Whitesnake: Flesh And Blood
Kiadó: Frontiers Music Srl.
Megjelenés: 2019. 05. 10.
Produkció: David Coverdale & Reb Beach
Az album hossza: 61.04 perc
Műfaj: Hard Rock
Mi jön azután, hogy túléled a középkorúak válságát? A régi jó „Alan Ford” képregénysorozat egykori közös államunk többségi nyelvű, mulatságos fordításaiban remek kifejezést alkottak erre: „pootročeni starec”, vagyis a gyerekesre vénült öreg („podjetinjeli starče”). Ez már közelebb áll a valósághoz, de még mindig nem elég. Ugyanis. A rock and roll összes korszaka után, amelyen az emberiség átvergődött, ma már nehéz bármi olyat mondani az ikonikus David Coverdale-ről és a Whitesnake-ről, amit ne tudnánk már.
A dolog roppant egyszerű. A fickó nem tud, és nem is akar megöregedni. Koncertszempontból a Whitesnake, immár a közel 68 éves Daviddel is, folyamatosan hihetetlenül aktív zenekar, és néhány élő kiadvány meg válogatás után – köztük egy olyan albummal, amelyen újrajátszották a Deep Purple MK IV-korszakos dalait – végre megszületett az új, igazi nagylemezes stúdiómunka is. „Flesh And Blood” a címe. Jó nyolc év elteltével ez követi elődjét, a „Forevermore”-t (2011).
David Coverdale persze különösebb zenei forradalmat vagy evolúciót nem volt képes kidolgozni, kikísérletezni és felfedezni ezalatt a nyolc év alatt, de őszintén szólva nem is lehetett ilyet várni tőle. A „Flesh And Blood” nagy általánosságban nagyon jó hard rock album, úgy megírva, megkomponálva és leprodukálva, ahogy az egy Whitesnake-névhez 2019-ben illik és dukál.
A banda természetesen időnként teli kézzel kölcsönöz azokból a szerzői megoldásokból, amelyek az „1987” albumig nyúlnak vissza – ez nem újdonság, és számítani is lehetett rá. Ennél tovább nem megy (és ez a régi nóta), mert Coverdale a Whitesnake Moody/Marsden-korszakbeli feloszlatása után soha többé nem akart igazi, gyökerekhez hű blueskitárosokat verbuválni a csapatba, ezért az új Whitesnake-albumon valamiféle túlzott lágyságról, szerves, sőt nyögős blues-purizmusról persze csak álmodni lehet. De ez 1987 óta egyszerűen tény.
David Coverdale-t továbbra is erős mének gárdája veszi körül, akik mind egytől egyig komoly tapasztalatot gyűjtöttek – még azelőtt, hogy Coverdale csapatába kerültek volna. Nos, a dobosvilág doyenje, Tommy Aldridge kivétel, és (generációs szempontból) akár Coverdale-t is bele lehetne dobni ugyanabba a kosárba, de azok a bölcsességek és készségek, amelyeket Aldridge és Coverdale mellett például a jóval fiatalabb Reb Beach hoz a csapatba, az új évezredben a Whitesnake-hang és -stílus rendkívül fontos védjegyévé váltak. Bizonyos fokig egyenesen az alapkövévé. Az újonc Joel Hoekstra kiváló szerzemény a lelépett Doug Aldrich helyén, és a Whitesnake ügyesen tölti be vele ezt az űrt. Sőt, még többet is. Hoekstra az AOR-veterán Night Rangernél edződött, és a zsebében van egy nagyon szolid önálló stúdióalbum is. Nem csupán egyenrangú szólógitáros Beach mellett, hanem Reb Beachhez hasonlóan ügyes zeneszerző és riffgyáros is. Joel e képességét David Coverdale okosan kihasználta, így Hoekstra a „Flesh And Blood” öt új dalánál szerzőként vagy társszerzőként van jelen.
A „Flesh And Blood” igazi „party time” album. Tetőtől talpig. Egyúttal ez az az album is, amelynek szövegeiben megint a „baby” a leggyakrabban használt szó. Ugye nem lepődtél meg? Hiszen olyan emberről beszélünk, akit még a nagymamáddal sem szabad egyedül hagyni. Így mondták a nyolcvanas években. Ma a helyzet megfordul: nem szabad egyedül hagyni a 18 éves lányoddal sem. Coverdale-től tehát nem várhatunk vokális csodákat. Az évek megtették a magukét. A szövegek viszont az a „filter”, amely most is végtelenül szórakoztat minket, hiszen pontosan ugyanazok, mint a nyolcvanas években. Persze tele van azokkal a mély lélegzetekkel is, amelyekkel Coverdale a dallamvonalait ékesíti. Csakhogy az érett években rekedtebbek lettek. Mivel a fickó ezzel tisztában van, megengedett magának néhány merész produkciós trükköt, amelyek inkább visszafelé sülnek el: ezek a kozmetikai fogások túlzóak, a vokál pedig azokon a részeken, ahol „a lányok lelkébe suttog” (az ördögbe is, ezt egy majdnem 70 éves férfi csinálja), veszít a szervességéből és a természetes színeiből, így nagyon mesterkéltnek és hamisnak hat. A When I Think Of You ilyen ballada, tele (zúgó) be- és kilélegzésekkel. Mindezeket a tényeket összeadva ma az önparódia (ha nem önirónia) egy fajtájának hatnak, bár Coverdale ezt semmiképp sem akarta. De épp ezért szórakoztatnak ma az ilyen vén kandúr-húzások még végtelenebbül. Tehát ez a védjegye. A említett balladában az egyik átvezetés mérgesen az Is This Love-ra rántja a hallgatót.
Szóval. Nem lehet elhallgatni, hogy Coverdale sokat veszített vokális erejéből és abból a jellegzetes karakterből, amely a Whitesnake aranykorát meghatározta, és hogy a hangja ma kopottnak és megtöredezettnek hat. Ezt viszont nagyon jól ellensúlyozza a vokális harmóniákkal, valamint az élesen és határozottan előretolt gitárok gazdag, tömör, duzzadt riffprodukciójával, no meg a billentyűk támogatásával, ami olyan kényelmet ad a vezető énekhangnak, amelyben a legendás énekes a dallamvonalak éneklése közben lazán elnyúlva, biztonságban érezheti magát. Coverdale mindezek ellenére még mindig óriási karizmájú énekes. Egyedi, azonnal felismerhető és rendkívül markáns. Ezt bizonyítja a Heart Of Stone kiváló énekes megvalósításában, amelyet óriási blueskarakter támaszt alá. Hoekstra és Beach végtelenül mérgező szólisták, és a szólók azok, amelyek kompenzálják Coverdale időnként érezhető vokális megkopását (ezt még a nagyon részletgazdag produkció sem takarja el teljesen). A szólók igazi csemegék, humorból és kivételes, fogig felfegyverzett technikai csiszoltságból, előadói tökéletességből nincs hiány. A szólók esztétikailag is megspékelték rengeteg finomsággal, amelyek elállítják a hallgató lélegzetét.
Ha a Shut Up And Kiss Me, a Trouble is Your Middle Name, a Flesh And Blood és a nyitó katalizátor, a Good To See You Again a Whitesnake-aura 2019-es hibátlan tükörképe, akkor a jóval inkább bulizós, kicsapongó (nézd meg a refrént) Hey You (You Make Me Rock) refrénjét a Def Leppard-féle pompa mintájára vágták ki, a következő, az Always And Forever pedig a jó öreg Thin Lizzy receptjéből kölcsönöz egyet-mást (hármas harmóniák, a versszakok dallamvezetése, amelyhez Lynott könnyedén csatlakozhatna). A záró Sands Of Time az öreg róka várt trükkje. Némi misztikumot, bőséges adag pompát és bombasztot idéz, vagyis a Still Of The Night szerzői elvére támaszkodik, bár a dal egészen más történet. A lángoló rock’n’roller Get Up pozitív természetet, tréfás kedvet és bőséges derűt hordoz, ahogy az a mai, vagyis 2010 utáni Night Rangerre jellemző.
A legendás, karizmatikus és ikonikus énekes, a rock and roll emberiség által ismert egyik legfelismerhetőbb alakja, vagyis David Coverdale, csiszolt és kivételes zenészekből álló katonaságával még egyszer nagy kiválósággal végezte el a dolgát. Egy nagyon szép és jó hard rock albumot tett le az asztalra, amely az energia, a vibráció és végül is az ő és a kísérő csapat lelkiállapotának igazi lenyomata. Természetesen 2019-ben. A két album közti nyolcéves szünet és a felállás felfrissítése két kulcstényező, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a „Flesh And Blood” a legendás Whitesnake „hosszú és szeles” útján önálló zenei történet legyen. Úgy tűnik, Coverdale-nek még maradt néhány fejezete, és jó érzés tudni, hogy a legendás zenész nem készül kivonulni a zenei üzletből. A Whitesnake tehát az új albummal is az első számú cím a rock ‘n’roll szórakozás végtelen bőségéhez. A rock Coverdale ereiben folyik, és ezért ilyen sokatmondó az új album címe is!
És végül. Valószínűleg magad is rájöttél, hogy az album túl hosszú, és határozottan túl sok dal van rajta. Tíz is bőven elég lett volna.
szerző: Aleš Podbrežnik
pontszám: 8.5 / 10
Dallista:
01. Good To See You Again
02. Gonna Be Alright
03. Shut Up & Kiss Me
04. Hey You (You Make Me Rock)
05. Always & Forever
06. When I Think Of You (Color Me Blue)
07. Trouble Is Your Middle Name
08. Flesh & Blood
09. Well I Never
10. Heart Of Stone
11. Get Up
12. After All
13. Sands Of Time
Felállás:
David Coverdale – ének
Reb Beach – gitár
Joel Hoekstra – gitárok
Michele Luppi – billentyűk
Michael Devin – basszusgitár
Tommy Aldridge – dobok