Amikor Till kinyitja a szelepet… (2013)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Nina Grad

Helyszín: Arena Stožice, Ljubljana
A koncert dátuma: 2013. április 30.
Látogatók száma: 15.000
Jegyár: 49,00€ (parter) / 45,00€ (zöld gyűrű) / 39,00€ (piros tribün) / 70,00€ (fan pit) / 90,00€ (páholy)

„Wir halten das Tempo” – ez a német industrial Conanok, a Rammstein új turnéjának a címe! Úgy fogynak, mint a cukor. A koncertek általában már jó előre teljesen elkelnek. A hatodik album, a „Liebe Ist Für Alle Da” (2009) után a Rammstein exponenciális felívelést él át. Mivel üzletileg gondolkodnak, tudják, hogy most jött el az idő, amikor halomra kaszálhatják a pénzt a pályafutásuk során. Ezért állandóan úton vannak. Innen a jelenlegi turné sokatmondó címe is: „Tartjuk a ritmust!”, amellyel nyolc év után újra ellátogattak Ljubljanába.

Aki emlékszik a Rammstein 2005-ös tivolii fellépésére a Hala Tivoliban, el tudja mondani, micsoda katapultszerű fejlődésen ment át azóta a színpadi produkció. A Rammstein ma világszerte ismert zenei név, a „legjobban fogyó” zenekarok szűk csapatának tagja. Gép, amely megfontoltan rendelt alá minden erőt a saját brandje építésének. És ebben, úgy tűnik, teljes sikert aratott.

A Rammstein Till Lindemann (ének), Richard Z. Kruspe (szólógitár, vokál), Paul H. Landers (ritmusgitár, vokál), Christian „Flake” Lorenz (billentyűk, samplerek, szintetizátorok), Oliver Riedel (basszusgitár) és Christoph Schneider (dob, elektronikus ütősök, ütősök) felállásban a ljubljanai látogatás bejelentésével igazi „kis népvándorlást” indított el. Fekete ruhás tömegek özönlöttek Stožice felé. Minden irányból, minden sarokból. A bežigradi és a stožicei kocsmák tele voltak „szomjasokkal”. Még a Sofrában működő bosnyák étterem tulajdonosa is panaszkodott, hogy a munkaidejét arra az időre kellett kitolnia, amelyre már szabadságot tervezett. Mindent a pénzért! Mindenki a pénzért! Szlovének, osztrákok, magyarok, horvátok….

Az óra 11 perccel múlt este kilenc. Az aréna elsötétül, a nép a levegőben! Pont ahogy várható volt. A Rammstein keveset tálal, de azt aprólékosan kidolgozva, csúcsszínpadi attrakcióként. Német tökéletesség. A függöny tehát a nyitó Ich Tu Dir Weh alatt hullik le. Az újra „szőke” Lindemann állványon ereszkedik a plafonról a színpad padlója felé. A dal mintha direkt a nyitószámnak készült volna! A himnuszszerű dallam hipnotikusan ragadós, a csarnok egységes delíriumba esik, a gyári esztergák visszhangjára épülő indulóritmus pedig, az együttes arculatának és hangjának fontos részeként, a koncert során sokszor megteremtette a Rammstein-koncertek utánozhatatlan vibrálását! Minden szem főként a „piromán” Lindemannra szegeződött, aki egész sor megrendezett színpadi excesszusról gondoskodott, ebben nagy segítségére volt a „kölyök”, azaz a billentyűs Flake. Utóbbinak valójában nem sok dolga akad a koncert alatt, ezért a szerepe már régóta a kísérleti nyúléhoz hasonlít, akit akár meg is főzhetnek egy fazékban. A Rammstein-rituálékba való beletörődésének csúcspontja ezúttal nem a gumicsónakos száguldás volt a közönség kezein. Azt a Bück dich hozta el. Itt Flake „elveszetten bolyongva forgott” négykézláb, pórázra kötve, amelyet a persze (mindenben) domináns Lindemann kezelt ügyesen. A dal nagy finaléjában egy emelővel magasra szálltak a színpad fölé, és eljátszottak egy rövid „meleg testvérek” kalandot. Nincs mit tenni. Provokáció és fél, ami táplálja a kenyérre és cirkuszra éhes népet. A pénz mindent megvesz. Minden provokációt, az emberi méltóságot, bármilyen jól védett is, az egyén akaratát, bármilyen szilárd és látszólag megtörhetetlen is. Nem érdemes tovább moralizálni. Tudjuk, hová juttattuk a bolygót az elme törékenysége és az anyagi (nem feltétlenül) javaknak való ellenállás képtelensége miatt.

Lindemann alaposan kamatoztatta a hivatalos „piromán” engedélyét. Míg az Agropop Franček Piromančeka a kemtijét fűti, a Rammstein Tillje inkább kinyitja a szelepet, és porrá zúzza a Stožice csarnokot! A Du riechst so gut alatt elárasztotta a csarnokot az ívelő tűz szikráival, ott volt a híres Rammstein-óda a fosszilis tüzelőanyagokhoz (Benzin), ahol nem hiányoztak az újabb lángkitörések…. és ott van az a hatalmas „fehér habot” okádó szerkezet is, amellyel a koncert nagy finéjában Lindemann bőkezűen spriccel és locsolja a fan pit felhevült fejeit, amikor a „Liebe ist für alle da” kislemezének, a Pussynak az előadása lezárja a koncertspektákulumot.

Nehéz véleményt mondani a hangzásról, ha az ülőhelyed valahol a csarnok magasában, közvetlenül a mennyezet alatt van. Hallhatóság szempontjából a dolog példásan működött. Azoknak, akik lemaradtak az aktuális hírekről, megsúgom, hogy a csarnokban már nincs visszhang. A Sting-koncert 2011-es fiaskója után ezt a hiányosságot végre megszüntették. Miért nincs akkor több koncert a csarnokban? A válasz már nem az építmény részleges használhatatlanságában rejlik, hanem minden bizonnyal megint a pénzzel kapcsolatos okokban kell keresni. A csarnok bérleti díja minden valószínűség szerint elképzelhetetlenül magas. A terem kihasználatlanságára más magyarázatot alig lehet találni.

Az erős reflektornyalábok kombinációja és maga a színpadi konstrukció, amely a díszletben a jeseniceiv vasmű belsejének látványát kínálta, minden elemében úgy simul a Rammstein zenei hagyatékához, mintha rá öntötték volna. Végtelenül banális, de épp ezért annál közvetlenebb, nagy áthatolóerejű riffek, ágyúszerűen megszólaltatott ritmusokkal alátámasztva, a halálos földalatti menetelés ritmusában, és az együttes első emberének, a karizmatikusan kisiklott parancsnoknak, Till Lindemannak a felismerhető hangja, akinek a nép az ő kezéből evett, tollkönnyedséggel gázolta le a csarnokot! Lindemann énekdallamai, tulajdonképpen átható megszólítások a keménycsengésű német nyelven, maximálisan effektezettek. Rövid, durván uszító kiáltásokban, a motívum sokszori ismétlésével olyan ragadozó hangulatot teremtenek, amely a mentális elragadtatás fázisába visz. Nem menekülhetsz a Rammstein-show ragadozósága és az óriásgép őrlése elől. A Rammsteinnél minden olyan robusztus, olyan darabos, olyan túlzottan durva…. Amikor életre kel a színpadi show, az egész úgy hat, mintha a hamvaiból egy óriási acéltroll kelne fel, és összezúzna mindent maga előtt és maga alatt. Még a legfiligránabbul kimért mozdulattal is lesöpör a bolygó színéről minden hangyát. A „szofisztikált” szót a Rammstein nem ismeri. Ha mégis kezelésbe veszik, az nem is áll jól nekik. Így éltük át ráadásként a Mein Herz brennt előadását balladás rendezésben, amelyet csak Till és Flake (zongorán) játszott. Előadói szempontból egyáltalán nem rossz húzás, de olyan, amely a szívben élénk vágyat ébresztett, hogy a zenekar többi tagja gyorsan ugorjon fel a színpadra, és üssék le ennek a Rammstein-sztenderdnek a „normális” verzióját.

A szerzői zene banalitását ellensúlyozza a hatalmas színpadi produkció díszletvilága, a játékos színházi színpadi szkeccsek excesszusai, amelyek a látogatót egy másodperc törtrészére sem hagyják lélegezni. Minden másodperc, a percnek minden darabja az egy és háromnegyed órában megvan a maga lepecsételt funkciója ebben a hatalmas színpadi spektákulumban. Gigantikus szerkezet, amelynek ezekben a tűzbetétekkel fokozott díszletekben teljes biztonságot kell nyújtania.

Hogyan mutassuk be a végtelenül banális zenei nyelvet a lehető legvonzóbban? A Rammstein ezt tudja, és ezt a filozófiát tökéletesen érti. A koncert alatt sokszor eszembe jutott a Laibach. Nem volt nehéz levonni a következtetést, hogy tulajdonképpen ma a Rammstein helyén kellene állniuk az industrial szlovén úttörőinek. De a rengeteg pénzt a Laibach helyett a Rammstein söpörte be. Így forog a világ!

A látszólag tökéletesen sikerült koncertspektákulumban nem érdemes szőrszálhasogatni. A Rammstein a rutin menetrendje szerint intézte el az ügyet. Profin, még ha a megszerzett erő és státusz (kereskedelmi értelemben) miatt, mint a világ egyik legnagyobb zenekara, már rég elidegenedtek is a koncertjeik látogatóitól. De ugyanezt – ó, milyen borzongató felismerés – állíthatjuk Roger Watersről és a hiperprodukált „The Wall Live” kalandjáról is.

A koncert alatt csupán egyetlen dolog volt furcsa! A parter csak valahol a koncert felénél telt meg! Elsőre az ember a tribünről nézve azt gondolhatta, hogy biztonsági okból direkt nem adják el a parter teljes kapacitását. Hogy miért nem lehetett az összes látogató pontosan a kezdésre a parterben, az rejtély marad, de nagyon valószínű, hogy a szervező valamilyen szűk bejáraton keresztül „tolta” be a közönséget a csarnokba… Mondom: feltehetően. Szegény nép. Túlfizeti a jegyet, hogy bejusson a parterbe, aztán 20 percet vagy még többet lekési a koncertből. Valószínűleg nem a saját hibájából.