Szerző: Sandi Sadar Šoba
Helyszín: Kino Šiška, Ljubljana, Szlovénia
A koncert dátuma: 2013. 12. 03.
Nézőszám: 1.000 – 1.200
Jegyár: 14 €
Mennyire jó egy zenész, ha elveszed tőle az effektek kozmetikáját, a sikító torzítás helyett csak egy akusztikus gitár zengő testét nyomod a kezébe, leülteted a mikrofon elé, és lehetőséget adsz neki, hogy pusztán a saját hangszálaival és begyakorolt ujjaival tálalja zenéje lecsupaszított, letisztult formáját? Kevés olyan ászt hallottam mostanában, akit pár percnél tovább bírtam hallgatni, hiszen pózerekből és nagyotmondókból nincs hiány. És ha a világ színpadán az akusztika mint tiszta forma nem is uralja a fő rádióhullámokat, Szlovéniában – a kezdeti kölcsönzés, a nagyok bevált és kipróbált formátumának újrajátszása után – saját, mélyen gyökerező formátumot kapott egy műsor, amely már teljes húsz éve még inkább az akusztikára és a romlatlan hangzásbeli őszinteségre teszi a tétet. Lehet, hogy az Alpok innenső oldalán a változások – és még inkább a nemzeti médiabüszkeség falai között, a nyelvi és zenei színvonal bástyájában, a furulyázó fiú szobra melletti épületben – lassan és alig észrevehetően zajlanak, de valami teljesen változatlan marad: ami nem romlott el, azon egy hajszálnyit se változtass! Pontosan e parancs szellemében töltötte be idén »a ti kedvenc DJ-tek, Jure« rádióműsora a teljes huszadik évét: a műsor kinőtte a Radio Študent kereteit, tizenöt éve a Val 202-nél vetett horgonyt, több mint 200 adást és számtalan vendéget tudhat maga mögött, néhányszor kiszökött a rádióstúdió intimitásából a nagy színpadokra, és ezzel letette a névjegyét: az Izštekani nálunk valami több. Nekem az a pechem, hogy nem felejtek olyan gyorsan, és emlékszem az első ellenszenvemre a műsor iránt, amely túlságosan szó szerint kölcsönözte egy nagyon ismert és sokat nézett műsor formátumát – azét, amely felejthetetlen érzelmi és érzéki kitörésekkel jelölte meg az MTV-generációt olyan zenészekkel, mint Eric Clapton, a Nirvana, az Alice In Chains, a Pearl Jam, Neil Young, Sting, és még sorolhatnánk. Szlovénia az akkori mércém szerint átkozottul kicsi volt ahhoz, hogy egy olyan valami, mint az Izštekani, a végtelenségig húzza a vonatot, de úgy tűnik, akkor tévedtem. Jó – mit jó: kiváló – zenészből van nálunk annyi, hogy Jure Longykának több mint 200 adásra elegendő vendéget sikerült becsalogatnia akusztikus univerzuma ölébe. A régmúlt 1993-as első unplugged-adás után, amelyet a Sokoli és az elpusztíthatatlan Pero társaságában vettek fel, a hazai szcéna nevek valóságos tengere következett, mint a nekem oly kedves Demolition Group, a Miladojka Youneed, a Niet, a nemrég csodásan lecsupaszított és átformált Hexenbrutal, a két pólus között pedig a minőség és a szubverzivitás hosszú evolúciós idővonala húzódik, sajátosan provokatív és termékeny módon. Nem csak hazai avantgárd képviselők jártak itt: az Izštekani közben külföldi csemegéket is vendégül látott, egyes vendégek (a felmutatott minőség miatt is) többször visszatértek, igazán izgalmas volt viszont a bejelentés, hogy a kerek, 20. jubileumot egy egész estés látványossággal örökítik meg a ljubljanai Kino Šiškában, ahol a szlovén zenei színtér tizenegy zamatos neve lép színpadra, és az RTV Slovenija szimfonikusainak húsztagú zenekarával megtámogatva húsz dalt adnak elő a teljes unplugged-szellemben: dugó kihúzva, a felesleges hangzásbeli ballaszt ledobva, mindenki szeme és füle láttára! Ezt a meghívást akkora tömeg nem hagyhatta ki, hogy a szlovén koncertélet kápolnája az utolsó zugáig megtelt, a színpad előtt pedig a népes közönség várta a maga adag tökéletességét.
A kissé kopott nyitány – élőben előadott, aznap este túl sokszor hallott dzsinglek »a ti kedvenc DJ-tek, Jure« számlájára – után a műsor atyja és lelke, a kissé megőszült, de az alternatívától cseppet sem elforduló Jure Longyka a kikapcsolt mikrofonba mondott pár mondat után végül legyőzte a technikai ördögöt, a véletlen baki pedig rögtön jó poénná vált, remek szójátékká a műsor nevével. Az est konferansziéja epikus mesélőstílusában belekezdett a műsor születésének, metamorfózisainak és átalakulásainak történetébe – egy műsorénak, amely egyaránt formálta a rádiós csapatot, a stúdióban játszó zenészeket és a készülékek mellett ülő hallgatókat. A millennium után erősen halványulni kezdő szupernóvák egyik nagy jelensége kétségtelenül a Siddharta, amely azonban épp a dugó kihúzásával, felhígult és produkciósan túlfújt hangzásától eltávolodva kezdett visszatalálni jól ismert formájához – abban a hangzásban ugyanis a kreativitás és az avantgárd izgalom első kitörései után az utóbbi időben bizony kevés esszencia maradt (legalábbis a Petrolea lemez után, ha nem már a Saga után, a zenekar kreatív töltete teljesen kiürültnek tűnt). A Patrik Grebl vezényelte húsztagú RTV-szimfonikusok támogatásával a ljubljanai kvintett az igazi kvintesszencia keresésében a Nord felé veszi az irányt. A Klinik frissen és mesterkéletlenül őszintén szól, az akusztikus szerelésbe bújt Primož, Jani és Tomi pedig a klasszikus zongora hangjai, Tomaž fekete-fehér billentyűérintései és Boštjan erőteljes dobolása mellett magabiztos kezdés hőfokára fűti fel a termet – nincs mit a szemükre vetni. Tomi M. érettebben és teltebben szól, a banda többi tagja pedig nem hat annyira felfújtnak és pózolósnak, mint mondjuk a Stožicében tartott, félresikerült nagy show-jukon. Kellett egy kis földre szállás ahhoz, hogy az öt különálló egység között újra valódi szinergia áramoljon, hogy a személyes szakadékok fölött ismét szinapszisok és a kreatív összefonódás hídjai épüljenek – részben épp a megalomán Izštekani-projektnek köszönhetően. A Siddharta a Bežigrajski stadionban adott sikeres koncertje tizedik évfordulóján dupla CD-t és DVD-t adott ki, és ennek a nagy hangzásbeli kollázsnak, amely javított a zenekar megítélésén, az RTV Slovenija zenekarának kiváló zenészei is részesei voltak. Vonós hangsúlyok a Klinikben, de még inkább a legutóbbi kiváló kislemez, a Novi svet (Keaziree) megrendítő új hangvétele. Tomi M. ismét kreatív lírai démonjaival tért vissza, és a világ új felosztása után olyan sorokat írt, amelyek a Platina megrendítő utócsengésével teljesen betöltik a Katedrala boltíveit, mégpedig úgy, hogy ismét jobban hihetsz nekik, mint a pár évvel ezelőtti féligazságoknak: »Novi svet gori / Tišina / Vedno več ljudi v ogenj nosi sanje / Novi svet gori / in spet se bojimo / Novi svet gori / Tišina / Morda je to razlog, da v dimu odletim? / Morda je to razlog, / da ponovno se rodim? / Morda je to razlog, / da podrem vse in živim!«. Markáns kezdés, amelyet aztán gyors átállás követ, a műsor élő legendája, Lovšin úr személyes érkezése előtt pedig őszinte születésnapi köszöntés és közös éneklés következik az ünnepeltek, a Siddharta billentyűse, Tomaž és a szimfonikusok oboása, Maja tiszteletére. Az Izštekaninak pedig elég volt annyi, hogy mi a színpad előtt lélegeztünk és átéreztük a folytatást, amely sebészi pontossággal zajlott.
A Siddharta utolsó ütemei alatt a színpad bal oldalát minimalista felállásban elfoglalták a Španski borci srácai és férfiai – a kísérőzenekar, amely az Izštekani élő legendája mögött áll, annak az embernek a háta mögött, aki tulajdonképpen az egészet megnyitotta, és elindította a hajtóvadászatot az áramtalanított zene tökéletes változatára. Pero Lovšin, a szlovén punk nagy öregje, a Pankrti, majd a Sokoli frontembere, később a maga ura, gazdája – vagy ahogy tetszik – mindig is a buli, a szórakozás szinonimája volt, a precizitásé és az érzékiségé viszont kevésbé. Lovšin megfiatalított kísérőcsapata – Simon Cukljati és Rok Pogačnik gitáron, Rihard Zadravec harmonikán, valamint Pero »harcostársa a távoli 1848-as francia forradalomból«, Džimi Džej, ezúttal darbukával felszerelkezve – a Vitezi obložene mize Neko glupo nedeljo című dalának country-változatával kezdte a fellépést. »Če moraš borit se, vrn udarc / če moraš bit mirn sprazn kozarc …« – hörgi izzadtan a székre telepedett Pero, a Španski borci tábortűz melletti pengetésre emlékeztető előadása viszont nem igazán ébreszti fel a közönséget. A tagok között hiányzik a kémia szikrája, így Lovšin olyan, mint egy megöregedett bluesman, egy rocker, aki valaki más dalait játssza. Sokkal jobban beindulnak a dolgok a Sodn dan alatt, amely mindennek a végét jövendöli: az elpusztult Ljubljana víziójával a Sokoli dala az ősrégi, 1992-es Satan je blazn zmatran lemezről nosztalgikus emlékként és felhívásként szól, hogy gyökeresen változtassunk azon az állapoton, amelyben már jó pár éve rohadunk. Hogy ezer ember valóban megtöltötte a Kino Šiškát, azt a kicsit erősebb taps és az »Kokr se spodobi za sodn dan« refrén visszafogott együtténeklése kezdi jelezni, miközben a Španski borci tisztességesen elviszi kissé megnyújtott fellépését a nagy fináléig. Különösebb csúcspont ezúttal nem volt, de két erős adu már az asztalon volt, és nagyon kíváncsi voltam, mi jön még.
Hogy mi, szlovének Smolar, Pengov, Mlakar, fenntartásokkal Kreslin és Šifrer mellett valóban rendelkezünk velős dalszerzői erővel és potenciállal, azt a Katalena, az S Filtrom és hasonló, a megengedett határaival eklektikusan játszadozó zenekarok szféráiból kilépve a költőileg erős és hangolt Boštjan Narat bizonyította. Egy ember, aki a nyugodt, gáláns értelmiségi külseje alatt metaforákkal átitatott dühöt rejteget. A Strah je odveč a címe annak a lemeznek, amelyről Narat szép baritonjával az érzékiség és a színes simogatás mélyebb mélységeibe repülünk. A CDG 14.45 a színpadról egy adag kimerevített pillanatot tölt a fülekbe a párizsi Charles de Gaulle repülőtérről – arról a repülőtérről, amelyet arról a francia elnökről neveztek el, aki élete késő őszén egyszer azt írta: »minél jobban megismerem az embereket, annál jobban szeretem a kutyákat«. Gyengéd gitár, a háttérben a zenekar vonósszekciójának tompított pizzicatója, Narat pedig teljes ellazultságban ódát zeng a testhez, a szerelemhez, az elidegenedéshez, a búcsúhoz, az ürességhez, a kapcsolatok egocentrizmusához, a kimúlás szélén álló félelmekhez, az üvegszerű emlékekhez és a szenvedély impresszióihoz. Narat gördülékeny és áradó, érzékeny, metaforákban gazdag, kontemplatív – igaz viszont, hogy a gitárpengetés elhalása után, amely egy pillanatra a Metallica One-jára emlékeztet, a közönség nem fogadja olyan hangosan a tökéletességet, mint fogadna valami ismertebbet a rádióból. A langyos taps után Narat kivételes színpadi produkciója a Zdi se cinikus jazzes szépségével zárul; a dal a Konec sveta pride vedno nenapovedano albumon szerepel. A teljes hangszerelés megrendítően hat, ahogy a fiatal dalszerző egy újabb elveszett szerelemről énekel, amely soha nem történt meg – egy újabb soha be nem teljesült ismeretség és románc történetét. A randiról való távozás szép története, amelyre csak az egyik fél ment el, a reményhez, a Boldogsághoz, a Jövőhöz intézett megszólításként hat, de profánabbul szólhat annak az ismeretlen csinos lánynak és a tökéletes Szerelemnek is. A szenvedély gyönyörű lecsillapítása álmodozóbb hangulatot ad az élő adásnak.
Az álmodozás után viszont jöhet egy kis humor, bohóckodás, felpezsdülés és nyílt provokáció, avantgárd módra. Az emberek mindent értenek, nem? Hát persze! Ezért is csípem annyira a Zmelkoow-t, a tengermellék Monty Python-i humorának zászlóvivőit, a brutálisan őszinte cinizmus értelmiségijeit. A kihívás, amit a tengermelléki mókamesterek ezúttal maguk elé állítottak, messze átlagon felüli volt. Látványban is, hiszen a recesszió és a nélkülözés idején a legjobb, szó szerint arany ruháikat öltötték magukra, és elfoglalták a színpad bal oldalát. A dalban, amely tíz perc alatt hivatott elmesélni a szlovén ifjúság és a felforgatók forradalmi szellemének és hatékonyságának történetét, csodás adag csípősebb humor lapult. „A tüntetések átköltöztek a hipermarketbe, erről majd később mesélünk még. A zombik is a hipermarketekben vannak, szóval a dolgok csak áttelepültek – de a buli megy tovább” – kezdte a koncertes mesét a rá jellemző stílusban Goga. „Eljátszunk egy új dalt, az a címe, hogy Pussy revolucija. Előtte a Revolution Nine-t játsszuk, utána pedig egy dalt, aminek nincs címe, de két dal annyira felismerhető keveréke, hogy nincs is szüksége címre” – készíti fel a közönséget a sokkra a zenekar első számú torka, Longyka pedig elindítja a tízperces visszaszámlálást, amelynek lejártával a parti tréfamesterek akár szó szerint is „kihúzott dugójúak”, vagyis izštekaniak lehettek volna, élcelődik az est műsorvezetője. Hogy a Zmelkoow tarisznyájában mindig akad valami friss, és hogy ezúttal nem nosztalgiázni jöttek, azt Nuša, Žare, Goga és Aleš a dadaista kreativitás gyakorlati bemutatójával bizonyította. Az aritmikus intro igazi hangzásbeli provokáció volt, amely alatt Goga időnként belebrummogja a mikrofonba: „Number five … Number five … Number twelve …”, az idő harmadánál pedig a rendszer világosabb kritikája folytatódik, csípős cinizmussal mindazon forradalmárok rovására, akik ahelyett, hogy a parlament és más intézmények előtt harcolnának az igazukért, engednek a zombiszerű hívásnak, és a hipermarketekbe vonulnak, mert ott épp kiárusítás van. Eladott lelkek vagyunk, vagy inkább – a forradalom elbukott, teszi hozzá a maga módján a Zmelkoow, e felismerés után pedig szó szerinti mennybemenetel következik: a Led Zeppelin Stairway To Heavenjének és a Kekčeva pesemnek gyönyörű fúziója. A jókedv a legjobb, nem? A színpadi provokátorok aztán zenekari aláfestés nélkül, egy békés énekkel és egy kérdéssel zárják az estét, amelyre nekünk magunknak kell válaszolnunk, mégis oly gyakran inkább elengedjük a fülünk mellett: „Kaj mi poje ptičica sinička?” Már a verebek is azt csiripelik, hogy nagy …-ban vagyunk. Épp ezért – mosolyt az arcra, és minden rendben lesz, nem?
A Vse je OK (Minden rendben) egyébként a fiatal, bőbeszédű rapper ász, Rok Trkaj új albumának a címe is. Trkaj ezúttal kihúzta a dugót a felvett samplerei és alapjai alól, és DJ helyett a zenekar vonósai mellé a saját élő bandáját hívta színpadra, amelyben basszusgitáron Jani Hace (bizony, a Siddharta jelenlegi basszusgitárosa …) kapott helyet, a dobok mögé Janez Gabrič ült, gitárt Teo Kolori akasztott a vállára, a hangversenyzongoránál pedig Denis Horvat foglalt helyet. Lovro Ravbar szaxofonost nem látom a színpadon, a vokalistákat sem, Trkaj viszont erőteljesen és gátlások nélkül, a Rapostoli című, idén ötéves albumról származó Prvič című dallal vitorlázik be a szabad rím folyamába, mindazon dolgok áradatába, amelyeket mi, fiatalok egyszer mindig először teszünk meg. A szabad freestyle ezúttal metrikailag pontos, a kísérőzenekar funkos grooveja pedig szépen összeolvad a gazdag zenekari hangszerelés háttérrétegeivel. Az egész természetesen, erőltetés nélkül és kifejezetten gazdagon szól, a jól megszőtt szlovén szavak lavinájának pedig aktívabban, energikusabb ringatózással is átadhatjuk magunkat. Az Živim zato alatt a fiatal ljubljanai teljesen felszabadul, kinyitja az összes regisztert, és a kiszámíthatatlanság és a spontaneitás elve szerint – amennyire ezt egy élő adás megengedi – átadja magát az A-Kamela és az Oktet 9 tagja, Jan Šilc beatboxos kíséretének. Trkaj kitűnően elvégzi a dolgát, a kísérőzenekar is, így a gondolatok és villanások bőbeszédű lavinája igazi kontrasztot adott az egyébként inkább organikus zenének, Trkaj pedig a versenyben néhány lábnyi előnyre tesz szert a „vetélytársakkal” szemben „Az Izštekani-est győztese” címért folytatott küzdelemben, amelynek babérja persze csak a szájhagyomány, amit a koncert józan látogatói talán továbbvisznek a világba.
A folytatás lényegesen kontrasztosabb és – legalábbis ami a művészi oldalt illeti – extrémebb volt. Aphra Tesla kivételes szlovén zenész, aki saját magát valóságos operációs rendszerként, a lírája és költészete kicsorgatására szolgáló szelepként írja le, én pedig, miután fülemet először kezdték kenegetni a remek Home In The Zone lemez hangjai, alig vártam a koncertnek ezt a felvonását. Ezúttal tényleg joggal használom egy mondatban a vitatott, az átlagon felüli és az extravagáns szavakat, hiszen mindössze két szereplő minimalista megközelítése a velejéig lemeztelenítette magának Aphra zenéjének a lelkét. Az énekesnő kivételesen színes vokálja tökéletes szövevény: egy személyben egyesíti Josipa Lisac kecsességét és a múlt század aranyló húszas éveinek dívái felől érkező jazzes felhangot, a vastag, zamatos réteg alól pedig Rimbaud árnyai lopakodnak elő, kezet nyújtva Jim Morrison dallamos metrikájának (én legalábbis az egészben valami végzetszerűt, élest és fájdalmasat, fatálisat érzek). Az élvezetet tovább fokozza a metrika és a kivételes zenei tudás folyékony jazzes kompendiuma, amellyel a szlovén jazz feltörekvő tehetsége, az erőteljes Marko Črnčec szolgál, a Pojka Indiani és az érzékenyen elénekelt Raven után viszont be kell vallanom, hogy a kivételesség gyöngyszemeit ezúttal olyanok elé tálalták, akik nem érdemelték meg. A koncertkultúrára nem vesztegetnék szót: primitív alakok és bunkók egy olyan fellépés alatt, amely kicsit több figyelmet és koncentrációt igényel, ízléstelen beszólásokkal dobálóztak, hangos beszélgetéssel zavarták a színpadi ritmust, és tönkretették a teljes élményt azoknak, akik zenét hallgatni jöttünk a koncertre, nem pedig idióta sztorikat olyan dolgokról, amelyeknek semmi közük az Izštekanihoz. Ezúttal disznók elé szórták a gyöngyöt, ha szabad kicsit szélsőségesnek lennem. Az intenzív szívből jövőség és a mindenen túlmutató líra minimalista vokális lehelete, amely a szív legközepéig képes megrázni, olyan csőcselék elé került, amely mindig a legkézenfekvőbb, legkönnyebb megoldásra hajt. A megöregedett rockerek, a pózőrök, a végtelenített abszolutóriumú egyetemisták, a pénzes alakok és az üresfejű szerencsétlenek valami dallamosabbra és kézenfekvőbbre buknak, sajnos, a szomjas szánalmas horda pedig fölöslegesen ürítette ki a termet, csak hogy kiszáradt torkát enyhítse. Aphra Tesla volt az este észre sem vett kincse, ezért legalábbis tőlem a profizmusáért, méltóságáért és az előadás magas színvonaláért őszinte dicséretet és írásban vastapsot érdemel, amit ilyen magas színvonalú művészet meg is érdemel!
Szlovéniában ugyanakkor valóságos dagálydömping van, hiszen a Tide mellett létezik a The Tide is. Hogy melyik volt előbb, és melyik a jobb, az persze ízlés kérdése, és ezen nem érdemes vitatkozni. Én személy szerint egyiket sem favorizálom, de be kell vallanom, hogy a The Tide tökéletesen megfelelt a színpadi feladatnak: a zsúfolásig megtelt terem előtt ledobta magáról az összes ballasztot, és a számos közbülső érintés egyikével közelebb került az új, Landings című stúdiólemez földet éréséhez. Egyfajta egyenességről és tisztaságról van szó, amellyel Longyka a maga módján megtisztítja azoknak a zenekaroknak a megmérgezett szervezetét, amelyek időnként letérnek a saját (helyes) útjukról. A The Tide 2007-ben a 2007-es Izštekanin is ebben az ökológiai tisztításban találta meg a megoldást, Tomaž Štular énekes és a The Tide-os társai pedig már a színpadra lépésükkor dörgő tapsot aratnak. A Landings állítólag jövő év márciusában lát napvilágot, a Kino Šiška pedig a Little Love Pretender című dal ősbemutatóját kapja, amelyet ezúttal nem a zenekar dübörgő ambientjei és alternatív megközelítése, hanem a zongora, a basszus és az ének minimalizmusa jellemez, a szenvedélyt pedig a zenekari aláfestés gazdag rétege leheli bele. A The Tide több akar lenni egy alternatív bandánál, a pompőz hangkép pedig a nagy színpadok, a csillogó fények és a vakuk tengerének képét idézi a szemünk elé, bár szerintem a sztárcsillogás és a hírnév utáni sóvárgás túl van értékelve, a The Tide-nak viszont kellene valami több, amivel a nagyvilág könnyebben meghódítható lenne. Véleményem megváltoztatására az sem késztet, hogy a Tabu énekesnője, Tina Marinšek vendégként színpadra lép, és Štularral duettben elénekli a Carry On-t. Longyka egy kis figyelmet annak a ténynek is szentel, hogy a Tabu, a szlovén estrada (bármit is jelentsen ez) egének egyik fényesebb csillaga, épp azon van, hogy teljesen átöltöztesse a zenéjét, a repertoárját, jövő év júniusában pedig Szlovénia a Križankében láthatja majd a Tabut az RTV Slovenija szimfonikusaival. Vagyis még egy „az év csúcspontjai” közül …
Én magam leginkább a rock’n’roll korába tett színpadi időutazásra vártam, no meg arra, hogy megérkezzen a falanx, a Res Nullius, amely pár napja jelentette be a neten, hogy végleg lekapcsolja az erősítőket, vagyis a lélegeztetőgépeket a Res Nullius névre hallgató, haldokló betegről. Az okok nemesek: a kreativitás és az alkotási vágy hiánya miatt a döntés közös, és állítólag végleges. Most viszont valami új, ritkán hallott és látott dolog ígérkezett. »Amikor a ma estéről beszélgettünk, az is nagy kérdés volt, hogy lesz vagy nem lesz. Tíz nappal ezelőtt úgy állt, hogy lesz. Aztán azt mondták, lesz elektromos gitár és erősítő, de a hangszerelés más lesz. Tegnap délben pedig jött az üzenet: ‘A Res Nullius akusztikus gitárt hoz!« – konferálja fel a velenjei veteránokat a moderátor, az est házigazdája. Boštjan Časl basszusgitáron, Janez Marin a doboknál, az akusztikus gitárt felcsatoló Boštjen Senegačnik és az előtérben a sosem nyugvó Zoran Benčič ezúttal az egyik legjobb, ha nem a legjobb szlovén bluesszájharmonikással, Damir Jazbec – Jimmyvel osztozott a színpadon. Utóbbi a Mestni postopači lemezein hagyta ott kivételes kézjegyét, megfordult a B.A.N.G. különböző felállásaiban, beleszőtte magát a Jezdeci prostranih dimenzij fátylába, és az Alpok innenső oldalán Joey Frisco egyik legérzékenyebb és legátütőbb tanítványaként vívott ki komoly renomét. A Res Nullius a szokásostól kissé eltérő arcát mutatta meg a ljubljanai közönségnek: a teljes hangzásbeli minimalizmusra épülő, kivételes bluesrockos produkcióban levetkőzte mindazt a dühöt, kitörő energiát, feszültséggel teli veszélyt és fenyegető önpusztító töltetet, amitől eddig minden koncertjük, amelyen ott voltam, olyan volt, mint egy adrenalindús száguldás az érzelmek megzabolázhatatlan folyójának zúgóin, vagy egy vakon nekivágott ereszkedés, ugrás az ismeretlen sötétjébe. Most viszont a Krvavi kolaž és a Zdravo je biti divji kettőse valahogy zabolázott, megszelídített és visszafogott volt, egyáltalán nem jellemző a velenjei garázsművészek színtiszta rock’n’rollra felesküdött, organikus négyesére. Seni és Zoki szűkszavú és komor volt, Boštjan és Janez szinte jelen sem volt, az egyetlen, aki több mint 200 % színpadi energiát adott, a kivételes Jimmy volt. A torzított elektromos gitárok nélküli Res Nullius olyan, mint a lekvár nélküli fánk – valami egyszerűen hiányzik. Főleg az energia és a nagyon is kellő löket, amit a megfáradt, már-már ártalmatlan akusztika nem tud és nem is képes megadni. Valami bűzlik Krajnában, a keserű szájízt pedig ezúttal egy vérszegény, cseppet sem megrázó és emlékezetes fellépés hagyta maga után, amellyel a Nullius ezúttal egyszerűen nem állít új mérföldkövet. Vagy inkább a történelem és a körülmények egy keserűbb felvonásáról beszélünk? Részben az áll a háttérben, hogy a zenekar összes alapító tagja szinte véglegesnek tűnő, visszavonhatatlan lemondó nyilatkozatot tett: negyedszázados fennállás után eljött az idő, hogy befejezzék, embargót hirdessenek a zenekar családi ezüstjének kiárusítására, és átnyergeljenek valami másra, ami nem feltétlenül jobb. Lehet ez fatalizmus vagy átgondolt marketingfogás, tény viszont, hogy a találgatásokra csak az idő ad választ, hiszen Zoki arra a célzásra, hogy küszöbön áll az összeomlás, a Res Nullius szétesése, kétértelműen azt felelte, hogy a december még a Res Nullius hónapja, aztán meglátják, merre bomlik ki magától a történet és a saga folytatása.
Annál jobban bomlanak ki a kreatív szálak abban a szupersztár-szövetségben, amely Werefox néven egyesít embereket a Psycho-Path, a Bekko, a Sphericube és a Lollobrigida soraiból. A közös nevező ezúttal a tökéletes power-pop, a szlovén mainstream kigyúrt alternatív többlete, ami jóval több egy obskúrus, könnyed vonzódásnál a teljes édeskésséghez. A Werefox puha szívű gyilkos fenevad, kivételes zenei kolosszus, amelyet a kivételes Sašo Benko – Beko mérgező gitártémái építenek fel, és amelyhez a gyengeség leghalványabb jele nélkül csatlakoznak a stílusos fiatalok: Manuel Hahn basszusgitáros, az ütős ritmust adó David Halb a doboknál és a szlovén alternatív világ femme fatale-ja, a kivételes Melee. Ezúttal a kontemplatív, misztikusan zamatos I Am Memory lemez világába tett visszatérés kissé más formát öltött. A muravidéki avantgárd, popos alternatívok új lendületet adtak a dalaiknak, amihez hangszerelői pálcájával derekasan hozzájárult Mirko Lazer is: a March Of The Finest szilárd szerkezetébe, amely még kereste a pontosan belőtt hangot, majd átlépve a Redneck Genious Story szféráiba, abba a történetbe, amelyben egy ember elhatározza, hogy megeszi az autóját, tökéletesen beleszőtte a teljes kiforrottság és a felcsiszolt ragyogás kifinomult hangját. A Werefox a saját történetében az alapséma moderátorává válik, a nagyzenekar pedig a country rockos alternatíva vázlatos koncepciójára adja rá a teljes pompa és az újonnan felfedezett ütősség nagyon is szükséges húsát. A dramaturgiailag felépített finálé teljes extázisba torkollott, amit harsány taps követett, a Werefox pedig így hangzásbeli megerősítést is kapott arra, hogy valóban többről van szó puszta véletlennél és mindössze két remek dalnál. Úgy gondolom, a jövőben a kiválóság megismétlésénél többet is hallunk még tőlük. A srácoknak és a lánynak van elég mojójuk ahhoz, hogy tovább építsék és nemesítsék a történetet!
A visszaszámlálás azonban még nem ért véget, mert a húsz év – húsz dal számvetés jegyében a Niet helyett előbb egy egészen más zenekar foglalta el a színpadot, amely megszegte az Izštekani 20 évére tett tiszta számtani fogadalmat, és újabb adag provokációt szolgált fel. Az ötös Flirrt, amely a nevébe utólag becsempészett R betű előtti néven három lemezt vett fel (Frizerski salon, Modroplavo és Univerzum), az idei Lajffal kerekíti le a Horizont történetét. A zenekar, amelyet egyébként olyan tisztes zenészek alkotnak, mint Peter Vdovč billentyűkön, Toni Habula a doboknál, Borut Velušček basszusgitáron, David Stritar gitáron, valamint Rok Lunaček mikrofonnál és gitáron, sosem tartozott a zenei csúcsteljesítmények közé, ám remek, akusztikus lázadódalukkal, az Izštekani cíművel találóan kritizálják és értékelik a társadalom és a kor jelenlegi állapotát. Hogy túléljük ezeket az őrült időket, néha egyszerűen ki kell tudnunk húzni magunkat a konnektorból, a srácok pedig remélik, hogy az állam nem vezet be valami új adót a siralmas költségvetési lyuk betömésére – mondjuk a kihúzott állapotra. Mindent elloptak tőlünk – az álmokat, a jövőt és a jobb holnapba vetett reményt –, Rok és társai pedig ezt szépen szavakba öntik a megzenésített elégedetlenség és szarkazmus közvetlen, cseppet sem köntörfalazó énekében.
A lázadás és a punkforradalom szellemében, igazi sztárokhoz illő módon zajlott a záró felvonás is, amikor színpadra léptek az egykori nonkonformisták, ma a városi forradalom anarchista lázadásának legendás, megénekelt csillagai – a kivételes Niet. Hogy a punkos attitűd a zaj teljes kikapcsolásával is működik, azt Igro Dernovšek gitáros, Janez Brezigar basszusgitáros, Robert Likar második gitáros, Tomaž Bergant dobos és a potens szónok Borut Marolt (ismerjük el végre hangosan, hogy a srác jóval több, mint az elhunyt Habič puszta pótléka!) gyönyörűen bebizonyította, a szimfonikusok és a Rokovnjači szereplőgárdájának segítségével. A Balada za obečence baudelaire-i vinyetta, a rendszer társadalomkritikája, nagy »Niet!« a bitorlásnak, a kapitalista rabszolgasorba taszításnak, a nép megerőszakolásának. A Rokovnjači szereplőgárdájának kórusa (a színpadon többek közt ott áll az est második rappere is, Murat társa, Jose, aki ezúttal inkább dallamosan énekel) nagyobb erőt ad neki, így a Niet tömör hangzása és a zenekar mellett a kórusharmónia harmadik dimenzióját is megkapja. A Ruski vohun adta finálénál, amelyhez a Katedrala ezerfős közönsége kölcsönözte tüdejét és torkát, katartikusabbat sem a Niet, sem az Izštekani nem kívánhatott volna. A remek, energikus finálét harsány taps koronázta meg, amelyen az értelmes műsor csaknem háromórás, na jó, két és fél órásnak biztosan mondható születésnapi ünnepségének folytatása és utolsó felvonása múlt. Ezután jött a tűzijátékszerű dramaturgiai finálé: a Niet mellé először a Dan D frontembere, Tomislav Jovanović – Tokac lépett színpadra, aki a Lep dan za smrt refrénjének tolmácsolásával hatalmas ovációt aratott. »Sütött a nap, / és üvöltöttek a szirénák. / Kék volt az ég, / szinte egy felhő sem. / A világossárga nap alatt / futottunk az úton, / amikor átölelt minket az első villanás, / elestünk. / Pedig olyan szép nap volt, / túl szép a halálhoz,« – visszhangzik a Kino Šiška boltívei alatt, majd színpadra lép Tomi M. is, lefekszik a monitorok elé, és elszavalja: »Vérben feküdtél, / a vadászó levegő és a tűz közepén. / Feküdtél a nap alatt, / az izzó, vörös, valószerűtlen nap alatt / A horizont közepén, / füstbe burkolózva. / A háború első napjának közepén, / háború, háború …« – a terem pedig túlharsogja az addig is zajos extázist, amely túlnő az est statikusságán. Az este ugyanis rendkívül kifinomultan zajlott, mégis alárendelődött annak, hogy élő adásról van szó, amelyet a Val 202 hullámai közé zártak, a teljes kihúzottság kvadránsában …
A jubileumi esemény így megérdemelt helyet kapott az Izštekani műsor történetében. Egészében mindent egyfajta szinte rokokós túlzsúfoltság, gazdagság, csillogás és a teljes erő exhibicionizmusa hatott át, amely tisztán akusztikus tüdőből is képes volt dübörögni. Az egész rendezetten, tervezetten, jól átgondoltan és elegánsan szólt. Kisebb javításokkal, főleg a sekélyes ízlésű emberek átprogramozásával a történet tökéletes lehetett volna, és még magasabb szintre juthatott volna, de ezúttal nem halljátok tőlem újra az ítélkezést, hiszen ha jó a vége, minden jó, nem igaz? A fények teljes lekapcsolása után a Katedrala, a koncertélvezet szentélyének gyomrában fokozatos kikapcsolódás, kilépés, kihúzás következett a terem előtti térben. A legjobbak, leghangosabbak, legnagyobbak társaságában, a beavatottak, megvilágosodottak és mindentudók körében; a szerényebbeknek pedig már az az érzés is elég volt, hogy ezúttal rengeteg jót kaptak az álmodozáshoz a következő 20 évről, a zene még akusztikusabb spektrumába tett következő organikus ugrásokról, a felforgatás és az elfogadhatóság határának következő, Jure Longyk-féle átlépéseiről. Mi többet kívánhattunk volna a szlovén zene édes falatkáinak estéjétől? Vagy mégis? Talán egy kis Miladojkát, Demolišnit vagy hasonló kaliberű bandát, ám ezek egyelőre csak beteljesületlen nedves álmok maradnak a következő alkalomig. Talán a nagy 30 évre, amelytől már csak 10 év választ el minket? Talán … Majd meglátjuk …
Setlista
1. Klinik (Siddharta)
2. Novi svet (Keaziree) (Siddharta)
3. Neko glupo nedeljo (Peter Lovšin)
4. Sodni dan (Peter Lovšin)
5. CDG 14.45 (Narat)
6. Zdi se (Narat)
7. „10 minutni digitalni ajmoht skladb” (Zmelkoow)
8. Prvič (Trkaj)
9. Žvim zato (Trkaj)
10. Pojke Indiana (Aphra Tesla)
11. Raven (Aphra Tesla)
12. Little Love Pretender (The Tide)
13. Carry On (The Tide és Tina Marinšek)
14. Krvavi kolaž (Res Nullius)
15. Zdravo je biti divji (Res Nullius)
16. March of the Finest (Werefox)
17. The Redneck Genius Story (Werefox)
18. Izšekani (Flirrt)
19. Balada za obešence (Niet)
20. Ruski vohun (Niet)
————————
21. Lep dan za smrt (Niet, Tokac és Tomi M.)
Képgaléria
