Koch Tele-caster-bulija a Bluesianában (2013)

0 10

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Velden am Wörthersee / Bluesiana Rock Cafe / Ausztria
A koncert dátuma: 2013. szeptember 20.
Látogatók száma: 40

Ha valaki képes rá, az Greg Koch. „Ravasz gitárzseni”, „eklektikus virtuóz”. A szuperlatívuszok minden lépésnél záporoznak. A fickó „doktorált a hangszer fizikájából”, amelyet gitárnak hívnak. A gitár minden egyes fadarabkáját a legapróbb részletekig kielemezte. Ő is abba a gitárosligába tartozik, mint Guthrie Govan, Dave Kilminster vagy Carl Verhayen. Kezdetben az amerikai Közép-Nyugat helyi hőse volt, Wisconsinból (Milwaukee) származik, de hamar kivívta a nemzetközi elismerést, és ma a legtiszteltebb gitárgurúk egyikének számít, akiket a világ valaha látott, és a bolygónk idáig világra hozott. Kiváló gitároktatási könyvsorozat és DVD-k szerzője, egy zenei magazin rovatvezetője, hangja gyakran hallatszik a rádióhullámokon, mindenekfelett pedig határtalanul szórakoztató személyisége emeli piedesztálra: folyamatosan saját magán és a környezetén is gúnyolódik. Nincs olyan pillanat, amikor Koch ne viccelődne, akár a saját, akár más kontójára.

Greg Koch maga köré gyűjtött egy zenekart, és idén májusban kiadott egy albumot „Plays Well With Others” címmel. Ha összerakjuk a „Greg Koch Band” és a „Plays Well With Others” nevet, máris tisztább a kép. Az albumon tehát Greg Koch játszik a zenekarával, vendégként pedig a blues nagy mestereinek egész sora lép fel, Joe Bonamassától Robben Fordig. Az egyik ilyen vendég John Sieger is. De menjünk vissza még egy kicsit.

Greg Koch az európai koncertekre maga mellé vette a 18 éves fiát, Dylan Kochot, aki a dobokat üti, valamint Kurt Koenig basszusgitárost. A trió általában elég. Ebben az esetben különösen. Greg Koch lehet tisztán hangszeres játékos, vagy énekes és gitáros egy személyben, attól függően, mi fogja meg a kreatív ihlet pillanatában. Hogy azért ne legyen az egész túl hétköznapi és már sokszor kipróbált, Greg erre a turnéra különleges vendéget hívott meg. Ő a korábban említett John Sieger. Sieger szintén rendkívül tisztelt zenész, aki annak idején Milwaukee-ban két nagyon népszerű zenekart vezetett: a The R&B Caddets-t (Paul Cebarral együtt), amely 1980-tól 1986-ig működött, majd megalapította a Semi-Twangs-t, amely 1986-tól 1991-ig létezett. Hozzáteszem, hogy Siegerrel és a Semi-Twangsszel nem volt vicc: az 1988-as „Salty Tears” albumuk a Warner Bros figyelmét is felkeltette, a kiadó a szárnyai alá vette a zenekart.

Két ász tehát egy lapon. Greg „Gristle King” Koch és John Sieger. Kedvenc bluesos szentélyünk közepén, Velden am Wörtherseeben, a Bluesiana Rock Cafében. Kétórás, két részre osztott fellépés, köztük 15 perces szünettel. Greg Koch közismerten a Telecaster gitárok „endorsere”. A „Gristle King” becenevét a T-Rex cég is átvette, és erről nevezett el egy gitáreffekt-sorozatot, amelyet Greg Koch a gitárklinikáin mutat be. És talán páran emlékeznek még Kochra, amikor 2010 májusának közepén a ljubljanai Music Maxban mutatta be a hülyeségeit. Akkor a jelenlévők szó szerint „kómába” röhögték magukat, annyira szórakoztatta őket Greg a kötekedő természetével. Ezúttal Greg egy kicsivel komolyabb volt a színpadon. Egy kicsit visszafogottabb. Ez nem azt jelentette, hogy túlzottan visszafogta volna magát, mondjuk inkább úgy, hogy egy fokkal kimértebben állt az egészhez. Turnén van a zenekarral, és ott olyan keretek uralkodnak, amelyek között a kvartettnek pragmatikusan kell mozognia, hogy az egók csapata az utolsó fellépésig együtt maradjon.

Greg Koch a csapatával a legújabb lemezről, a „Plays Well With Others”-ről (2013) a Night Owl Now nevű „shuffle” számmal nyitotta a koncertet. Elsőként John Sieger nyújtotta ki a hangját, és felhívta a figyelmet az érzelmek átadásának kivételes erejű tolmácsolására. A hangszín ravasz alakításában és az érzéki kontrasztok sorjázásában is. Rendkívül szép hang. A zenekar az első számtól kiváló hangzást produkált, olyan tisztát, hogy a tű leesését is hallod. Kivételes melegség, mondhatni bársonyosság. A puha, zúgó, aktívan dallamos basszus támasztotta háttérre, a fiatal Dylan ágyúdörejű ütései mellé Greg a díszítéseivel szántott bele. Praktikus, egyszerű szám, amely nyitányként felforrósította a kis csapat, jó 30 jelenlévő kedvét, a zenekarnak pedig szép adag bemelegítést engedett. Már a második szám, a Simone, szintén a legújabb lemezről, sejtette, hogy Greg szépen megmelegítette az ujjait, hiszen sokkal nagyobb finomságot kíván, mint a zajos nyitás. Itt is John énekelt. Az eredeti stúdiófelvételen ebben a számban Joe Bonamassa és Greg Koch osztozik az énekrészeken, a gitárszólamokon is természetesen. Élvezet figyelni a színpadon az előadás közben zajló apróságokat. Míg John teljes akkordokat fog, Greg minden lehetséges hangzásbeli varázslatot kipróbál, és megrázóan szikrázó díszítéseket rak le, ahogy végtelen bluesos fantáziája megalkotja őket. Aztán mondja még valaki, hogy a blues unalmas! Greg igazi óriás, és a gitár a kezében úgy hat, mint egy kisgyerek, akit az apja ringat. Első pillantásra Greg olyan, mintha összeraknád Joe Bonamassát és a mi Franci Zabukovecünket, majd megbíznád, hogy lopja el Tomaž Domicelj szemüvegét. Egy méterről érzékelheted a kvartett közti csendes kommunikációt az egész koncert alatt, ami egy nagy teremben tulajdonképpen lehetetlen lenne. Az egyik szünetben Greg a fiatal Dylan felé fordul és útmutatást ad neki, mire a sarokból megszólal Koenig: „Your son is mine, Greg!”, ezzel célozva rá, hogy Greg hagyja már békén a ritmusszekciót. A viccek végét tényleg nem látni. Greg szinte minden számnál bevezetőként bemutatja, melyik akkordból építkezik. A végére már majdnem mindannyiunknak tele van a kufferje.

A folytatásban a Walk Before You Crawl című számban végre Greg Koch is megmutatja az énekhangját, a zenekar pedig különösen puhán követi, és hatásosan ragadozó kontrasztot ér el a macsós, nyers ének és a kidolgozott előadásmód finomsága között. Greg itt szigorúan ujjakkal játszik, és időnként bedob egy-egy szaftos „chicken pickinget”, amivel tovább fűszerezi az átvezető részeket. A pillanat és a hangok elrendezésének mesteri érzékelése. A pull-offokkal való ízesítésről nem is beszélve. Jön az őrülten szórakoztató Your Face a „4. Days In the South” albumról, aztán ugrás a country vizeire a felpörgetett, tyúkos húrpengetéssel a Folsome Prismben, amely Johnny Cash eredetijének feldolgozása! A közönség a levegőben! Ezt hallania kellene Mark Knopflernek. A szám egyik odavágott szólómenekülése közben Greg Koch olyan természetesen, mintha vajat kenne a kenyérre, becsúsztat két fő frázist a Led Zeppelin-klasszikus Heartbreakerből. A viccek végét ma este tényleg nem látni. Következik a visszatérés az új albumra a This Whole Town Has A Broken Heart című számmal, ami egy újabb rendkívül törékeny blues, amelyben szigorú érzés kell, a csúcson pedig bottleneck-szólóval veszi át a főszerepet. Jön még a Lattimore, aztán megint az újabb Spanish Wine, az első részt pedig egy újabb ultraszonikus finger picking lecke zárja, a Spank It, amelyet Greg már 1995-ben felvett az első stúdióalbumán, a „Strat’s Got Your Tongue”-on. Ezt az albumot tavaly még egyszer eljátszotta és újra kiadta. Ez a szám 100%-os forráspontra hozta az első részt. Őrült rali fingerpickinggel, amitől eláll a lélegzeted. A szünet több mint megérdemelt.

A második részt a zenekar a várakozásnak megfelelően indítja. Az új Sho Nuff-fal. Egy újabb „shuffle”, tehát. Utána sorban jönnek az újak: What You Have To Lose., Whiskey Rainstorm, majd Down the Road. Nem marad el a gyönyörű feldolgozás sem, Stevie Wonder Cause We Ended Like Lovers című száma, amelyet Wonder Jeff Becknek írt, ő pedig az eredetit felvette a „Blow By Blow” (1975) albumára. Szerencsére egyszer a változatosság kedvéért nem a Red House, a Little Wing vagy a Spanish Castle Magic „százezerkilencszáztizenkilencedik” változatát hallgattuk végig. Hála az égnek! Ezúttal semmi Hendrix. Mindenki őt játssza. Szerencsére Greg ezúttal a Bluesianában teljesen lemondott róla!

Greg az egyik számba huncutul beletett Blackmore vezérriffjéből is a Man On A Silver Mountain (Rainbow) című számból. Soha nem tudhatod, hol ér meglepetés a koncertje közben. A fickó zseniális a szikrázásában. Olajat az égő tűzre a Drowning on a Dry Land című lassú blues öntött. Úgy tűnik, ez Greg kedvelt koncertszáma, amelyet 1969-ben a „Years Gone By” albumára a nagy Albert King is felvett. Ez a szám rengeteg teret ad neki, hogy a hatrekeszes elmélet uralásának gazdag arzenáljából bedobjon egy zsák csínyt. Varázslatos hangelrendezés. Greg az éneknél igyekszik bőségesen torkos, nyers és macsó lenni. Itt van még a remek instrumentális Steppin’ Out, a zárásban pedig még egy új szám, a Hey Godzilla!

Bomba! Két óra tökös játék! Egy maroknyi látogatónak. És micsoda gitárlecke a sámánzseni Greg Kochtól! Megfizethetetlen. A fickó azonnal megvesz a határtalan találékonyságával, a gitár szó szerint minden négyzetcentiméterének kihasználásával, amelyet nyilván réges-régen végigtanulmányozott. Ennél tovább nem lehet jutni a gitár nevű hangszer tudományos kutatásában. A Bluesianában ezen az estén biztosan az egyik legédesebb koncertkalandot éltük át. A legigényesebb zenei gurmék is, akik a fülüknek nem kevesebbet akarnak nyújtani, mint hibátlan hangzási tökéletességet, ezúttal biztosan megkapták a magukét. Greg Koch koncertjét különösen azoknak ajánlom, akik tévesen azt hiszik, hogy a bluesban már réges-rég minden eldőlt. Greg Koch egyszerűen letaglózott az egyedülálló zenei auráját, amelyhez joggal tapad hozzá a szuperlatívuszok zsákja.

Képgaléria

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik