Szerző: Urban Bolta
Helyszín: Explosiv / Grác / Ausztria
A koncert dátuma: 2014. 02. 11.
Látogatók száma: 250
Jegyár: 15 € (elővétel) / 17 € (a koncert napján)
Néhány évvel ezelőtt igazi underground bumm tanúi lehettünk: új, fiatal heavy metal zenekarok nőttek ki a földből, mint a gomba eső után, főleg a műfaj hagyományosan erős bástyáin. Skandináviából és a többi német nyelvű országból jöttek egymás után az újabb és újabb bandák, némelyikük olyan gyorsan eltűnt, ahogy felbukkant, mások viszont még mindig követik az álmaikat (és a küldetésüket). Az ilyen kaszkadőrmutatványok minden rajongójának szóló újabb turné, a svéd Enforcer kapitányi vezetésével, hozzánk legközelebb az ausztriai Grácban állt meg, ahová öt szlovén indult el. A baráti Paranoid portál munkatársainak társaságában elrepült az út, és mire igazán levegőt vehettünk volna, már egy pohár frissítő komlóitallal a kezünkben álltunk az Explosiv klub közepén, és vártuk az újabb koncertélményt.
Elsőként a hazai, grácii közönség előtt a Contra Verse mutatkozott be, a hazai hard rock underground régi ismerősei, hiszen tavaly kétszer is játszottak nálunk. A fiatalok tavaly ősszel adták ki önmagukról elnevezett bemutatkozó lemezüket, és annak újabb bemutatásakor szétszóródtak a színpadon. A szláv fülünk a Contra Verse-nél hamar kiszúrta a sváb énekes „harmóniát”, és kissé el is mosolyodtunk rajta, egyébként viszont semmit sem lehet felróni nekik! Az energikus fellépés, a közös helycserék, a színpad kitöltése, sőt a basszusgitáros köre a közönség soraiban is bizonyította, hogy a srácok tudják, milyen hipnotikus erő van egy jól összerakott koncertben!
Ki ne emlékezne a holland Vanderbuystra, akik három éve a legendás szászokkal (Saxon) csavarogtak Európában, és akkor a mi Kino Šiškánkban is a legtöbbek szerint rendkívül pozitív benyomást hagytak maguk után? Már a Carmine Appice-t (Cactus, Vanilla Fudge) idéző bajuszos külsejű gitáros is jelezte, hogy a hetvenes évek rockhagyományának rajongójaként ezen az estén jó helyen járok. A Vanderbuyst a klasszikus rocktrió retró hangzását műveli, húsos gitárhanggal és kellemes szólócskákkal, amelyekben a vágtázó Maiden-tempó új, földi köntöst ölt. A dalok a keményrockos UFO-hangzás és akár egy Status Quo-boogie között váltakoznak, mindegyikben közös a klasszikus rockzene iránti szeretet, amely a „kevesebb több” elvére épít. Az erőteljes, hangszeres jellegű mini-epikus szvitek magukkal ragadtak, és maguktól folytak egymásba, így a koncertnek egyáltalán nem volt szüksége az frontember közbeszólásaira. Bár a színpadi megjelenés kevésbé volt átélt, mint a következő két fellépőnél, a Vanderbuyst önálló, sőt sötét hangulatú megközelítésével rendkívül pozitív benyomást hagyott maga után.
A következő fellépők is régi ismerősei a szlovén színpadoknak. A kanadai Skull Fist három éve már játszott a maribori Pekarnában, az a koncert egyben az ottani metalszíntér egyik hattyúdala is volt, amely Mariborban az utóbbi években gyakorlatilag nulla. De hagyjuk legalább egy pillanatra békében a stájerországi gondokat. A Skull Fist azóta személyi huzatot élt át, az egyetlen eredeti tag a komikus óriás, Jackie Slaughter maradt, aki a kezében tartja a kanadai banda minden szálát; a zenekar közvetlenül a turné előtt adta ki második albumát, a „Chasing The Dream”-et. A Skull Fist az ódivatú heavy / speed metal újkori hírnöke, dallamos komponenssel, főleg az énekben, ahol Jackie a legatmoszférikusabb pillanatokban többször is Joacim Cains-re (HammerFall) emlékeztetett, pedig ösztönösen fényévekkel közelebb áll Steve Grimmett (Grim Reaper) iskolájához. Amilyen a zene, olyan az energia! Jackie és társai szétáradtak a színpadon, és a közönség kinetikáját, amely csak az este harmadik fellépésénél sűrűsödött be igazán, a saját javukra fordították. A terces harmóniák és a váltakozó szólók egyik, a speed metal rohamok másik oldalon azokra a napokra emlékeztettek, amikor a heavy metal még csak születőben volt, de kérdés, mekkora lehet egy Skull Fist-féle banda jövőbeli hatóköre, ha művészi értelemben a kellemes újrahasznosításnál többet nem tud felmutatni.
Az est fő neveként az Enforcer lépett színpadra. A svédek legutóbbi albumukat, a „Death By Fire”-t a neves Nuclear Blast kiadónál adták ki, ami a csapat számára óriási áttörést jelentett, mégis úgy tűnik, az underground metalközönség nem akarja kiengedni őket a karmai közül, így továbbra is kisebb klubokban kénytelenek játszani. A Skull Fist a kalóriaégetés lehető legjobb gyakorlatával dobta eléjük a kesztyűt, az Enforcer pedig mosolyogva fogadta a kihívást! Hiszen ők maguk is a nyolcvanas évek eleji heavy metal zenekarok reinkarnációjaként igazi koncertbombaként híresek. Egymás vállán ugrálás, szólózás az idegesen szinte speed metalos alapra, és a színpad teljes uralása azok az erények, amelyekben az Enforcer ragyog! A svédek ötödik sebességben száguldoztak végig az anyagon, többnyire az utolsó két lemezről, amelyek az egységes, háromperces dalok ellenére is elég dinamikát és riffforgatást tartalmaznak ahhoz, hogy a közönséget a karizmatikus színpadi előadás súlya alatt is elkapja a jó érzés örvénye. A Countess Bathory eljátszásával nem maradt el a főhajtás a kultikus brit Venom előtt sem, a közönség éneklése a saját dalok, az On The Loose, a Take Me Out Of This Nightmare és a Midnight Vice refrénjeinél pedig bizonyította, hogy a látogatók nem véletlenül kerültek a tett színhelyére. A akusztikailag kiváló terem remek hangzása tette fel a pontot az i-re a összeszokott fellépésen, de mivel az Enforcer görbéje a nagy kiadó támogatása ellenére az elmúlt évben sem ívelt fel jelentősen, náluk is magától felmerül a kérdés, nem kényszerülnek-e örökre megbékélni az olyan, az Orto bar méretű klubterek „kényelmével”. A fellépés mínusza a rövid játékidő volt, úgy tűnt, mintha a svédeknek már alig egy óra után elfogyott volna a szuflája!
„Outro” bandként az este végén még a Gengis Khan lépett fel, de a másnapi munkahelyi kötelezettségeink miatt még a sorozatlövésük előtt elindultunk haza. A „Total metal attack” minden szempontból sikerült, pedig Grác, illetve Ausztria általában nem éppen a régi iskolás heavy metal hagyomány mekkájaként híres.
A fotókért köszönet a Paranoid portálnak és Dominika Torkarnak.
Képgaléria
