Lángol az ég Grácban (2013)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Primož Novak
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Grác / Orpheum Teater / Ausztria
A koncert dátuma: 2013. december 4.
Látogatók száma: 650
Jegyár: 30,00€

Amikor bejelentették a Heaven Shall Burn turnéját, elég sok csalódott vélemény látott napvilágot: nehéz volt elhinni, hogy a főszereplő maga a Heaven Shall Burn, előzenekarként pedig a legendás svéd death metal csapat, a Hypocrisy szerepel, akik számos fesztiválon szinte headlinerként lépnek fel. Az a helyzet viszont, hogy a Heaven Shall Burn Európában láthatóan népszerűbb lett – a skandináv országokat leszámítva. Az idei Veto kifejezetten nagy visszhangot kapott, és visszaadta a bizalmat a csapatnak, amely az előző, Invictus albummal kissé megingott. A legendás Hypocrisy mellett a turnén a death metalos Dying Fetus és a skót deathcore-formáció, a Bleed From Within kísérte őket.

A grázi Orpheum kellemesen megtelt. Elsőre kicsit szokatlan volt, hogy nem özönlötték el a termet a szűk nadrágos, tetovált tinik valamelyik metalcore/deathcore banda véletlenszerű pólójában – ebből arra lehet következtetni, hogy a közönség nem pusztán a Heaven Shall Burn, esetleg a Bleed From Within kedvéért jött. Jól látszott ugyanis, hogy sok látogatót éppen a Hypocrisy és a Dying Fetus csalogatott ide.

A grázi estét a skót deathcore-os Bleed From Within nyitotta, akik gyakorlatilag szinte egész évben úton vannak. Elég sokat elárul, hogy az elmúlt pár évben már négyszer jártak Szlovéniában, de persze rengeteg más európai turnét is lenyomnak. A bandán látszott, hogy komoly kilométerek vannak a lábában. Minden tag összeszokott volt, kiemelkedett a dobos a váltások közé csempészett ötletes betétekkel, és a hosszú hajú gitáros, aki dallamos futamokkal szolgált. A Bleed From Within amúgy rendelkezik potenciállal. Az ő deathcore-verziójuk nincs túlzsúfolva agyonrágott breakdownokkal, az alkalmi dallamosság pedig megmenti őket az egyhangúságtól, de sajnos nincs elég kiemelkedő dalukuk ahhoz, hogy nagyobb közönséget megfogjanak. Az viszont mindenképp pozitívum, hogy az énekes skót akcentusával néhány látogatót megnevettetett.

A Dying Fetusnál kicsit más volt a kép. A terem már jobban megtelt, a háromfős, őrült death metal brigád pedig kegyelem nélkül nyomta. A hangzás az elején nem volt a legjobb, de idővel ezt a hibát is sikerült valamennyire kijavítani. A Dying Fetus főleg az állandó programpontjait hozta, mint a Your Treachery Will Die With You és a One Shot, One Kill, a régebbi rajongók pedig az Opium for the Masses és a Killing on Adrenaline alatt jöttek ki nyerőként. A csapat még mindig a tavalyi, jól fogadott Reign Supreme albumot népszerűsíti, amely a korábbi lemezekhez képest nem hoz a Dying Fetus számára semmi különösebben újat, csupán a stílusukat őrzi: gyors death metal riffek és hardcore betétek jellemzik. A banda kétségtelenül összeszokott, a dobos az embertelen tempó ellenére is pontos marad, a gitár és a basszus jól kiegészíti egymást. A Dying Fetus báját viszont kissé megfoghatja John Gallagher érthetetlen morgása és a gitárokkal azonos basszusvonalak, amelyek élőben fejetlen összevisszaságnak hangzanak, hangzásban pedig nincs is igazán kiugró pillanat. A Dying Fetus hat számmal megmozgatott egy kis részt a közönségből, de sokan már izgatottan várták a maradék két bandát.

A svéd Hypocrisy, amely idén adta ki a szolidan fogadott End of Disclosure albumot, a lehető legpompásabb stílusban akarta megmutatni magát. Ezért a repertoárjukat a lassabb dalokból állították össze, ahol a billentyűk kiemelkednek, és atmoszferikussá teszik a Hypocrisyt. A svéd kvartett, amely ezen a turnén egy másik basszusgitárossal lépett fel, így a Fire in the Sky, az Eraser, a Fractured Millenium és a záró Roswell 47 dalokkal szolgált. Az új album természetesen nem maradhatott ki, a címadó End of Disclosure és a Tales of Thy Spineless a várakozásoknak megfelelően elhangzott. A régebbi rajongók az Adjusting the Sun és a Killing Art alatt lelkesedhettek. A végén mégis az derült ki, hogy a Hypocrisy volt a turné gyenge láncszeme. A szellemi vezéren/munkamániás alkoholistán, Peter Tägtgrenen látszott, hogy nem tetszik neki, hogy a Heaven Shall Burn előtt kell játszania, fáradtnak tűnt (valószínűleg az alkohol miatt), és a játéka is meglehetősen átlag alatti volt. Igaz, a Hypocrisy zenéje nem túl bonyolult, de a szólói akkor is rosszul szóltak. Peter hangja első ránézésre megőrzöttnek tűnik, az üvöltése erős, de ezeket a sikolyokat a hangmérnök emelte meg, amiből kiderült, hogy Tägtgren már nem fiatal, és nincs meg benne az a hiteles vokál – bár olyan rossz még nem, mint Max Cavalera (Soulfly) esetében. Az egész meglehetősen rutinszerűen lett lenyomva, a „bejövök, felveszem a pénzt” elv szerint. Ez főleg az unatkozó dobosnál, Horghnál látszott, akin leginkább az érződött, hogy csak azért jött, hogy megmutassa a nagy dobfelszerelését. A Hypocrisy mindenesetre már mutatkozott jobb fényben is, legutóbb sokkal jobb fellépéssel lepett meg a Metaldays 2013-on.

Fél órás szünet után elérkezett a pillanat, amelyre sokan vártak. A színpad készen állt az európai metalcore-szcéna óriásaira, a Heaven Shall Burnre. Elindultak a kivetítők, a csapat pedig a hosszú szettjét az új Veto albumról a Die Stürme rufen Dich dallal nyitotta, amely talán nem olyan ütős, mint a legismertebb számaik, de bemelegítésnek a közönségre szabott dal volt. Utána viszont felrobbant a banda a Counterweighttel, majd jött még egy brutális újdonság, a Land of the Upright Ones. A HSB a hangzásával, a Bolt Thrower-es death metal riffekkel és a régi svéd death metal stílusú dallamosabb részekkel olyan erőt mutatott, amelyet úgy lehetne leírni, mintha tankgyalogság vonult volna át a termen. Ebben a stílusban folytatódott a műsor az Omen, a Fallen és a Combat dalokkal, amelyek ipari betétet is tartalmaznak. A banda végig különféle kivetített képekkel hangsúlyozta a gondolkodásmódját és a társadalmi-politikai kritikáját arról a rendszerről, amelyben élünk. Aztán szünet következett, a kivetítőkön pedig a Sea Shepherd hajón harcoló tengerészek beszédei jelentek meg, akik a bálnavadász hajók ellen küzdenek. A beszédek után a kivetítőn feltűnt a Sea Shepherd hajója, a csapat pedig belekezdett a Hunters Will Be Hunted című számba, amelyben ott van a tipikus HSB-ütősség, a dallamosság és a billentyűk viszont hihetetlenül epikus jelleget adnak neki. Nehéz azt mondani, hogy a HSB ezzel a számmal elérte a koncert csúcspontját, de a kivetítőkkel és az erős hangzással bebizonyították, hogy élőben egy dal sokkal jobban szólhat, mint lemezen, és hogy egy HSB-koncertnek megvan a maga varázsa, még ha már az ötödik alkalommal látod is őket.

A Hunter Will Be Hunted-del a HSB a maga módján mindent megmutatott: ütősséget, dallamosságot, erős ritmusszekciót és karakteres vokált, amelyet a gitáros is kiegészített, aki többek között a gitárdallamokról gondoskodott. A számválasztásból viszont hiányzott még néhány csemege. A Behind the Wall of Silence-szel felébresztettek egy kis nosztalgiát, hiszen a második album, a Whatever It May Take az utóbbi években eléggé háttérbe szorult. Itt lehetne a szemükre vetni, hogy a számválasztás nem volt a legmegfelelőbb, de sokaknál manapság az újabb lemezek élveznek elsőbbséget. A pillanat, amelyre kétségtelenül vártunk, ez volt: »Words, this words of freedom! A bequest, never to be silenced!« Ez a The Weapon They Fear, amellyel a HSB nagyobb ismertségre tett szert. Az Antigone a banda karrierjének legfontosabb mérföldköve. Nemcsak azért, mert egy nagyobb kiadóhoz kerültek, hanem mert a dalok és maga a zene is jobb lett produkcióban és dinamikában. Az Antigone-nal a HSB a maga módján stagnált, hiszen az onnan játszott számok, mint az Of No Avail és a Tresspassing the Shores of Your World, nem fogták meg annyira a közönséget. Az Endzeit viszont igen, amelyet a banda a szünet után játszott, finom zongorás intróval indítva, majd felrobbant a csapat, a közönség pedig az énekes, Marcus Bischoff mellett együtt üvöltötte:

»nothing, just nothing
nothing will wipe this heart out
and no one, just no one will break this frontline
We are, we are, we are the fighting ones
We are, we are the, we are the final resistance!«

Mondhatnánk, hogy a HSB itt kicsit közhelyes az egyszerű „sing-along” szövegekkel, mint például egyes hardcore bandák, a Soulfly vagy a Machine Head. A HSB üzenete viszont világos és erőteljes. Az viszont mindenképp meglepő, hogy feldolgozás is elhangzott. Elsőként a dallamos Black Tears az Edge of Sanitytől, másodikként pedig a Not My God (Hate Squad), amely az erős ritmusszekciónak és a dupla lábdobnak köszönhetően egyenesen fejforgatásra kényszeríti a látogatót. Zárásként a banda még a Voice of the Voiceless-t játszotta, amelynél gyakran csinálnak wall of deathet, de a zsúfolt teremben most sajnos erre nem volt lehetőség. Ezután a HSB a hosszú repertoárját a közönség helytelen viselkedése miatt zárta le, ami abban csúcsosodott ki, hogy sört dobáltak a színpadra, ami a zenekarral szemben mindenképp tiszteletlenség. A közönség egy része, amelynek nem tetszett a banda, a kedvenc együttesét üvöltözve tiltakozott ahelyett, hogy egyszerűen kiment volna, vagy a bárpulthoz ment volna. Így sajnos elmaradt a záró szám, ami mindenképp szórakoztató: a Valhalla, a Blind Guardian-feldolgozás, amely a HSB hangzásával nagyon érdekesen szól.

Az Orpheum színpadán remek felhozatal váltotta egymást, mindegyik csapat a maga módján emelkedett ki, a végén mégis, néhányak tiltakozása ellenére, a Heaven Shall Burn lett az este egyértelmű győztese. Ez a koncert alapján kétségtelenül kijelenthető, hogy a HSB a Metaldays 2014-en is meg fogja győzni a közönséget.

Setlist

BLEED FROM WITHIN:
1. Colony
2. Leech
3. Our Divide
4. I Am Oblivion
5. It Lives In Me
6. Uprising

DYING FETUS:
1. From Womb to Waste
2. Your Treachery Will Die With You
3. One Shot, One Kill
4. Praise the Lord (Opium of the Masses)
5. Killing on Adrenaline
6. In the Trenches

HYPOCRISY:
1. End of Disclosure
2. The Tale of Thy Spineless
3. Fractured Millennium
4. Fire in the Sky
5. Killing Art
6. Eraser
7. Adjusting the Sun
8. Roswell 47

HEAVEN SHALL BURN: