Szex, drogok és punk’n’roll – ezúttal egy hibával (2013)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Sandi Sadar Šoba

Helyszín: Orto Bar, Ljubljana, Szlovénia
A koncert dátuma: 2013. 11. 08.
Látogatók száma: 40 – 50
Jegyár: 5 €

Az ismételt élvezetek ritka madarak: ami elsőre telibe talál, az másodszor, harmadszor, jó esetben negyedszer sem biztos, hogy ugyanolyan minőségben forgat ki magunkból. Az viszont igaz, hogy ha valami a szívedhez nő, az egy-egy félrecsúszás után is ott marad, és nem jár érte éles kritika vagy spártai szigor, amivel valakit keresztre kellene feszíteni vagy felelősségre vonni. A zenében ennek semmi keresnivalója, és azt mondanám, hogy ilyesmi a legjobbakkal is előfordul. Most mégis becsúszik néhány ilyen keserű cseppecske a pénteki esték retrospektívájába is, amelynek áldozatai a főszereplők voltak – a ribnicai Golliwog –, mellettük pedig a Project One és a Gužva u bajti (G.U.B.) próbálta ki a deszkákat. Most nem a csúcsok csúcsáról lesz szó, hanem a kijózanodás pillanatáról, ami egy olyan eseményt, mint a sokat sejtetően Drunk In Public névre keresztelt koncert, afelé fordíthat, amit a zenében a legfontosabbnak tartanak – az összefüggésre, az átláthatóságra, a szívre és mindarra, amiért a zenét szeretjük, tiszteljük, és amiről reméljük, hogy a tér és az idő egy adott koordinátáján fenomenológiai módon megvalósul. Hagyjuk a filozofálást, térjünk a tényekre.

Az Orto előtt, ahol este kilenc körül már komoly csődület gyűlt össze jó punkzenére szomjazó emberekből, a novemberi szmog fojtogató ölelésének állott levegőjében sem lehetett mást érezni, mint optimizmust és örömet. A punk mostanában szó szerint újjászületőben van, és hosszú idő után a Dirty Skunks nevű kollektíva fiúinak és lelki testvéreinek, Matejnak és Črtnek a kezdeményezésére, azok a nagyszerű látnokok és igazi zenerajongók jóvoltából élőben is láthatod azokat az arcokat, akiket 10, 15 vagy 20 évvel ezelőtt talán lekéstél. A punk kritikus oldalával a recesszió és a válság idején több mint üdvözlendő kikapcsolódás, szelep a lelkedben felgyülemlett érzéseknek, olykor pedig egyszerűen jólesik kikapcsolni az agyat, meginni egy-két sört, és a vadító kombinációra – az élességre, a sebességre és az ősi dallamosságra – a hallottak mellé még egy pillanatnyilag odaillő pogót is lejteni.

Az Orto színpadának elfoglalása után, még mielőtt az est sztárjai megérkeztek volna, az őszi köztéri ivászaton még egy kis erőfeszítés és szenvedés következett. Elsőként a ljubljanai–ribnicai zenei gyökerű fiúkat szólították a színpad elé, a Not Looking Pretty (N.L.P.), az Aktivna porpaganda és a Golliwog tagjait, akik a Project One néven futnak. Ultragyors punk rockra számíthatsz, még ha a bandát a nevéről nem is ismered – a fiúk szerint ilyet Simona Weiss óta nem hallottál –, a »Das Hardkoa mit ein bisschen TuliLuli« pedig alaposan felcsigázta a kíváncsiságomat, így a második közös, Project 1 néven adott koncertjükön örömmel támogattam őket a színpad alatt. A csapatot mókás srácok alkotják, akik kiskoruk óta a kalifornai punkon nőttek fel: a basszusgitáros és énekes Žiga Eržen, a Vid Trdan–Jakob Ivanetič gitárpáros és Jernej Premru a dobok mögött. Együtt, ultrapozitív, szívből jövő szellemi hajtóerővel bizonyítják, hogy dallamból nincs hiány. A punkosan éles, kaliforniai alapokra épülő HC ütős sortüzeket kever éppen eléggé nyers gitárokból, a Metalac című szám hangszeres bevezetője után pedig a fiúk még egy kis hamis hangszálénekkel is megtoldják a dolgot, ami egy csepp valódi frissességérzetet és garázsszagot visz a koncepcióba, abba a garázsba, ahol az igazi zene születik. A régi, rutinos punkmacskák, akik még csak rövid ideje alkotnak együtt, előjáték nélkül a közönség hasüregébe tálalják a Dark Dildót. A gitárok és a basszus tömören szólnak, a dobok szilárdak és magabiztosak, Žiga vokálja viszont a sok igyekezet és befektetett energia ellenére, a merev angol kiejtésével és a helyes intonáció hamis keresgélésével nem győzött meg. Fat Mike stílusában (a pályája elejéről) a Project One inkább a Liberal Animation korszakos NOFX-re hasonlít, mint azokra, akik a Punk In Drublicot, a Ribbedet vagy valami újat szolgálnának fel, a felszín alatt viszont elég a buli ahhoz, hogy az első színpad előtti frusztrációlevezetésnek az első punkbalett-táncosok átadják magukat. Ezután a Project One még egy kis ponyvát tálal a Caged Dick formájában, a Time Took után pedig jön a franchise fő ütőkártyájának boncolgatása – a Tuliluli című számmal bebizonyítják, hogy az a kis HC-mag gyökeret eresztett, és ezek a gyökerek egyetlen kompakt csomóba kötik a csapatot, amelyet az azonos dolgok, a zene szeretete forraszt össze (hiába állítják magukról a srácok, hogy a csajok, a drogok és a hírnév miatt vágtak bele a zenélésbe: a hírnévhez egyelőre korai, csajból sem volt túl sok a színpad alatt, a mérgezettségről pedig nem tudnék nyilatkozni …), a D.I.Y.-logika pedig hamarosan az első komoly felvételt is ígéri, amivel a punkvirágok reneszánsza valóban újra kilátásba kerül a régi veteránoknak. Szerintem közben csiszolni és átdolgozni is kell majd a nyersen összerakott szerkezeteket, amelyekből most hiányzik az a pici valami, amitől a dalok még hatásosabbak lennének, a csapatnak pedig a színpadon egy kicsit oldottabbnak kell lennie, és ki kell engednie a démonait, a kis Lokikat, hogy még jobb legyen a buli, a megrázott és enyhén becsípett közönség arcán pedig még több legyen a mosoly. A többi úgyis lényegtelen és értelmetlen, mint azoknak a daloknak a címei is, amelyek a bőr alá kúsztak, és jelezték a banda igazi zenei potenciálját. Azzal a hangsúllyal, hogy a kollektívának azt is tisztáznia kell, keresnek-e még egy tagot a mikrofon mögé, vagy Žiga kezdi gyakrabban használni a hangját. Ezzel az enyhe kritikával természetesen csakis a csapat minőségi javára gondolok.

Egy gyors, menet közbeni átállás után kicserélődnek a színpadi elemek, a Gužva u Bajt (G.u.B.) pedig a ljubljanai street punkról alkotott víziójával egy csepp dekadens természetet kínál, alternatívát a divatos pussy punkereknek és a politikai aktivistáknak egyaránt. A Dead Kennedys biafrai anarchopunk-engedetlenségi doktrínája látható, érezhető és hallható, de a szereplők között ennél még több utcai lázadás érződik, amely a barikádokra hajt, hogy megvédje a saját integritását. A régi vágású, ódivatú punk kormányosú négyest a kiváló és magabiztos Vladimir alkotja basszuson és gitáron, akit háttérből eszméletlen erővel és kíméletlenséggel kísér az éppen eléggé megtámogatott Tulio, Ferenc „Kenjac” és Kosma gitárjai nélkül pedig a G.u.B. rombolóhajó lenne a nélkülözhetetlen robbanóanyag nélkül. A G.u.B.-ot eddig nem sikerült elkapnom, de tény, hogy a srácok minden, csak nem kliséssé vált divatkiegészítői a szlovén underground színtérnek. Közelebb állnak ahhoz, hogy a punk mindig is magasra emelt középső ujj volt minden norma, keményített merevség és konvenció ellen, az olyan ütős számok alapján, mint a Narkoman, a megkevert mondóka, az 1243, a Debelolična gospodična, vagy az Ismeta je punk, csak annyit ismerhetek el, hogy igazi kaliberek, akik nem kesztyűs kézzel simogatják az arcod, hanem tépik, tekintet nélkül a holnapra, ami talán egyszer majd el sem jön. Jóval több a baszott igazság abban, hogy Prokleti brez sreče vagyunk, és hogy itt az ideje a lázadásnak és a forradalomnak, de az is igaz, hogy a The Clash eredetijénél inkább a Ljubljana illatát árasztó White Riot jelzi, hogy a közönség még vár egy kicsit a felkeléssel, bár a hangulat a színpad előtt összhangban volt a koncert elnevezésével …

A legjobb mindig a végére marad, és bevallom, én kifejezetten az igazságosság, a veganizmus és a világ elleni erőszakmentesség ribnicai ütőképes aktivistái miatt fúrtam be magam az Ortóba – abba a világba, amelyet saját magunkénak vallunk anélkül, hogy bármiféle aláírt okirat igazolná az ilyen tettek jogosságát. A Golliwogot idén már háromszor hallottam és éreztem, és minden alkalommal pozitívan megráztak, optimizmussal és boldogsággal töltöttek el, és kedvet adtak a kiegészítésekhez és a továbbfejlesztésekhez. A Slovenia alultáplált és hátrányos helyzetű szegletéből, Ribnicából érkező dallamos HC-nek van tökössége és tartalma, a legutóbbi, Plague Allegiance című lemez után, amely még a More Than Meets D.I.Y. és – az utóbbinál el kell hinnem a szavukat, mert a lemezt már sehol sem lehet beszerezni – a Gandhi Fans Against Gun Defence alapkoncepcióját is felülmúlta. Az új világrend napirenden van, és a fakof minden izmusnak, igazságtalanságnak és az emberiség mi és ők szerinti felosztásának annál inkább helyénvaló. A forradalmat a Golliwog a zene mellett a tányérokon is elkezdte, én pedig annál jobban tisztelem a vegán kezdeményezést, mert a világot tényleg azon a porcelánfoltocskán lehet megváltoztatni, amelyen az étvágyadat csillapítod. Ezúttal azért vettem rá magam, hogy Saša, Matej, Vid és Boogie támogatására az Ortóba menjek, mert nagyra becsülöm az intellektust, a jó embereket és mindenekelőtt a jó zenét, amit a Golliwog a maga ütős módján már hosszú 15 éve tálal. Azon az estén viszont valami különlegeset lehetett érezni a levegőben. A márciusi műsorhoz képest kissé összekevert programot a Golliwog az előző lemezről a My Philosophy című számmal nyitotta. Itt az erőteljes D.I.Y.-stampede, vagyis a kemény gitárok ereje, Vid és Saša, Matej és az ultragyors Boogie (időnként annyira, hogy az eredetihez képest is felgyorsította a már amúgy is gyors számokat) a dobok mögött teljes erővel szántják a szűzföldet, a kalifornia punkos élességű dallamos ütés viszont ezúttal kissé elmosódott, mert Saša nem hallatszik jól a monitorban, ami a Golliwog-ritmika rajongóinak falanxát azért nem állítja meg. Jöhet a folytatás a Places You Have Never Seen-nel, de a technikai manó továbbra is csínytevéskedik. A Golliwog a minőségi normáinak védelmében újra hangolja a gitárokat, újra kiegyensúlyozza a monitor hangját, a színpadon viszont enyhe feszültséget, görcsösséget érzékelek, olyasmit, amit korábban a négyesnél soha nem éreztem. Emiatt az élvezet mércéi, a Mask Of Sanity és az Antiheroes, a kiváló Solitary Confinement, a Xanax és az Optimus Prime is kevésbé ragyognak és csillognak, mint korábban, a szívemben viszont érzem, hogy ez nem szerepelt sem a tervben, sem a repertoárban egy olyan csapatnál, amely mindent beleadott, de a jól ismert élvezeti és személyes szonikus nirvána fennsíkjára valahogy nem lehetett felemelkedni, a mostanra lényegtelen tényezők miatt. A Ortóban lévő nép mégis jó, szolid zenét kapott, amelyben a kikapcsolódást valahogy zavarta a színpadi kommunikációs zaj, az a fél hangnyi különbség a bal és a jobb hangfal között, az a pár önkritikus pillantás a csapat tagjai között, akik az első pillanattól kezdve elégedetlenek voltak a felszolgált és kínált szettel, a végére pedig a mojo is annyira leesett, hogy Vid láthatóan felháborodva és felbőszülten a banda megroggyant hangzása miatt idő előtt elhagyta a színpadot. A közönség ráadásért kiabált, de nem tért vissza, így Matej, Saša és Rok magukra maradva lenyomtak egy hozzávetőleges változatot a Sixpackből, a Linoleumot és a Cause-t viszont Ljubljana ezúttal nem hallja. A színpad kiürül, a férfiak és a hölgy a backstage-be vonulnak, és a látottak-hallottak alapján alaptalanul falhoz állítják saját magukat.

A minőségre vonatkozó szemrehányásokból többet lehetett hallani a bandatagok között, ami annak, aki esküdt őre a minőségnek, szükséges dolog, a közönség viszont elégedett és kielégült volt az ittasság és a punk élesség showjával. Az optimális hangzást a koncert nem hozta, ez igaz, de értelmetlen lenne, hogy 15 év után egyetlen elvesztett csata miatt megszakítsák a tevékenységüket, feloszlassák a sorokat, és átadják magukat a csüggedésnek. A Golliwog az a csapat, amely az első helyre a becsületességet teszi önmagával és a színpad előtti közönséggel szemben, és ez így is marad, ezért teljesen tisztában vagyok vele, hogy egyetlen botlás nem tényező egy hasonló ismétlődés jövőbeli valószínűségének kiszámításához. Egyetlen elvesztett csata, kedveseim, nem jelent elvesztett háborút, a talán kissé feszült idegjáték, a pár pohárnyi ital és a fáradtság, valamint a rövid időre elveszett belső iránytű ellenére pedig mindenki vigaszára elmondhatom, hogy a gyengeség pillanatát senki nem rótta fel nektek, és nem is fogja, hiszen ahhoz, hogy valakit szeretünk (és szeretjük az alkotásait is), a megbocsátás is hozzátartozik, hogy nem minden olyan tökéletes, mint amilyennek egy álomforgatókönyv szerint lennie kellene. Eső után mindig kisüt a nap, ez a koncert pedig, hiszem, a következő alkalommal jobb érzésre cserélődik, ami a keserűség érzését örökre elmossa a feledés szakadékaiba, de helyes, hogy a kis hibákból tanulunk, és megtanuljuk azt, amiért a hegeli recept – hogy ami először tragédiaként történik meg, az másodszor bohózatként ismétlődik – olyasmi, amit a Golliwoggal soha és semmikor nem fogunk egy mondatba kötni.