat. Hírnevét és hatalmas tapasztalatát látva a hosszú zenei pályán ez nem is meglepő. A név? Jeff Scott Soto a kísérőzenekarával. Kivételes énekes, aki ezzel a hanggal olyan fontos rockelőadók mellé került, mint többek között: Yngwie J Malmsteen, Journey, Talisman, Soul Sirkus, Eyes, Takara, Kuni és Axel Rudi Pell. Emellett Jeff a W.E.T. nevű új dallamos rock formációban is részt vesz, amely valamelyest átvenné a Talisman zenei örökségét, és a Trans Siberian Orchestra egyik amerikai változatában is. Soto négy zenész kíséretében lépett színpadra. Az első gitáros posztján a fiatal, de rendkívül tehetséges és a legapróbb részletekig precíz spanyol zenész, Jorge Salan állt, továbbá két brazil zenész, BJ (gitár és billentyű) és a dobos Edu Cominato, valamint a New York-i David Z a basszusgitáron. Jeff aznap szó szerint megállíthatatlan volt. A két nappal korábbi, W.E.T.-es nagyon kellemes benyomást ezzel a fellépéssel még tovább fokozta. Teljesen beleélte magát, kikapcsolt, és kisajtolta magából a legjobbat. A saját anyagból az Believe in Me és a Holding On beépítése nyűgözött le, ahogy a Look Inside Your Heart előadása is, amelyhez Jeff különleges vendéget hívott a színpadra! A Night Ranger gitárosát, Joel Hoekstrát! A kvintett játéka bravúros és kiérlelt, kompakt volt. Megalkuvás nélkül, teljes erőből. Természetesen nem maradt ki a Talisman-klasszikus „lojtr’ca” sem, amelyet Jeff két popsztár-sláger, Madonna (Frozen) és Seal (Crazy) gyors felidézésével fűszerezett. A végén megkaptuk a Talisman-számot, amelyet együtt játszottak el teljes egészében (I’ll Be Waiting). A végén Jeff kissé patetikusan kikönyörgött a szervezőktől még öt perc játékidőt, a zenekar pedig a nagy finálé gyanánt még ráhúzta a Steel Dragon-számot, a Stand Up-ot, amely utoljára vitte extázisba a jelenlevőket.
A legendás John Waite, akire talán mindannyian emlékeztek a Missing You című mega slágeréről, hálátlan szerepbe került. Neki kellett a legkevésbé sem lebecsülhető koncertélmény után színpadra lépnie, amelyet előtte Jeff Scott Soto nyújtott. Műfajilag is kilógott kissé a fesztivál előadóinak köréből, főleg ha figyelembe vesszük karrierje utolsó éveit, amikor újra intenzívebben kacérkodni kezdett a blues korszakával és a pályája kezdetével. Míg a ritmusszekció változatlan, továbbra is Tim Hogan (basszusgitár) és Rodger Carter (dob) alkotja, az egykori Matchbox Twenty-gitáros, Kyle Cook elhagyta Waite-et, a helyére pedig senki más nem került, mint az egykori Alice Cooper- és Pretty Boy Floyd-gitáros, Keri Kelli. John Waite fellépésén ismét meggyőződhettünk róla, milyen kidolgozott és karizmatikus énekstílusa van ennek a kivételes énekesnek. Enyhén megkopott hang, rendkívül lágy és érzéki, amikor az érzelmeket és a szenvedélyt kell kiemelni. Waite úgy érik, mint a jó öreg bor. A repertoárt természetesen gazdagították a The Babys-számok (Back On My Feet Again, Every Time I Think of You, Head First), és valahogy várhatóan két Bad English-sláger (Best Of What I Got, When I See You Smile). A közönséget alaposan felrázta a Missing You, a zárásra pedig Waite a Led Zeppelin Whole Lotta Love című számának feldolgozását választotta, ami nem volt a legbölcsebb húzás. Bár szórakoztatta a közönséget, Waite saját dalkatalógusa olyan széles, hogy nem kellene olyan számot játszania, amit a bolygón minden kölyök lejátszik, aki két alapakkordot fog a gitáron. De itt jön az a bizonyos „de”. A dal igazi énekesi kihívás, és John ezt tudja. Ezért pont ezen a ponton ámulatba ejtett még egyszer finomságával és lágyságával. Kiváló előadás, amit mindenképp meg kellett volna hallgatnia a mi öreg mogorvánknak, Robert Plantnek, aki a Led Zeppelin újraegyesülését már hallani sem akarja. Egy fellépés, ami kissé igazságtalanul Jeff Scott Soto árnyékában maradt.
A Danger Danger érkezése jókora csapat dallamosrock-rajongót vonzott a Frontiers Rock fesztiválra. A Danger Danger ugyanis mostanában rendkívül ritkán lép fel Európában, már ha egyáltalán. A legutóbbi stúdióalbumuk, a „Revolve” óta jó öt év telt el, és legfőbb ideje lenne, hogy a Danger Danger összehozzon még egy stúdióalbumot. A ritmusszekció eredeti maradt, Steve West dobol, Bruno Ravel pedig basszusgitározik, az énekesi feladatokat ismét a „kokerspániel-szerű” Ted Poley látja el. A gitárosi poszton 2003 óta a svéd gitáros-űrlény, Rob Marcello áll, aki a csapatban a kiváló Andy Timmonst váltotta. Ugyanez a Rob Marcello ugrott be például a House Of Lords gitárosa, Jimi Bell helyére a House Of Lords 2009-es őszi turnéján, így már a House Of Lords fellépésén Ronkében (Ronchi dei Legionari), Trieszt mellett meggyőződhettünk róla, mennyire sokoldalú és kiművelt gitáros nagyágyú. Pontos és gyors, mint az ördög! A Danger Danger remek bulit csapott. Valójában nem is kellett különösebben megerőltetniük magukat. Egyszerűen olyan erősek voltak a felizzott közönség elvárásai, hogy az végig magasan a tenyerén vitte őket. Ted Poley az évek során elveszített egy jókora darabot a hangterjedelméből, és a magasabb fekvéseket rutinosan kerülte. A Bang Bang, a Naughty Naughty (a záró részben), az I Still Think About You és a Monkey Business klasszikusok annyira megvadították a népet, hogy majd szétszakadt az élvezettől. Valójában a csarnok már az első pillanattól, a stúdiódebütálás nyitó slágereivel, a Rock America és a Boys Will Be Boys dalokkal alaposan remegett az adrenalinlázban. A közönség tehát megkapta nagy hőseit. A végén Poley hálából a közönségnek még ezt kiáltotta: „Stay horny Italy!” – egy megjegyzés, amely a közönség egész koncert alatt tanúsított féktelenségét tekintve nem is illeszkedhetett volna jobban e fellépés kontextusába.
A Frontiers Rock fesztivál egyik legjobban várt pillanata kétségkívül az amerikai Winger fellépése volt. A „Better Days Comin’” a zenekar frissen megjelent stúdióalbuma, alig egy héttel azelőtt jött ki, hogy a Winger színpadra lépett ezen a fesztiválon. Már a kezdetnél meglepő volt, hogy a csapatból hiányzott John Roth gitáros. A helyén láthatóan a zenekar egyik gitártechnikusa fogta a gitárt. Egyáltalán nem illett a képbe, pedig Kip nyilvánvalóan megkérte, hogy a színpadon lehetőleg utánozza John Roth játékát. Már a ruházatából ítélve sem illett oda az ürge, a „kamionos” kinézetéről nem is beszélve. A Winger iránti nagy várakozások ellenére a koncert alatt egymást érték a technikai problémák. A hangzás egyenesen elkeserítő volt. Kip Winger basszusgitárja csak a koncert felénél kapott „lábat”, és kezdett el zörögni. Nem csak ez volt a gond: a zenekart az összjáték hiánya is kínozta. Még az új Rat Race előtt komolyabb hiba történt: Morgenstein már megadta a kezdő ütemet, de nem mindenki volt ugyanazon a hullámhosszon, így az egész azonnal „összeomlott”. Elölről kellett kezdeniük, aztán a szám végül mégiscsak elindult. Bár a feszültség Kip Wingeren és a tőle balra álló Reb Beachen is érződött, a Winger különösen a koncert utolsó harmadában valahogy visszarázta a dolgokat a megszokott kerékvágásba, és a nagy profikhoz méltón szerencsésen kihúzta a koncertet. Az emberek nem sokat törődtek a zenekar gondjaival. Hőseik egy egész zsák klasszikus Winger-örökzöldet zúdítottak rájuk a színpadról: a Hungryt, a Pull Me Undert, a Madelaine-t, a Miles Awayt (Kip a billentyűknél, az elején a pedált keresgélte a lába alatt, azaz a technikusok elszúrták), a Headed For A Heartbreaket (hosszabbított kifutással, amelyben Beach különösen látványosan húzta végig az ujjait a gitár nyakán), a Cant’ Get Enoughot, az Easy Come, Easy Gót és természetesen a záró Seventeent. Egy harmadik sorban álló férfi, aki Brazíliából érkezett a fesztiválra, kivétel nélkül fejből ismerte a zenekar összes számát, amit Kip Winger is észrevett a színpadról. Párszor ráböködött, odadobott neki egy pengetőt, de az ürge észre sem vette. A saját világában volt. Boldogan élvezte az egyik kedvenc zenekarának dalait.
Kip Winger és csapata nem hozta a tőle telhető legjobbat, a Winger fellépése mégis igazi kis szenzáció volt, mert rendkívül ritkán szerepelnek európai koncertszínpadokon, és a csarnok a sok vad energiától csak úgy recsegett-ropogott. Reb Beach végre azt is megmutatta, miért becsülik őt ennyire gitárosként. A Wingerben sokkal inkább érvényesül, mint a Whitesnake-ben, ahol a zsenijét „szándékosan elfojtják”. Éppen a Winger számaiban mutatkozik meg a teljes zenei sokoldalúsága. Remélhetőleg a zenekar a „Better Days Comin’” népszerűsítésére őszi európai turnét állít össze, és nyílik alkalom legalább egy olyan koncertre, ahol a Winger természetesen legalább másfél-két órát játszik, vagyis legalább egy órát és háromnegyedet.
A Night Rangernek jutott az a nagy megtiszteltetés, hogy a harmadik nap főzenekaraként zárja a Frontiers Rock fesztivált. A híres san franciscói west coast AOR mesterségének elkötelezett legendás rockerek ma rendkívüli tapasztalattal, zenei rutinnal és rengeteg lejátszott koncerttel a hátuk mögött érkeztek. Ha 2011-ben még a Journey előzenekaraként láthattuk őket alig fél órán át, most egészen más volt a helyzet. A Night Ranger felállása változatlan: az eredeti tagok, Kelly Keagy dobos-énekes, Jack Blades basszusgitáros-énekes és Brad Gillis gitáros, valamint a később csatlakozott Joel Hoekstra gitáros és Eric Levy billentyűs. Az utóbbi három éve került a csapatba.
A Night Ranger színpadképe mindig külön látvány. Az összes erősítőt teljesen hátratolják, hasonlóan ahhoz, ahogy a Status Quo szokta, Kelly Keagy dobjait pedig jobbra előre teszik, hiszen Kelly több számban a fő éneket is átveszi. Így rengeteg hely szabadul fel a jobbra-balra, föl-le rohangálásra. A Night Ranger pedig átkozottul jól kihasználja. Az idő foga, amely Bladesen és Gillisen is rágódik, rajtuk egy pillanatra sem látszik. Még mindig elképesztően mozgékony pasasok, a fiatalabb Joel Hoekstrával tucatnyi színpadi akrobatikát mutattak be, már csak egy „split” hiányzott, és kész lett volna a kánikula. Gillis a hátán gitározik, és hasonló eszelős mutatványokat csinál, közben pedig mindent, amit kitalál, tollkönnyedséggel és hibátlanul játszik el. Bravúros pontossággal. Lenyűgöző. Hoekstrával kivételes gitárpárost alkotnak. Biztosan a fesztivál legjobb gitárospárosát, és ez nem is volt kérdés, jókora előnnyel. A Tesla előtt is. Az egész fellépésről elmondhatjuk, hogy a Night Ranger szinte biztosan (megérdemelten) elvitte az elsőséget a többi fellépő előtt. Felfalták őket.
A zenekar rögtön az elején talpra állította a csarnokot két jól ismert klasszikussal, a nyitó Touch Of Madnessszel és az örökzöld Sing Me Away-jel, majd a kiváló, újabb Lay It On Me-n („Somewhere In California”, 2011) és a vasbiztos Sentimental Street balladán át a Damn Yankees Coming Of Age című számának feldolgozásával örvendeztette meg a közönséget. Az első meglepetés tehát megvolt, jöhet a többi. Az első nagy fogást a „Big Life” (1987) albumról a The Secret Of My Success jelentette. A dal kislemezként jelent meg, egyúttal az azonos című humoros tévésorozat zenei alapjául is szolgált, amelyben Michael J. Fox játszotta a főszerepet. Ezt egy vadonatúj szám, a High Road követte. Így fog hívni a zenekar közelgő új stúdióalbuma is, amely idén júniusban jelenik meg. Blades úgy felhergelte a közönséget, hogy a refrénben háromszor egymás után kellett rákiabálnia: „Yeah!!, Yeah!!!, Yeah!!!”, és a nép újra vadul az ő kezéből evett. Az új szám remekül működik a többi anyag mellett, vagyis úgy tűnik, kapunk még egy klasszikus felfogású Night Ranger albumot, és ez nagyon jó. Aztán jött még egy cukorfalat. Ugrás az első, „Dawn Patrol” (1982) albumra és az Eddie’s Comin’ Out Tonight előadására, amelynek születéséről Blades mesélt egy vicces anekdotát egy Eddie nevű fickóról, aki még akkor járt a koncertjeikre, amikor a Night Ranger klubzenekar volt. Ami a Damn Yankeest illeti, amelynek dalait ma már nemigen hallani a színpadokon, a Night Ranger ezúttal más véleményen volt, és eljátszott még egy számot tőlük (High Enough). Így végig kiváló szinten tartották a hangulatot, és annyi pozitív energiát, amennyit a fellépésük alatt lehetett érezni, a fesztivál addig biztosan nem sugárzott. Újabb ok az örömre: két egymást követő szám a „Seven Wishes” (1985) albumról, a Goodbye és a Four in the Morning. A koncertpercek rendkívül gyorsan peregtek. A „Midnight Madness” (1983) albumról származó When You Close Your Eyes slágerrel a Night Ranger jelezte, hogy a koncert lassan a végéhez közeledik, ezt pedig rögtön megerősítette a „Dawn Patrol” debütről a Don’t Tell Me You Love Me, amelyet a Night Ranger pimaszul meghosszabbított, úgy, hogy belefűzte a Deep Purple-klasszikus Highway Star egy részét. A záró részben, ahol Gillis és Hoekstra ismét ámulatba ejtett, a végtelennek tűnő gitáros fölényükkel, a Night Ranger így pont a forráspontnál zárta a koncert rendes részét.
A ráadást nem volt nehéz megjósolni, amikor Kelly Keagy csörgődobbal kilépett a színpad széléig, és Jack Bladesszel duettben énekelni kezdte a híres Sister Christian sorait. Az első és a második nap főzenekarainak szerény ráadásával ellentétben, amikor a Tesla és a Stryper is csupán egy-egy számot játszott, a Night Ranger, miután a Sister Christiannel delíriumba hozta a közönséget, a színpadon maradt, és belekezdett abba a számba, amely valójában a lista végére maradt azok közül, amelyeket minden Night Ranger-koncerten el kell játszani. Természetesen maradtak a „Midnight Madness” albumnál, és a finálé a (You Can Still) Rock In America lett, amelyet Blades az előadás alatt többször átkeresztelt (You Can Still) Rock in Italyre.
A Night Ranger fellépése valójában az egész fesztivál csúcspontjának bizonyult! A megfelelő helyen. A végén. A zenekar végig rendkívüli örömöt, derűs hangulatot, pozitív hozzáállást sugárzott, gondtalanul és tollkönnyedséggel fűzte egymás után a számokat, nagy rutinról és hihetetlen tapasztaltságról téve tanúbizonyságot. A hangzás gyilkos volt! A többi zenekarral ellentétben a Night Ranger nem használt előre felvett háttérvokál-sávokat sem. Kicsattannak az energiától! És ez nagyon jó ígéret, hiszen jön az új stúdióalbum, a „High Road”, és reméljük, hogy hamarosan európai turné is követi.
A sok felhalmozott adrenalintól és pozitív érzéstől egyszerűen nem akartunk elszakadni a helyszíntől, pedig a fesztivált már lezárták. A sok látogatóval való beszélgetésnek nem akart vége szakadni, voltak köztük olyanok, akik a lengyelországi Bydgoszczból, a szerb fővárosból, Belgrádból, de Nagy-Britanniából, Görögországból, sőt Brazíliából, Franciaországból és Hollandiából is érkeztek. Az óra mélyen a hajnali órákba csengett, amikor az utolsó kinyitott sörösdobozig a fesztivál utáni derűt egy hatfős szlovén társaság tartotta fenn (két ajdovščinai, egy prekmurjei és három a ljubljanai környékről), egy olyan zenei műfajnak elkötelezve, amelyben nem sok kitérő akad. Melodikus rock, AOR, hard rock. Kivételes zenészek, énekesek és gitáros szuperhősök egész plejádja, valamint egy csomó remek zenekar, amelyek a Frontiers Records kiadó „szerződéses védelme” alatt állnak. Olyan zene, amely a dallami tökéletességet, a tiszta és kidolgozott éneket követi, és ahol a hörgés, a dallamot „elnyelő” félhangos kombinációk és a szétzúzott háromakkordos kalapálás szigorúan tilos. Ha szereted a melodikus rockot és az AOR-t, jövőre mindenképpen látogasd meg ezt a fesztivált. Még ha nem is a kedvenc zenekarod lép fel a színpadon, műfaji kilengések szinte nincsenek a fellépők között, ezért ez egy olyan fesztivál, amely végig csak töltene energiával. Természetesen a melodikus rock és az AOR rajongóinak nevében beszélek.
Kiváló társaság, kiváló zene, kiváló fellépések, kiváló kaja, kiváló energia. Panaszra semmi ok. Fesztiválok után ritkák az ilyen érzések. A Frontiers Rock fesztivál tehát telitalálat volt a céltábla „közepébe”! Hadd zárjam ezt a „szerény irományt” azzal a reménnyel, hogy jövőre ugyanitt találkozunk, és hogy a Frontiers Rock fesztivál állandó program lesz!
Setlista
CRAZY LIXX:
1. Rock and a Hard Place
2. Sympathy
3. Whiskey Tango Foxtrot
4. Lock Up Your Daughter
5. Riot Avenue
6. Blame It on Love
7. 21 Til I Die
ISSA:
1. Dream On
2. Looking for Love
3. Angels Crying
4. Invincible
5. I’m Alive
6. Can’t Stop
JEFF SCOTT SOTO:
1. Intro
2. Take U Down
3. 21st Century
4. Damage Control
5. Believe in Me
6. Look Inside Your Heart (with Joel Hoekstra)
7. Soul Divine
8. Holding On
9. Eyes of Love
10. Medley:
– Break Your Chains
– Day By Day
– Give Me a Sign
– Dangerous
– Just Between Us
– Mysterious (This Time It’s Serious)
– Frozen
– Crazy
I1. ‘ll Be Waiting (Talisman)
12. Stand Up (Steel Dragon)
JOHN WAITE:
1. Change
2. Back On My Feet Again (The Babys)
3. Rough & Tumble
4. When I See You Smile (Bad English)
5. Saturday Night
6. Every Time I Think of You (The Babys)
7. Best of What I Got (Bad English)
8. Missing You
9. Head First (The Babys)
10. Whole Lotta Love (Led Zeppelin)
DANGER DANGER:
1. Rock America
2. Boys Will Be Boys
3. Hearts on the Highway
4. Don’t Blame It on Love
5. Bang Bang
6. Beat the Bullet
7. I Still Think About You
8. Crazy Nites
9. Monkey Business
10. Naughty Naughty
WINGER:
1. Midnight Driver of a Love Machine
2. Madalaine
3. Hungry
4. Pull Me Under
5. Blind Revolution Mad
6. Down Incognito
7. Guitar Solo
8. Rat Race
9. Deal With the Devil
10. Stone Cold Killer
11. Miles Away
12. Headed for a Heartbreak (Reb Beach gitárszólója a kivonulóban)
13. Can’t Get Enuff
14. Easy Come Easy Go
15. Guitar Solo (Reb Beach)
16. You Are the Saint, I Am the Sinner
17. Seventeen
NIGHT RANGER:
1. intro (You Shook Me All Night Long)
2. Touch of Madness
3. Sing Me Away
4. Lay It On Me
5. Sentimental Street
6. Coming of Age (Damn Yankees)
7. The Secret of My Success
8. High Road
9. Eddie’s Comin’ Out Tonight
10. High Enough (Damn Yankees)
11. Goodbye
12. Four in the Morning
13. When You Close Your Eyes
14. Don’t Tell Me You Love Me
—ráadás—
15. Sister Christian
16. (You Can Still) Rock in America
Képgaléria





































































