Szerző: Sebastijan Videc
Fotók: Jerneja Jerak
Helyszín: Arena Wien, Bécs, Ausztria
A koncert dátuma: 2013. november 12.
Jegyár: 33.70€ elővételben
Negyedszázada annak, hogy Halifaxban összeállt öt angol srác, és megalapította azt a zenekart, amely mély nyomot hagyott a súlyos metal világán. Talán a borongós angol időjárás is hozzájárult a stílusukhoz, de tény, hogy a death metal indulásból váltva már a második, Gothic című albumukkal kitaposták a doom és a gothic metal ösvényeit. Ebben a tiszteletre méltó időszakban tizenhárom stúdióalbumot adtak ki, és az általam ismert kevés zenekar egyike, amely a hangzással kísérletezve letért az útról: elektronikus popot, gyakorlatilag Depeche Mode-os árnyalatú lemezeket is kiadtak, de végül megtalálták az utat, és az utóbbi kiadványokkal visszatértek a gyökerekhez. Az is érdekes, hogy a zenekar az egész karrierje alatt ugyanabban a felállásban maradt, a dobosokat leszámítva: Nick Holmes és Greg Mackintosh még mindig az új anyag megírásával foglalkozik, és a jövő áprilisra új album felvételét is beharangozták.
A jubileumi turnék tapasztalatom szerint mindig remek koncerteket ígérnek, hiszen általában jó setlistet és neves előzenekarokat hoznak magukkal. Most sem tévedtem: a közmondásosan hűvös osztrák közönséget többé-kevésbé sikeresen melegítette be a svéd doomos Katatonia és az olasz gótikus Lacuna Coil.
Az Arena Wienbe érkezve nem kevéssé lepődtünk meg, hogy a meghirdetett nyolcórás kezdés ellenére már negyed nyolckor a Katatonia komor hangjai szűrődtek ki a csarnokból. A lelátó tetején választott hely jó hangot és kiváló rálátást adott a színpadra. A svédek ezen a turnén úgy döntöttek, hogy teljes egészében eljátsszák a 2003-as Viva Emptiness albumot, kiegészítve a Wait Outside-dal, amelyet a többi dallal együtt vettek fel ehhez a lemezhez, de csak a következőn jelent meg. Az említett album tíz éve új korszakot nyitott a zenekar életében, mert rockosabb hangzások felé fordultak, a lemezt pedig a kritikusok és a hallgatók is jól fogadták. Ha már évfordulós turné, a Paradise Lost mellé a Katatonia is odatette a magáét. Ahogy a Metallica pár éve a szomszédos Udinében a Black albummal, a svédek is fordított sorrendben játszották végig a lemezt. Ez persze azt jelentette, hogy a legütősebb és legismertebb dalok zárták a műsort. A remek hang és a jól kivehető hangszerek ellenére a közönséget, pár kivételtől eltekintve, nem igazán sikerült felrázni. A hibát elsősorban az ének körül kell keresni: a vokálokat szinte alig lehetett hallani, a fő ének pedig kissé túlságosan előtérbe került, ami nem tett jót Jonas Renksének, akinek az énekteljesítménye ezúttal ingadozó volt, és a haja mögé bújás sem segített rajta.
Ha a Katatonia hangzásának még élvezni tudtuk, a Lacuna Coil fellépésére a helyzet tipikusan olaszosan fordult. Rengeteg basszus és közép zavaros masszává mosta össze a hangzást, ráadásul Cristina és Andrea mikrofonja túl halkra volt állítva, így az ének elveszett a gitárok kakofóniájában. A hölgy hangját végül sikerült felerősíteni, Andreát viszont csak a dalok energikusabb részeinél lehetett jól hallani. A fekete munkásingbe öltözött olaszok fellépése jellegzetesen energikus volt, az énekesnő szexepilje pedig minden, csak nem elhanyagolható. De lám, lám: a közönség megint hidegen követi az előadást, és minden dal végén udvariasan tapsol. Az egész jelenet inkább egy bécsi komolyzenei koncertteremben a Strauss-slágerek csokrát lejátszó koncertre hasonlított, mint egy metalkoncertre az osztrák főváros valamelyik ismert underground klubjában. Az olaszok a műsor nagy részét az aktuális Dark Adrenaline albumra és a 2006-os Karmacode-ra építették, fűszerezve a Heaven’s A Lie, a Swamped és a Spellbound slágerekkel.
A színpadátépítés miatti jó félórás szünet és a Lacuna Coil után igencsak kellő fülpihentetés után minden készen állt az est ünnepeltjeire. A jogos félelem a rossz hangzástól mindenki nagy szerencséjére azonnal szertefoszlott, amint az intro után felcsendültek a Mortals Watch the Day első taktusai a távoli 1992-es Shades of God albumról. Minden hangszer jól szólt, a basszus és a ritmusgitár remekül hallatszott, az ének pedig tiszta volt, de pont elég hangos: igazi balzsam a dobhártyáknak. Ahogy egy jubileumi fellépéshez illik, a zenekar „az összes” albumáról játszott, ami elég sok ugrálást jelentett a különféle stílusok között. Ha kíváncsi vagy, miért az idézőjel az „összes” körül, a válasz: egy kivételével minden albumról. A kiadó, az EMI ugyanis annyira beleavatkozott a 2001-es Believe in Nothing albumba, hogy Mackintosh egy interjúban azt mondta, számára ez a lemez nem létezik, és úgy tűnik, ez a setlist összeállításában is közrejátszott. A műsor igazi desszert volt a zenei ínyencek étlapján. Az életmű egészét átfogó dalok Holmestól két esetben még growlt is kívántak, amit évek óta nem hallhattunk a színpadon, és ezt éppúgy jól abszolválta, mint az egész fellépést, amely a korábbi koncerteken olykor gyengélkedett (emlékezz a Kino Šiška-beli fellépésre). Aedy a maga egyedi, ringatózó stílusában energikusan nyűtte a hétnyakú gitárt, Mackintosh pedig a zenekar hangzását meghatározó dallamos részeket szolgálta fel. Látszott, hogy a srácok jókedvűek, Nick az Isolate-ot még a Freddie Mercury-féle Living On My Own megidézésével is körítette. Hogy az évek alatt rengeteg rutint szereztek, azt a One Second bizonyította, amikor a samplelt intro hangereje a minimumra esett, és ők basszussal, dobbal és gitárral szinte azonnal pótolták a hiányzó samplet. A fellépésnek azonban a többség szerint volt egy rossz oldala: túl rövid volt, sokkal rövidebb, mint egy ilyen jubileumi koncerthez illett volna. Hiányoltuk például az olyan klasszikusokat, mint az Ember’s Fire és az As I Die, amelyek nem fértek bele az egyórás-negyedórás műsorba. Mindezek ellenére a közönség elégedett volt (és csak egy hajszállal élőbb) azzal, amit látott és hallott. A végén a Paradise Lostnak csak gratulálni tudunk, és újabb 25 gyümölcsöző évet kívánunk nekik.
Setlista
Katatonia:
Inside the City of Glass
Wait Outside
Omerta
Evidence
Complicity
Walking By a Wire
One Year From Now
Wealth
Burn the Remembrance
Will I Arrive
Premonition
Criminals
Sleeper
Ghost of the Sun
Lacuna Coil:
I Don’t Believe In Tomorrow
Kill the Light
Fragments of Faith
Heaven’s A Lie
The Game
Our Truth
Upside Down
Without Fear
Swamped
Intoxicated
Trip the Darkness
Spellbound
Paradise Lost:
Mortals Watch the Day
So Much Is Lost
Remembrance
Gothic
Enchantment
Faith Divides Us
Tragic Idol
Never For the Damned
Isolate
Say Just Words
Rotting Misery
One Second
True Belief
Over the Madness
Képgaléria
