Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2017. december
Produkció: Emil And The Detectives
Az album hossza: 50.13 perc
Stílus: Jazz / Rock / Blues
Bár ez a lemez már 2017 decembere óta kapható, végre a szerkesztőségünk kezébe is eljutott, és megérdemel minden figyelmet. Elsőre azt hittem, az Emir & The Frozen Camels új albumáról van szó. Nos, a fagyott tevéket detektívek váltották fel, Emirt pedig Emil. Pontosabban: az Emil And The Detectives név nagy valószínűséggel Erich Kästner német író gyermekirodalmi műveiből ered. Az „Agora” (a homéroszi hagyomány szerint „gyülekezőhelynek” fordítanánk) tehát a maribori Emil And The Detectives stúdiódebütje.
Az „Agora” hét számot tartalmaz, amelyek főként a jazzrock fúzió hagyományát követik, miközben ambiciózus jamjeik a progresszív blues és a hetvenes évek rockja felé kanyarodnak, érezhető pszichedelikus elemekkel (főleg a két hosszabb instrumentális szám). Bár a zenekar motorja és vizionáriusa Rastko Zager énekes-basszusgitáros, aki az „Agora” teljes zenéjét és szövegeit is írta, az album végső művészi karakterét valójában mind a hatan együtt adják. A gitár mindenesetre nagy vonzalmat árul el a hatvanas évek végi fehér blueshullám zenekarai iránt, amikor a Cream, a Ten Years After, a Traffic és a Peter Green-korszakos Fleetwood Mac uralkodott, miközben az elektromos rock- és bluesos recsegést a másik oldalon az elektromos zongora és a szaxofon földeli le, ezek tartják fenn az albumon a kifejezetten jazzes alapvetést.
Bár összességében a zenekar karakterének kialakításában a blues és a jazz (bebop, modális jazz) tekinthető fő hatásnak, a számokat ennél sokkal nagyobb műfajok közötti mozgékonyság jellemzi. Az első számra, a nyitó Fly Fly Fly-ra, amely egyébként vokális szerzemény, ráaggathatnánk valamiféle távoli, nosztalgikus, hetvenes évekbeli progresszívrock-hangulatot, de aztán a következő kompozíció, az album leghosszabb, közel 13 perces száma, az Acqua Alta hamar a helyére teszi a dolgokat. Az első részben a középpontban az izzó, szólózó, szüntelenül kutakodó gitár áll, amely a lassan gördülő blues ritmus fölött tölti ki a teret. Ezt az instrumentális jamet az elektromos zongora bevágása „töri meg”, és a történetet a jazz kebelére vezeti, miközben a fúvósok az időnkénti modális formával éppen annyira jelölik ki a számot, hogy az az improvizációs betétek ellenére se essen szét, és kompakt, követhető maradjon. Még az Acqua Alta című számnál is érdekesebb az Equinox, amely szinte kísérletező hangvételű. Itt a ritmusszekció is megmozdul, a spontán, kiszámíthatatlan fejlődés érzete pedig megnő. Ez az album legizgalmasabb száma, amelyre gond nélkül rásüthetjük a jazzrock fúzió purizmusának bélyegét, és amelyben nem lehet elmenni a játékos funk ritmusalap mellett sem. A Malibu Beach megőrzi a pajkos hangot, bár a zenekar szilárdan kijelölt jazzes irányvonalakhoz tartja magát, amelyekben ismét a billentyűsök dominálnak, a vezérfrázisok pedig a világzene (world music) elemét is hozzáadják, vagyis a szám az instrumentálisok közül – a záró Flora mellett – hangszerelésében a legkompaktabb, zenei állaga pedig szerkezetét tekintve is a legvilágosabban körvonalazott és kézzelfogható. A záró Flora még több ebből az ún. „world music” hozzáférhetőségből és szimpatikusságból hoz, a második felében salsa ritmus is támogatja, az első részben viszont – főleg a szaxofondallam miatt – egy 1960-ban rendezett film musicaljének záró számaként, vagy valamelyik jugonosztalgikus tévésorozat betétdalaként hat (pl. „Grlom u jagode” (Fejvesztve) és/vagy „Pozorište u kući” (Színház a házban)).
Az Island vidám kis szám, amelyben az éneket harmonikusan egy vokóderre emlékeztető hang is támogatja. A zongorabetétek modális szerkezete felrázza a szám kiszámítható formáját, és pajkos hangot ad neki. A hetvenes években egy ilyen szám simán szólhatott volna a rádióban. A Blindness kabarés sanzon fényében bontakozik ki, ami énekesként Rastko Zagernek szinte jobban áll, mint a másik két vokális számban.
Az Emil And The Detectives szextett megrögzött rockerekből és öreg, rutinos vadmacskákból álló csapat, akik pontosan tudják, mit akarnak, és bújócskát nem játszanak. Amit látsz és hallasz, azt kapod. Az eredmény nagyon őszinte és különleges album, saját zenei karakterrel és felismerhető zenei névjeggyel. Ez határozottan nagyon jó, hiszen a zenekar jelenlétével újabb műfaji színnel gazdagodik a szlovén zenei élet. A srácok az „Agora” albummal gyakorlatilag időgépbe ültek, és vele együtt az új évezred mélyén landoltak, hiszen úgy játszanak és komponálnak, ahogyan a mai fiatal zenészgenerációk már nem ismernek, sőt nem is érzékelnek. A spanyolviaszt nem találják fel újra, és semmilyen zenei forradalmat nem hoznak. Csak rengeteg stúdiós szórakozást, ami egy olyan old school albumban csúcsosodik ki, amely a hetvenes évek rockkorszakához áll a legközelebb.
Az Emil and The Detectives tehát igen merész és szép debütálást tett le, amely változatosságával szórakoztatóan rövidíti a délutáni órákat, ugyanakkor elemiségével, szerves jellegével, sőt koncertszerű hangzásával és – nyíltan szólva – „csiszolatlanságával” azt is elárulja, hogy rengeteg nyitott kiindulópont van rajta a szextett jövőbeli művészi csiszolásához. Két út áll előtte. Vagy a zenekar a határozottabban kidolgozott hangszerelésekhez ragaszkodik (az album utolsó három száma), vagy olyan terepekre indul, amelyek közelebb állnak a nagyobb kísérletező vadsághoz (az album két leghosszabb kompozíciója). Nagyon fontos, hogy a második albummal megszilárdítsa a saját művészi arculatát, és megerősítse mindazt, amit az elsőn hallhatunk. Éppen az időnkénti kiszámíthatóság (Flora, Blindness, Malibu Beach), illetve a lazán konformista megülés a rock és a jazz világában már alaposan kipróbált frázisok eljátszásánál – túlzásba víve a jövőben – a hangszerelés szintjét a közhelyesség hálátlan vidékei felé sodorhatja, ami több kárt hozhat a zenekarnak, mint hasznot.
szerző: Aleš Podbrežnik
értékelés: 8.0 / 10
Számlista:
1. Fly Fly Fly
2. Acqua Alta
3. Island
4. Equinox
5. Malibu Beach
6. Blindness
7. Flora
Felállás:
Rastko Zager – ének, basszusgitár
Dejan Pečenko – billentyűk
Žarko Jankovič – gitár
Zdravko Zimič – szaxofon
Igor Ambrožič – ütőhangszerek
Matjaž Sabolek – dob
