Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Grác (Orpheum Teater) / Ausztria
A koncert dátuma: 2013. 04. 06.
Látogatók száma: 700
Steve Lukather az utóbbi években forró és ínycsiklandóan ropogós zsemle, amely a frissesség státuszát a végtelenségig megőrzi. A pasas szorgos, mint a méhecske. Felveszi önálló stúdióalbumait, és kétévente ki is adja őket, koncertezik az art rock nagyágyú Totóval, újabban pedig, jobban, mint valaha, ügyel a hűséges családapa rendezett külsejére. A színpad a második otthona. Bár ezt ő nem bólogatná meg, mégis. Mondhatjuk ugyanis egyenesen, hogy az első. Legalábbis ami a kenyérkeresetet illeti, a zenészek pedig manapság, amikor az új stúdiótermékekből alig vagy szinte semmit sem lehet keresni, éppen azzal kompenzálnak, hogy folyamatosan koncertszínpadokon állnak.
„Luke” épp most adta ki új önálló stúdióalbumát, a „Transition”-t, amely egy hajszállal könnyebben befogadható – vagyis kompaktabban működik –, dallamosabb és „örömtelibb”, mondjuk inkább optimistább hangulatú, mint a különben remek elődje, az „All’s Well that Ends Well”. Steve élete elmúlt két évében nagy személyiségbeli tranzíción ment keresztül. Ezt el is mesélte a koncert egyik szünetében a gyönyörű Orpheum Teaterben, ahol bizony 2011. 03. 04. óta nem jártunk, amikor utoljára itt láttuk Steve Lukather koncertjét.
A legszebbek azok a koncertek, amikor olyan zenész lép fel, akit az évek során egyedi zenei prédikációs nyelve tett ismertté. Luke a hathúros elmélet ura, aki a stúdió- és színpadi brillírozás egyedülálló előadásmódjáról híres. Az ilyen zenei különcök fellépése előtt általában senki sem hiányolja az előzenekart. Így Steve Lukather közvetlenül, felvezető zenekar nélkül lépett színpadra kísérőzenekarával: Eric „Monsieur Chocolat” Valentine dobon, Steve Weingart billentyűn, a fekete bőrű párduc Renee Jones pedig basszusgitáron, pontosan fél kilenckor este.
Az Orpheum Teater ezúttal kiválóan megtelt a két évvel ezelőtti élményhez képest. Meglátszik, hogy a Toto nemrég lezavart két (ha nem már három) európai turnét, legutóbb 2012 augusztusának közepén léptek fel Ausztriában. Az emlékek élnek, az érzelmek is. A teremben biztosan 700 ember gyűlt össze. A karzatot is megnyitották, ami az Orpheumban nem túl gyakori.
Luke hegyes orrú velúrbakancsban, testhez simuló elasztános farmerben és a klasszikus, túl nagy ingben (kihívóan kigombolt felső három gombbal, a köldökön, pardon, a derékon átlógva, felhajtott ujjakkal). A mi jó öreg „Candy manünk” barátságosan kócos hajjal csap bele a „Transition” albummal és az új Judgement Day-jel. A pasas nem fukarkodott az idővel, sőt, rögtön az elején bemutatta új „signature” Music Man modelljét. Ez a „Luke” széria harmadik változata, az „L III”. A dupla „humbucker” hangszedők állítólag közelebb viszik a gitárost a klasszikus Gibson LP-k zsírosabb hangzásához. A közönség rendkívül csendes. Hallgatóságnak való hangulatban. Csak az első sor tombolt olykor kissé érzelmesen, egyébként szigorú fül- és szemkontaktus a színpadon álló zenészekkel. A kvartett pedig érik. Weingart az évek során szakállat növesztett, amelyet még maga a fényes Kosobrin, Kekec ismerőse is megirigyelne, a sötét bőrű rész pedig a két év alatt, mióta utoljára láttuk a csapatot a zágrábi Boogaloo színpadán, még egy „ártatlan kilócskát” hízott.
A kvartett rendkívül összeszokott. Mégis nagyon figyelnek a színpadi helyzet kontrollálására. Folyamatos szemkontaktus Weingart – Valentine, vagy Valentine – Jones és hasonló vonalakon. Lukather már a koncert elején kiváló formáról tett tanúbizonyságot, amikor az új Creep Motel instrumentális részének közepén ugrálva átviharzott jobbján Weingarthoz, majd megismételte az életvidám vágtát a színpad szélső balján álló Jones felé. A Creep Motelt Steve azzal vezette fel, hogy akkor született, amikor Facebook-os tevékenysége idején megismert jó néhány „FB-s kisiklottat”.
A várakozásoknak megfelelően, illetve a RockLine 2009 óta felfelé ívelő Steve Lukather-koncerttapasztalatai alapján az első „hendrixizmussal” elég hamar találkoztunk a repertoárban, amikor Luke nekilátott Hendrix Freedom című számának kiváló feldolgozásához, amelyet eredetileg a „Candyman” (1994) stúdióalbumra tett fel. Ugyanerről a lemezről játszotta el a mindig kötelező Song For Jeff-et, amelyet elhunyt „testvérének”, Jeff Porcarónak, a Toto első felállása kiváló dobosának ajánlott. Már az sem lep meg, hogy tiszteleg Jeff Beck alakja és munkássága előtt, akihez Steve a koncert vége felé tért vissza Beck The Pump című számának beépítésével. A harmadik ilyen pont, amely elkerülhetetlenül Jeff Beck hatására és gitáros ideológiájára emlékeztet Lukather zenészként való formálódásában, a záró instrumentális Smile volt Charlie Chaplintől – második kötelező ráadásként, amelyet Steve csak Weingart kolléga simogató szintetizátorsugarainak hangkulisszája mellett adott elő.
Hát így. A hang mínusz, és Lukather éneke is, sajnos a második mínusz. A gitár a térben kissé túl hangos volt, de ez nem zavarta túlzottan a hangulatot, amely végig derűs, pozitív és szórakoztató maradt! Lukather éneke viszont az évek során egyre gyengül. Már a koncert alatt is többször jelezte gesztusokkal, hogy a torka nem a legfrissebb. A Darkness In My World alatt kifejezetten megszenvedett. Ez a koncert azt is megerősítette, hogy Steve egyre gyakrabban hárítja át az éneklési feladatait a basszusgitáros Renee Jonesra. A koncert előrehaladtával a hangja megkopik, és ez egyszerűen elkerülhetetlen tény. Más történet a Toto-koncert, ahol két, talán három énekes száma van. Ezeket mindig magabiztosan abszolválja. Az önálló koncerteken viszont az éneke egyszerűen sokkal jobban terhelt.
Mindez azonban teljesen elvizesedik, amint mindenki arra az egyedi élményre koncentrál, amelyet Luke hathúros elméletének színpadi kinyilatkoztatása nyújt. Luke elsősorban mindig gitáros. Az volt és az lesz. Zenei jelenségének rajongói elsősorban a gitárjátékának nyelve miatt járnak koncertre. Luke ismét felgyújtotta az Orpheum Teatert, és elbűvölte a közönséget, amely nem fukarkodott a lelkesedéssel, és a koncert alatt dörgő ováció-sortüzeket zúdított a színpadra. Egységesen. Az első sortól az utolsóig. Luke ismét megigézett az egyetemességével, rugalmasságával, alkalmazkodóképességével, érzelmességével, éleslátásával. A kifinomultságból és az abszolút kontrollból nem fogy ki – elképesztő a jobb és bal kéz összehangolásának kontrollja és kiváló kalibráltsága. Főleg azokon a pontokon, ahol puhának kell lenni, mint a „hattyútoll”. Például amikor Luke a dallam elgörbítéséhez folyamodik úgy, hogy rálóg a hídra, és forgatja a tremolókart. Persze mindezt ellensúlyozzák a hangok remegtetésének elengedhetetlen sortüzei, amelyek a fület is teljes éberségre kényszerítik.
Lukather nem feledkezett meg arról sem, hogy megtisztelje a Toto-rajongókat, amikor elővette a „Kingdom Of Desire” (1992) album Never Enough című számát, amely lezárta a koncert szabályos részét. Nem is beszélve a Steely Dannel töltött tanulóévek emlékéről, amikor Luke a szabályos rész egyik számának végén odabiggyesztette a Josie motívumát.
Alig két órás fellépés, ami egy szemvillanás alatt elszalad. Egyszerűen olyan sűrűn színes, és a percek olyan spontán eseményfejlődés bűvöletében peregnek, hogy egy pillanat alatt elvisz egy mágikus párhuzamos világba, már ha persze hagyod magad elragadtatni a zene varázsától. Két évvel ezelőtt ugyanezen a helyszínen egy alkoholtól megkoronázott látogató megszakította Lukathert egyik számnál a beleélős felvezetés közepén egy „Šat ap and plej!”-jel, ami a művészt annyira feldühítette, hogy a koncert alatt már nem tudott felszabadultan működni (és ebből következően hibák is csúsztak be). Luke-ot ezúttal megkímélték ettől. Így teljes mértékben sugározta a szórakoztató modor mellett színpadi karizmájának teljes elérhetőségét is. A „Transition” gyönyörű album – Lukather büszke rá. És az új album ismét csúcsszinten működik. Az új stúdióteljesítmény feletti rendkívüli örömét Luke az új Right the Wrong előtti felkonferálásban is megmutatta, ahol a dal társszerzőjeként kiemelte fiát, Trevor Lukathert is (a billentyűs CJ Vanston mellett).
Olyan koncertélmény ez, amibe nem lehet belefáradni. Egyedülálló élmény egy olyan zseniális zenésszel átélni a klubhangulat intimitását, mint Steve Lukather, hiszen ő a galaxis egyik legcsiszoltabb és legegyetemesebben („műfajokon átívelően”) megfogalmazott gitárosa. Júniusban először európai turné következik a Totóval, utána pedig, ahogy mondtam. Reméljük, ősszel megismétlődik a találkozás a nagylelkű fülmasszázs mesterével, ahogyan híres kaparászásával kicsalja a hangokat híres „hathúros játékszeréből”.
Setlist
1. Judgement Day
2. Creep Motel
3. Freedom
4. Song For Jeff
5. Transition
6. Jammin’ With Jesus
7. Darkness In My World
8. Broken Machine
9. The Pump
10. Right The Wrong
11. Hero With a Thousand Eyes
12. Never Enough
—1. ráadás—
13. Flash In The Pan
—2. ráadás—
14. Smile
Képgaléria
