Szex, drog és forradalom! (2013)

Szerző: Sandi Sadar Šoba

Helyszín: VPK Cvetličarna, Ljubljana, Szlovénia
A koncert dátuma: 2013. 08. 29.
Látogatók száma: 1.000 – 1.200
Jegyár: 25 € (elővétel) / 29 € (a koncert napján)

Milyen szép dolog, amikor valóra válnak a szép dolgok, fiatal és öreg pedig kompromisszumok nélkül lubickolhat a punk gazdag termésében. Ezt a műfajt, amelyet az anarchikus felszabadulás szelleme hat át, a Gala Hala csapata és mindenekelőtt a zseniálisan megihletett Andrej Sevšek kínálja a tömegeknek, annak ellenére is, hogy a hazai vásárlók aránya bizarrul alacsony. Pár éve még nem mertem volna megjósolni, hogy ugyanazon a színpadon látom majd a Bad Religiont, aztán pedig a NOFX-ot is. Mivel az utóbbiak megasztárhoz méltó módon, ha jól emlékszem, egész 15 évig elkerülték Szlovéniát, szinte hihetetlen volt arra számítani, hogy Fat Mike és társasága tényleg visszatér a mi alpokalji, nyomorúságos univerzumunk kis sarkába, és három év után ismét hoz egy kis örömet a recesszió és a reménytelenség által kifosztott életünkbe. Csodák történnek: a három Punk Rock Holiday után, az idén Szlovéniában mindössze 400 eladott jegy ellenére is folytatódik a lehetetlen megvalósítása, így Sevšek és csapata úgy döntött, hogy a Cvetličarnában megrendezi a PRH Afterpartyt, vagyis a PRH 1.4 előjátékát. Ennek fő vendégei a NOFX voltak, a punkos kicsapongás lakomáját pedig a hollywoodi görögök, a Barb Wire Dolls, valamint a mi hardcore-veterán gárdánk egészítette ki: vegán-aktivista üzenettel és acélos ribnicai tökökkel érkezett a kiváló Golliwog. Kifogás ezúttal nem volt, az út a ljubljanai Cvetličarnába pedig szinte magától értetődő.

Elsőként a ribnicai anarcho-punk aktivisták, a Golliwog álltak színpadra egy már így is szépen megtelt terem előtt. Az Orto barban adott koncertjük a Drunk In Public rendezvény keretében már akkor kedves emlék maradt számomra: ott bebizonyították, hogy a mi világunkban is van elég tehetség, düh és makacsság a rendszer minőségi, nonkonformista ellenzésére, a jól artikulált düh és kritikai szellem átlag feletti adagjával. A saját kezdeményezésű D.I.Y. „fakof” minden gyorsasági normának kellően zsíros, hangos és csiszolatlanul nyers, a Golliwog pedig száraz kenyér helyett vastag hangzású sortüzeket kínál a közönségnek: kissé robusztus, de átkozottul dallamos és fülbemászó hardcore-t. Az Ortóról főleg a szexepilesen szexi énekesnő és gitáros, Saša maradt meg bennem, a feromonmámor higításáról pedig három igazi fickó gondoskodik: Matej basszusgitáros, Vid gitáros és az ütős Rok dobos. A koncert nyitányát sajnos lekéstem, de a ribnicai antiglobalista kiáltvány és a valódi punkmulatság színei megvannak, a szerotoninszintet pedig a Serotonin Fix ultragyors dallamai rendezik, amely rövid, ütős és tömör, majd a Corporate Puppet című számban egy nagyon világos „NEM!”-be csúszik át minden vállalati baromság felé. A Golliwog energiaszintje átlag feletti, a jó színpadi kémiát viszont némileg elrontotta az elég kiegyensúlyozatlan hang: az ének kicsit elveszett, a basszust pedig határozottan túl keveset lehetett hallani. Mégsem lehetett nem hagyni, hogy magával sodorjon a jól beállított szenvedélyszítás, a pont megfelelően feltöltött provokativitással, per excellance! A kiváló Plague Allegiance album színeit a Solitary Confinement édeshangú vágtája védi meg derekasan. A Golliwog pillanatokra úgy szól, mint a régi NOFX tökéletes keveréke, kiegészítve a nonkonformizmus iránti politikai elkötelezettséggel és a lázadás követelésével egy új világrend uralkodói ellen; a hasonlóság ellenére mégis fűszeresen szítja a szenvedélyt. A Make My Day bebizonyítja, hogy a szűkre szabott időben is rengeteg személyes filozófiát ki lehet préselni magunkból, az izzadt homlokú és testű közönség pedig a színpadról érkező kiválóságot a színpad előtti tánccal jutalmazta, mint hűséges követők kis hazánk minden szegletéből. A NOFX-pólós tömegben ott voltak az ütősebb és ortodoxabb hardcore-zenekarok viselői is, az izzadt frizurák közül pedig néhány szépen ápolt mohawk is kitűnt, az összes jelenlévő pedig szépen behódolt a ribnicai szívmelengetőknek. Az est termoforja ezúttal a ritmus és a dallam villámgyors, ütős támadásai, amelyekben a zenekar minden tagja teljesen kitűnik. A szándékosan szétszórt egyes pillanatokat pedig azért tették oda, hogy feszültséggel a betonpadlóhoz szögezzenek, földre hozzanak, tiszta vizet öntsenek a pohárba, és felrázzanak benneteket világfájdalmas álmodozásotokból és apátiátok. Saša és Matej időnként elcserélnek egy-egy poént, egyébként viszont nem lopják az időt üres fecsegéssel és szónoklatokkal. Készen álltok meghalni a politikusokért és az új, rabszolgasorba taszító világrend vezéreiért? Pontosan ennek a rendszernek a működéséről szól a Factory Of Neo-Con Stomping Boots, amellyel a Golliwog a legcsekélyebb szolgalelkűség nélkül szolgálja fel az okok tengerét, hogy elgondolkodjunk üres létezésünk esszenciáján, és közben mindezre még táncolni is lehet! A More Than Meets D.I.Y. az őselemi esszencia lemeze volt, amely előtt ma is jogosan hajthattok fejet, másfél perc alatt pedig az Optimus Prime kiszórja a minőségi melo-core szórakozás minden elemét. Mivel pedig az bódító szerekkel átitatott emberek jobban irányíthatók, a Planet Xanax az est spektrális kiegészítése volt, eszképista líra sortüzeivel és jelszavakkal, el ebből a világból, a tudat magasabb szféráiba. A nem éppen szerelmesen gyengéd Lovers pedig a Tomorrow When I Wake Up There Will Be A Brand New Happy Life For Me brutálisan ütős kinyilatkoztatásával zárul, amely fényt és reményt ígér, egyúttal azonban cselekvésre, fellépésre és erőfeszítésre is felszólít.

A Golliwog ezen az estén kiválóan teljesítette a levegő jégtörőinek feladatát. Mi, izzadtan, folytatásra és újabb meglepetésekre éhesen sokan vártuk a görögök érkezését, akik a recesszió által összeroppantott Görögországból a „szép új világ” Hollywoodjába indultak sikerálmaikat keresni. A kritikusok robbanékonynak, őserejűnek, grunge-os punknak írják le a Barb Wire Dollst, a zenekar azonban abból a szempontból is magára vonja a figyelmet, hogy ezek a krétaiak minden, csak nem szokványos zenei trió. Isis Queen szexepilesen szexi énekesnő, kivételes karizmával, a kopaszra borotvált, bőrnadrágos gitáros, Pyn Doll pedig főszövegíróként és zeneszerzőként 2008 óta magabiztosan viszi előre a zenekar útját. A hangzás gerincét és az ősi gyökerű, önálló lázadás iránti elkötelezettséget szépen egészíti ki Krash Doll dobos is. Az este ösztrogéndús folytatása úgy kezdődik, hogy a színpad jobb oldalát láthatóan feszült Pyn Doll foglalja el, Krash Doll dobjai elé pedig a földre ül a szőke Isis Queen, és merev tekintetével átfúrja az első sorokat, ahol a kíváncsi fiatalok gyűltek össze. A Destroyer Boy megerősíti a szóbeszédet, hogy a zenekar ütős hullámaiban sok a Nirvana mojója, Dead Kennedys-díszítésekkel keresztezve; az antiglobalista pop pedig szívből jövő street punk szellemben meséli el a politikai forrongás, a pénzügyek és a remények összeomlásának történetét. Isis Queen régimódi punk öltözékében, punk divaként méregeti az érthetetlenül higgadt, a régi dallamokat láthatóan kritikusan fogadó látogatók statikus sorait. Isis ezért a Misfitsre hajazó Walking Dead című számot ajánlja nekik. A torzított gitár invazív kombinációja, amelyet a még mindig feszült Pyn derekasan megfékez, szépen összefonódik az énekesnő átható hangjával, a Jello Biafra-féle élesség robbanékony tripletjében pedig folyamatosan és jól fenve szántja a talajt. A szexualitás, az erőszak és a hetvenes évek dallamainak, illetve az igazhitű első hullámos punknak az excesšzív keveréke tudatja, hogy a punk sosem halt meg. Legalábbis nem teljesen, más hangzásformát öltött, és ennek egyik legfontosabb inkarnációja éppen a grunge volt. Isis nőies szépségével és nyers hangjával Debbie Harry, Joan Jett és Nina Hagen nyomdokaiban jár. Isis arra emlékeztet bennünket, hogy többet érdemlünk annál, amink van, és hogy nincs itt az ideje az álldogálásnak és a pihenésnek: Jugoszláviából kilépve és önként az EU-ba belépve önként merültünk le szinte a válság sötét kútjainak aljáig, a népnek pedig, ha lehetünk egy kicsit nyersek és nem fogjuk vissza magunkat, úgy tűnik, egyszerűen leszarja az egészet. A World On Fire talán valóban elég rusztikus, de célpontjául a reménytelenséget vetítő világ minden posztulátumát választja. A szociális felhang minden pórusán átszivárog a szexi frontasszonynak, és a látszólag kidolgozott színpadi póz ellenére a zenekar fellépésében több a természetesség és a hit abban, amit csinálnak, mint sok, galánsabban felépített és a tömegeknek jobban behízelgő produkcióban. A Barb Wire Dolls a kiváló kritika robbanékony keveréke, olyan zenével, amely tagad minden újdonságot, a Black Flag, a The Circle Jerks, a Ramones, a Dead Kennedys, a Vibrators és a hírhedt Sex Pistols hagyományára esküszik, a trió pedig még csak nem is akar tetszeni a tömegeknek. A Wild Child Diamonds ezúttal nőiesebb módon idézi fel a Nashville Pussy koszos rockját, az I Wanna Know pedig a táncosabb alaphangjával nem tud teljesen belecsatlakozni a gondolataimba és a hangulatomba. Valószínűleg a hamis naivitás miatt, amely a felszín alatt, hiszem, valami lédúsabbat és teljesebbet rejt az egotripekkel és az egomániásokkal való leszámolásnál. A Your Escape ismét punkosabb vágányokra tereli a hangulatot, Isis pedig jól kitalált balról jobbra sétákkal próbálja egy kicsit felrázni a ljubljanai közönség álmos statikusságát, de sajnos a grunge-árnyalatú street punk ezúttal nem éppen a megfelelő recept a tömegek aktivizálására. A Devil’s Full Moon egy kis stoner szellemet hoz a szettbe, amire punkkoncerten nem számítottam, Pyn visszafogottabb gitárjainak feszültsége pedig lassan a koncert második szakaszának végére vezet. A pontot az i-re Isis Queen teszi fel, átérzett ajánlással a közönségnek, amely a zenekart ezúttal, hiszem, csalódásba ejtette. „Ne felejtsetek el harcolni magatokért. Szlovénia, ébredj fel. Ez a dal értetek szól. Revolution!”. A Revolution úgy szól, mint a korai Nirvana: egyszerűen, ütősen és köntörfalazás nélkül, jól érezni benne Steve Albini szellemét, aki rányomta bélyegét a SLIT lemezre, amellyel a BWD megjelölte a 2013-as évét. Ljubljana ezúttal talán tényleg nem lett meghódítva, a srác és a lány azonban az őszinte, ha nem is teljesen átélt és megértett fellépésért minden dicséretet megérdemel. Remélem csak, hogy a szlovén közönség ezúttal hideg zuhanya nem veszi el a kedvüket egy újabb visszatéréstől a mi tájainkra.

Aztán egy kicsit hosszabb szünet következik, amely alatt a roadie-k az erősítők, gitárok és mikrofonok mellett további elemeket is előkészítenek a főcsillagok tökéletes ljubljanai ráhangolásához, a színpadon lévő alkohol mellett pedig, hiszem, a színfalak mögött sem hiányzott valami kevésbé legális. A NOFX, vagyis a mindenre nagy NEM-et mondók, határozottan azon vannak, hogy megrázzák Szlovéniát. A zsúfolásig telt Cvetličarna a levegőtlen, izzadtságtól átitatott nézőtéren várta a zenekar érkezését, amely már az elmúlt 30 évben is cinizmussal és humorral megrakott hardcore dallamsortüzeket szór a tömegek közé. A kaliforniai provokátorok és nemtörődöm szórakoztatók repertoárjában a tonnányi minőségi zene közt a punk éppúgy megtalálható, mint a kevésbé ortodox hangzás. Nevetésből tehát nem lesz hiány, amikor reggae-hangok kíséretében a színpadra baktat a kövér és jókedvű két gitáros, El Hefe és Eric Melvin, a dobok mögé leül Erik Sandin, utolsóként pedig az ezerkéz fölött a színpadra tántorog a ezúttal kék mohawkkal díszített Fat Mike, aki még a kezdés előtt a tömegbe dobja a karkötőjét, a mulatság pedig elkezdődik. Az év koncertmulatságát egy figyelmeztetéssel indítja: „What you’ll believe to expirience as one of if not the best show of your lives I’ll consider at best as for mediocre!” ami azonban semmiképp sem ígér semmitmondó estét, hiszen a NOFX három évtizednyi fennállása alatt bebizonyította, hogy számukra csak a tökély elég jó. A 11 album, amely a Liberal Animation című lemezt követte, az utolsó akkordig erről tanúskodik, a fickók most pedig új utat törnek a Pump Up The Valuum album szuperslágerével. Az első akkordnál Mike felé egy sörrel teli lövedék repül, amelyre a láthatóan jókedvű szórakoztató ezúttal csak mosolyog, és tökéletes előadásban nyomja a számot a történelem előtti, őskori maradványokról. Egyúttal felállítja az első emlékművet a zenekarnak, amely a hírnév ellenére csak önmagához hű marad. A Dinosaurs Will Die remek nyitánya volt az estének, ezt követte a zenekar torkának szarkasztikusan csípős megjegyzése a frizurák és ruhák rovására. A jól összezsúfolt tömeg pedig tovább táncolta a gyönyör és az alávetettség vad táncát, a Murder The Government rövid, hurrikánszerű, kurtára szabott játékideje alatt. A skate, a punk és az alkoholos mulatság uralmának régi korszakát pedig a White Trash, Two Heebs And A Bean albumról származó, Bobról szóló dal idézi fel stílusosan és következetesen, a kiválóan hangolt négyes minden akkordjával. A színpad felé lassan gördülnek az első crowd surfer-hullámok, de az izmos biztonságiak következetesen visszaverik és elterelik őket. Hogy a női hüvelyváladék remekül szolgál a síkosabb nyakhoz, azt a Quart In Session előtt egy fiatal párnak címezi a kompromisszumot nem ismerő Mike: a szolgálatkész srác nyakán egy karcsú, szoknyás lány ült. Mike kortyol egy keveset a mikrofonállványra tett pohárból az illékony, magas oktánszámú keverékből, és a show folytatódik. Eric Melvin és El Hefe kialvatlanul tolják tovább a depilációs áramot, az új albumról, a Self Entitled lemezről származó első számmal, a 72 Hookersszel pedig bebizonyosodik, hogy az újabb anyagok is életképesek, és képesek a szív központjáig hatolni. Mindazonáltal a gyönyör epicentrumát a múlt eredményeiben kell keresni, mert az új alkotásokat még nem lehetett teljesen élvezni. Azt a tényt, hogy több béke lenne a világon, ha az emberek többet verekednének és kevesebbet lövöldöznének, illetve csörgetnék a fegyvert, jó adag humoros poén álcázza. A Punk In Drublic természetesen továbbra is a már jobban kitaposott terep, a Seing Double In Triple Rock pedig az ultratökéletes riffek és ritmusok sortüzeivel a Cvetličarna minden szegletét teljesen felhullámozza. Az alkohol patakokban folyt, az alkoholról szóló dalokat pedig a végtelen szomj hívásának jókedvű és önkéntes alávetése kísérte. Az I Heard They Suck Live albumról a reggae-ritmust a kiváló Rancid feldolgozása idézi fel, a Radio című számukkal. Bob Marley és a Wailers asszociációjával a tánc váratlanul tovább folytatódik. A káosz és pusztítás, amelyet a repertoár szinte nélkülözhetetlen száma, a Linoleum remek előadása okoz, a kiváló Punk In Drublic album slágere, utána pedig egy kis fekete humor következik, a hajdan kövér frontember tollából, illetve alkoholos elméjéből szőve.

Azzal a cinikus meggyőződéssel, hogy jobbak mindenkinél, Mike a kerekesszékes rajongót veszi célba gúnyolódásával: a pattogós ugrálás csodáját a színfalak mögött tartott saját kokain adagjával ígéri neki. Rövid közjáték után a szaporodással számol le a Fuck The Kids című számban, a Coaster albumról pedig a Quitter meggyőző előadása hatol be, majd hommage következik Ljubljanának, a What Now Herb? új szövegével. Ezúttal Ljubiana (Herojuana) van, amely rímel a marihuánára, éppen alkalmas a zöldségimádók füstölős érzelmeinek felidézésére, a NOFX pedig hangos tapssal szerez még néhány skalpot, legalábbis ami a hazai fiatalságot illeti. Kevésbé voltak lelkesek a koncertlátogatók a határ horvát oldaláról, hiszen ez állítólag „az európai turné második legjobb koncertje” volt, méghozzá éppen a ljubljanai, Zágráb pedig állítólag „szívott” … Mindezek ellenére nem volt harag, a hangulat pedig semmit sem romlott. Hogy a kitartás a siker kulcsa, és hogy ha egész este a nyakadban hordod a szíved választottját, akkor te vagy a „bijač”, azt a fiatal párnak címezi ismét a javíthatatlan Mike, aki láthatóan a részeg szemébe esett. Egyúttal a kiváló új szám, az I Believe In Goddess előtt bevallja, hogy maga is engedelmeskedik úrnője csizmájának. A Wolves In Wolves Clothing kifogás arra, hogy a fiúk már rendesen be vannak rúgva, a 60 % című szám pedig punkos countryval mondja ki a teljes igazságot: „I don’t care how bad I fuck up / I care about how fucked up I get / I’m not your clown / I’m your dealer / And I’m holding three bindles of bullshit / And you’re buyin’ them ’cause you are addicted / To the pure and totally uncut.” A csillogás ezúttal aranyosabb és szebb, izzadságban fürdve és szinte teljes megelégedéssel pedig megérkezik az este számomra legkedvesebb darabja is, az Eat The Meek. „Why must we stay where we don’t belong?” Átkozottul igaz – miért? A mosholás közbeni introspekcióban pedig meghívatlanul tapadnak a könyökökhöz a tolakodó élvezkedők állkapcsai és bordái, akik nem törődnek, és nem is fognak törődni a személyes terünkkel. A testek gyönyörű összefonódását és az egyetlen élvezkedő szellemet a tökéletes vákuumban idő előtt éppen a NOFX szakítja meg: öt perc szünetet tartanak, majd füttyök és kiáltások sortüzei közt visszatérnek a színpadra. „A szervezők megfenyegettek, hogy nem fizetnek ki, ha nem játszunk még valamit nektek. A rohadt életbe! Rosszabb, mint San Franciscóban!” – próbál látszólagos kedvetlenséget mímelni a fellépés miatt a zenekar enfant terrible-je, a sokat emlegetett attention whore Fat Mike, aki azonban legalább nézhető és hallgatható! Az Egyesült Államok Bush-ellenes, politikailag aktivált rosszkedvének sortüzét ezután a Mattersville adja elő, az Amerikával szemben kritikus Franco Un-American pedig a We Called It America című számban éri el a csúcsát. A finálé az energiaszint utolsó atomjainak jegyében zajlott, a testek a korlátok és a biztonságiak felé gördültek, akik izmokból és brutalitásból épített gátként próbálták megvédeni a színpad bevehetetlenségét, néhány párnak azonban mégis sikerült átverekednie magát a színpadig. A Stickin’ In My Eye, a White Trash, Two Heebs And A Bean album fülbemászó kis slágere a Valiumtól ihletett Bottles To The Ground című számmal folytatódik, a zajosan üdvözölt punk-drublic The Brews után pedig megjött a nagy finálé a Kill All The Man című számmal, az utolsó üdvözlet és „fakof” a közönségnek, majd a NOFX elköszön Ljubljanától.

De nem örökre, remélem, mert elégedetlen ezen az estén nem volt senki. A teljesen mosolygós és alkoholtól elázott fiatal elmék elégedettsége tökéletes volt, a NOFX pedig megerősítette elsőbbségét a legjobb punkmulatság lángjának hordozójaként, amellyel senki sem veheti fel a versenyt. A kaliforniai sztároknak szóló minden magasztalás ellenére én nem feledkeznék meg a mi európai gyöngyszemeinkről sem. Kapcsolóelemként legalábbis az én szememben minőségi teljesítményt nyújtott a Barb Wire Dolls is, az izgalmas hardcore-dallamosság hazai ászai, a kiváló Golliwog pedig még nagyobb és erősebb szerelemlángot gyújtott a szívemben ez iránt a ribnicai zenekar iránt. Színlelt érzelmeket ez a kiváló nyitány a punkos nyaralás új ígéretébe (vagy az idei végleges búcsúba) semmilyen tekintetben nem engedett. Aki tehát ezúttal nem volt ott a Cvetličarnában, az írja a füle mögé. Még ha el is jött volna, nincs garancia rá, hogy a végsőkig megtelt teremben jutott volna neki hely, én viszont egy ilyen tömeges és jól látogatott koncert után a jövőben is szívesen látnék újabb ismétlést. Nem csak akkor, amikor az élvonalbeli sztárok állnak a színpadon. Egy kicsivel több szenvedélyt, lendületet és támogatást megérdemelnek a minőségi robotolók is, akikre eddig talán még nem gondoltatok, de a fületekbe szívesen töltenek egy kis frissességet, lendületet és szenvedélyt, mint az a pár zenekar, amely az arany, a dicséret és a siker mellett kevésbé lelkesen küzd a rutin és az unalom ellen, hiszen teli hassal mindig könnyebb szarni, mint éhgyomorra. Abból, ahogy az új dalokat és a NOFX repertoárjának régi számait fogadták, legalább halkan súgva el kell mondani: „Régi babérokon nem lehet örökké kényelmesen heverni”, ugyanakkor az is igaz, hogy a 30 éves múlttal rendelkező veteránoknak már nem kell bizonyítaniuk. Franchise-t jelentenek, amely önmagát adja el, a koncert után pedig, amely szerintem még jobb volt, mint az első punk nyaralás pár évvel ezelőtt, remélem, hogy az élmény még egyszer megismétlődik, hiszen jóból sosem elég, nemde?

Setlista

GOLLIWOG:
1. My Philosophy
2. Places
3. Deception
4. Serotonin + Corporate
5. Solitary Confinement
6. Make My Day
7. Rain Of Ruin
8. Factory
9. Optimus Prime
10. Xanax
11. Lovers + Tomorrow

BARB WIRE DOLLS:
1. Destroyer Boy
2. Walking Dead
3. World On Fire
4. Wild Child Diamonds
5. I Wanna Know
6. Your Escape
7. Devil’s Full Moon
8. Revolution

NOFX:
1. Dinosaurs Will Die
2. Murder the Government
3. Bob
4. Quart In Session
5. 72 Hookers
6. Seeing Double at the Triple Rock
7. Radio (Rancid cover)
8. Fuck the Kids
9. Linoleum
10. The Quitter
11. What Now Herb?
12. Herojuana
13. I Believe in Goddess
14. Eat the Meek
15. Mattersville
16. Franco Un-American
17. Champs Elysées (Joe Dassin cover)
18. Stickin’ in My Eye
—ráadás—
19. 60%
20. We Called It America
21. Bottles to the Ground
22. Perfect Government (Mark Curry cover)
23. The Brews
24. Kill All the White Man

Képgaléria