Helyszín: Hala Tivoli (kis csarnok) / Ljubljana / Szlovénia
A koncert dátuma: 2012. 10. 29.
Látogatók száma: 3.700
Jegyár: 34€
A Val 202 az utolsó szlovéniai rádiós-zenei bástya a vadul burjánzó, kapzsi kereskedelmi adókkal szemben. Azoknak magához a zenéhez és a rádiózás valódi feladataihoz egyre kevesebb közük van. A Radio Slovenija második műsora (hivatalosan is így hívják) valahol az avantgárd, underground Radio Študent és a rádiós felső réteg rothadása között horgonyzott le. Immár négy évtizede formálja, ápolja és őrzi a szlovén zenei ízlést. Kiválóan lavírozik a népszerűség édességei és csapdái között, és naponta friss zenei irányzatokkal és nevekkel lát el minket. Az okos szerkesztői politika, amelyet évek óta Andrej Karoli vezet, válogatásával az igényes zenehallgatókról éppúgy gondoskodik, mint a hétköznapi lelkekről. Éppen ez az átjárás a minőség és a szélesebb körben elfogadható zenei kifejezésmódok között a Val 202 védjegye a kezdetektől fogva. A zenei középszer, ami sokszor a bágyadtság, a gyengeség és a haszonleső hozzáállás szinonimája, a Val 202 műsorában egészen más, pozitív fényben tündököl. Ezt a zenei közepet főleg minőségi előadók alkotják, akik dallamos, hallgatható, érdekes muzsikájukkal még a zenei analfabétákhoz is eljutnak. Legtöbbször olyan előadókról, zenekarokról van szó, akik az alternatív zenei körökből nőttek ki, de felismerhető egyéni hangjukkal megérintették a szíveket, és meghódították azoknak a közönségeknek a fülét, amelyek nem rajonganak a kísérletezésért. Egy további szempont azonban elválasztja a Val 202-t a többi szlovén rádiótól (kivétel az értékes Radio Študent): hűséges támogatói a szlovén zenei alkotóknak (és a nyelvnek). A külföldi és a hazai zenei produkciónak nagyjából ugyanannyi időt mérnek az éterben, és nem csak éjszaka, hanem reggel, délelőtt is, amikor a legtöbben hallgatják a rádiót. Mindez csak megerősíti a Val 202 első helyét a szlovén rádiófrekvenciák között. Jó példa arra, hogyan kellene működnie a többi nemzeti intézménynek is.
Ezért a negyvenedik évfordulón joggal várhattunk egy nagyszabású (koncert)eseményt, amely méltón jelöli meg ezt a tiszteletre méltó időszakot. Már az idei év elején elkezdtek felbukkanni a nyilvánosságban különféle információk az évforduló megünnepléséről, még a Franz Ferdinand koncertjéről is szó volt. A kezdeti találgatások után a téma körül médiacsend következett, aztán váratlanul robbant a hír, hogy különleges esemény készül, amelyet kétrészes koncepció tesz egyedivé (az adott rádiós időhöz mért összehasonlítás itt helyénvaló) – az első rész afféle főhajtás lesz a hazai, szlovén produkció előtt az elmúlt négy évtizedből, ezt az Elevators vezeti, a második rész pedig külföldi színezetű lesz, a népszerű világzenekar, a Keane részvételével. Már maga az ötlet is nagy figyelmet keltett, a sajtótájékoztató után (a tudósítást a sajtótájékoztatóról itt találjátok) pedig mindannyian alig vártuk, milyen lesz élőben. Főleg a szlovén rész váltott ki különféle találgatásokat és gyanakvást. Már maga a szlovén előadók (és dalok) kiválasztása is külön magyarázatot igényelne (kritériumok!!); és bár a szervezők azt mondták, hogy nem reprezentatív válogatásról van szó, az esemény szlovén részének bejelentése mégis így sikerült. Persze számos objektív és koncepcionális körülmény kompromisszumokra kényszerítette őket (és az ízlésről is nehéz vitatkozni, de legalább „népszerűsítő” szinten, ha már elméletileg nem, meg lehetett volna indokolni a válogatást), de az a válasz, hogy ezek az előadók évek óta a Val 202 műsorának (népszerű) részei, sőt egyenesen szinonimái, nem elég. Persze az előadók túlnyomó többsége oda való volt, végül is a szlovén popzenéről volt szó, ezért az alternatívabb körök alkotóiból sem volt sok jelen, noha a szlovén popzene számos kiemelkedő teljesítménye éppen ott rejtőzik (ha csak az utóbbi évekre szorítkozom: Katalena, Terrafolk, Demolition Group, Srečna Mladina, Moveknowledgement… a dalszerző-énekesek közül például Iztok Mlakar vagy a régebbi Tomaž Pengov). Mindez zárójelben, az alternatívabb felhang ellenére a popzene szférájába tartozik – és erősen jelen van a Val 202 hullámhosszán is. Másrészt érdekes lenne hallani, miért érdemel elsőbbséget katarina Mala vagy Billy a Bombe-ból mondjuk Gušti, Gal Gjurin, Bilbi, Panda, Elvis Jackson vagy például Jan Plestenjak előtt. Az is érdekes lenne, miért nem volt a rapperek között N’toko, aki egyértelműen a legjobb szlovén rapper. Az is kérdés, hogy mindezek az előadók maguk is hajlandók lettek volna-e fellépni (ebben a kontextusban), ezért senkit nem akarok elítélni, mégis: a kérdések nem kevesek, a homályos pontok is akadnak bőven, ezért jó lett volna, ha a szervezők egyáltalán megindokolják a válogatást. Az előadók számának bővítése sem sokat oldott volna meg, ha nem hoznak nyilvánosságra legalább néhány információt a kiválasztásról. De lehet, hogy ez az egész csak az én kíváncsi természetem és kamaszos illúzióm. Másrészt viszont örülök, hogy ebben a felállásban nem kaptak helyet a szlovén nép lompos, vidékiesen bunkó oldalának számos kiszámított, sablonos és banális „szarsága” (a különféle Atomikok, Rayek, plagizátorok, ezer és egy éneklő szépségkirálynő, különféle szlovén (multi)tehetségek és instant kvázi-sztárok stb. – ez a szemrehányás semmiképp sem vonatkozik a népies-szórakoztató zenére). Mindenesetre dicséretet érdemel ez az érdekes Karoli-ötlet az egyórás zenei csokorról, azaz kollázsról. Innovatív, átlátható, ráadásul nagyon szórakoztató.
És élőben is ilyen lett. A félelmek feleslegesnek bizonyultak. Az egy óra expressz sebességgel elszaladt. Ez a sok váltás, a nosztalgikus beütés, az energikus fellépések és a komikus közjátékok igazi látványos és hallgatói élvezetet nyújtottak. Minden produkciót különösen a közvetlenség jellemzett. Itt dicséretet érdemel az Elevators, amely egy teljes órán át megállás nélkül játszott (némi pihenővel Murat beatboxolása alatt), és kiváló zenei alapot nyújtott az énekeseknek. Igazi kis mestermű egy óra alatt ennyi különböző ritmust és karaktert összehozni. Magabiztosan, hibátlanul zenéltek, és igazi inspirációt jelentettek az összes többi fellépőnek is. Az egyórás lüktetést tehát az Elevators adta az eseménynek, a további negyven zenész, illetve énekes pedig nagyjából hetven másodpercet kapott a saját fellépésére. A színpadi váltások villámgyorsak voltak, ha sportnyelven szabad fogalmaznom. „Elaludni” senki sem aludt el, bár én személy szerint még Magnifico és Severa Gjurin fellépésére számítottam (őket bejelentették – Severa a Poletna nočet énekelte volna). Én az átláthatóság kedvéért a fellépőket öt, legmarkánsabb csoportba osztanám. A legtöbb tapsot és szimpátiát a szlovén színpadok legendái váltották ki, mint például Janez Bončina Benč, Aleksander Mežek, Adi Smolar, Andrej Šifrer, Neca Falk, Oto Pestner, Jani Kovačič, Pero Lovšin és Vlado Kreslin. Különösen emlékezetes fellépést produkált puszta megjelenésével Neca Falk, dicséret jár Mežeknek is a megindító Julijaért, valamint Jani Kovačičnak, aki egy egész kis támogatói csapattal masírozott a színpadra (köztük Oto Pestner is ott volt), és ők segítettek neki a mára már népdallá vált Delam „a cappella” előadásában. Az utolsó rockerkör előtt a begyakorolt slágerritmust alaposan megváltoztatták a hiphop előadók, noha (legalábbis nekem) a legérdekesebbek nem voltak a színpadon: N’toko és Alien (az utóbbi Sirni in Mesni című számának instrumentális betétjét azért lejátszották). Murat beatboxolásához Nikolovski csatlakozott, utána Zlatko arról beszélt, milyen szép a világ, majd a pacifista Od ljudi za ljudi következett Murattól és Josetól, Klemen Klemen nem a pénzes picsákról énekelt, hanem az első szerelméről, Kosta pedig a Bombnarral sikeresen lezárta mindezt. A szlovén hiphop, illetve rap az elmúlt másfél évtizedben erős nyomot hagyott Szlovéniában, ezért csak helyénvaló volt, hogy ennyi helyet, illetve időt kaptak a fellépők között. A nagyobb és a záró rész a szlovén popzenekarok énekeseié volt. A lista az összes jelentősebb szlovén zenekart és énekesüket tartalmazta, akik nyomot hagytak a mi tájainkon, kezdve Tokaccal (Dan D), aki lezárta ezt a remekül sikerült órát (a színpadon csatlakozott hozzá az összes többi zenész is, és együtt énekelték el a Čas záró sorait), Tomival (Siddharta), a Niet mára már nem is olyan új énekesével, Borut Marolttal, a végzetesen kihívó Mina Špilerrel (Melodrom), a Big Foot Mama Grega Skočirjével, Billyvel (Bombe), a mulatságos Jernejjel és Toneval a Mi2ből, Dejan Došloval és Damir Jazbeccel a szinte elfeledett Leteči Potepuhiból, egészen Lara Loveig a LeeLoojamaisból. Persze egy különleges pillanatról sem szabad megfeledkezni: évekig tartó távollét után visszatért a színpadra a Tabu egykori énekesnője, Nina is, aki Tina Marinšekkel duettben adta elő a Divje című számot. A hölgyeket még Neisha képviselte a Planet za zadettel, Alenka Godec Domicelj Danes bo srečen dan című dalát énekelte (Domicelj nem lehetett jelen, mert az USA-ban van), katarina Mala a Ciao, Ciao-t, a várandós Tinkara Kovač pedig az Elevators saját szerzeményéhez, a Na krilih ljubeznihez tette hozzá a hangját (Pikl egyebek mellett eljátszotta és eléneklte a Ke si lubi című számot is, amely másik zenekarának – Manouche – alkotása). Utolsó, ötödik „csoportként” megemlítek még néhány instrumentális darabot. A hiányzó Magnifico ellenére felcsendültek Silvija című számának ütemei, az Elevators pedig Predin (Lačni Franz) Praslovan című számáról is gondoskodott (Zoran Predin szívműtétből lábadozik), továbbá a Buldožer Novo Vrijeme című számáról (Marko Brecelj előtti főhajtás) és a szlovén popdal „himnuszáról”, a Poletna nočről, amely Mojmir Sepe és Elza Budau munkája. Halhatatlan vokális alakjában, playbackről hallhattuk Marjana Deržajt (az esemény meglehetősen egyedi pillanata, az egész csarnok egy hangon énekelt, és énekelt, és énekelt, és valószínűleg még jó ideig énekelt volna). Közvetlenül a záró, „Live Aid-es” kórusszám után, amikor az összes fellépő együtt énekelte el a Dan D Čas című számának utolsó sorait, megkezdődött a felkészülés az este második csúcspontjára. A Keane-re.
A szlovén dalcsokor előtt is melegítette a színpadot a brit Zulu Winter, amely mindenhová elkíséri a Keane-t Európában, és afféle tinédzser indie változata a Coldplaynek. Korrekt fellépés, majd meglátjuk, hogyan fejlődik tovább a zenekar. A jövő Keane-je? Hát, reméljük, hogy nem. Az utóbbiak fellépése semmiben sem lepett meg, de ez nem jelenti azt, hogy már eleve sikertelennek nevezhetnénk. A Keane tizenötödik éve működik, és ez alatt az évek alatt egy nagyon pontosan kimért műsort építettek fel a közönségnek és a PR-nak. Tim Rice-Oxley (billentyűs, a csapat feje és szíve), Tom Chaplin (énekes), Richard Hughes (dobos) és Jesse Quin (basszusgitáros) ma leginkább mint Anglia arany- és mézszívű fiúi ismertek. A setlistek mindig ugyanazok, a közönséghez szóló beszédek helyről helyre azonosak (csak a város neve más),… még a testbeszéd is valószínűleg szinkronban van a számok éppen zajló részeivel. Itt nincs helye a meglepetéseknek. Talán éppen/ez is teszi őket B-kategóriás zenekarrá. És ebben a kissé unalmas vonalban született meg az utolsó albumuk is (a lemezkritikát és a zenekarról szóló részletesebb információkat itt olvashatjátok). A szlovén egyórás dalcsokor után sokan elmentek (főleg az idősebb korosztályból), a csarnokban mégis jó energia maradt, jó útravaló a Keane-nek, és ők ki is használták ezt a lehető legnagyobb mértékben. Koncertjeik „new age-es drive”-ja ugyanis azon alapul, hogy elsősorban pozitív érzéseket és az élet vidám oldalait próbálják kicsalni belőlünk. Hogy az ember jól érezze magát, és érzelmileg kiengedni járjon a koncertre. Könnyed, álmodozó, kicsit nosztalgikus, mégis megnyugtató és örömteli. Ideális a negyven fölötti anyukáknak, az özvegy apáknak és a visítozó tinilányoknak. Chaplin állandó mosolya akkor sem hervad le, ha melankolikus vagy depresszív szövegeket énekel. „Műanyag” banda? Szervesen nőttek fel, a garázsból. Az viszont igaz, hogy a piaci szél furcsa és gyanús útra sodorta őket.
A koncert kivételes tempóban zajlott le, a számok egymás után követték egymást egy levegővételnyi szünet nélkül, és bár sokuk szentimentális alapra épül, a romantikázásra és az öngyújtókra nem sok idő jutott (kivétel néhány csodás balladai pillanat, amelyekhez a fiúk igazán értenek – például a ráadás nyitószáma, a Sea Fog). Az előtérben többnyire Rice-Oxley ötletes, dallamos, de csiszolt zongorafutamai és Chaplin tökéletesen bársonyos hangja ragyogott (aki hihetetlenül lefogyott, egészségesnek és nagyon élénknek tűnt, és végig a színpad szélén erre kialakított dobozokon mászkált – a „drogos” kinézetről már szó sincs). A színpadkép nagyrészt fehér színekben pompázott, a színpad hátsó részét pedig egy nagy embléma díszítette, amelyet valamiféle „Strangeland” zászló formájában terveztek meg. Az emberek elég sokat énekeltek, és főleg az első (‘Hopes and Fears’) és a második lemez (‘Under The Iron Sea’) számos slágerét fújták kívülről. Az új album valódi többletértéknek bizonyult; a számok kiválóan illeszkednek a régebbi dalok rendszerébe (például Somewhere Only We Know és Is It Any Wonder), és ezúttal az új lemezről nyolcat hallhattunk (összesen huszonegy számot játszottak, ebből hármat a ráadásban – az emberek különösen jól fogadták a Sovereign Light Cafét, a Disconnectedet, a Silenced By The Nightot és a nyitó You Are Youngot). Ha a koncert jó oldalai főleg a dinamika és a viszonylag pozitív hangulat, fel kell sorolni néhány legszembetűnőbb gyengeséget is: a túlzott émelygősség, a számok túlzott hasonlósága (mintha az egész koncerten egyetlen számot hallgatna az ember), a kreativitást nélkülöző színpadi jelenlét és a banális közönségmegszólítások (amelyekben azért talán lapul egy szikra őszinteség). Nagyjából másfél órát játszottak, és közben igazán ragyogó pillanataik voltak. De mit tegyünk, ha minden alkalommal megtorpannak az igazi felfedezés és a zenei áttörés előtt. Például a Crystal Ball a második részben kiváló, vonzó, mély kozmikus hangzást bont ki, de megállnak az előadásában ott, ahol éppen ki kellene bontakoztatniuk, és így az igényesebb koncertközönséget is eljuttatni a megtisztuláshoz, a katarzishoz. A legnagyobb lelkesedést a többségnél viszont a jól ismert rádiós sláger, az Everybody’s Changing váltotta ki. Valóban sikeres és huncut szám, amely még a legkomolyabb embereket is táncba ringatja, és legalább másnapig nem hagy nyugodni – öntudatlanul dúdolgatod az utcán… A koncert sokaknak szép emlék marad, egyedi vagy megismételhetetlen élményről azonban még távolról sem beszélhetünk (bár az egyéni szint és az élmények mindig kényes terep – erről és az ízlésről máskor). Túl sok volt benne a sablon, túl sok a profizmus és a már látott színpadi közhely ahhoz, hogy valóban mély nyomot hagyjon (például az újságírói évkönyvekben). Kár, hogy a végén nem játszották el a setlisten szereplő Under Pressuret a Queentől; Chaplin értelmezése a számról – legalábbis a YouTube-felvételek alapján – zseniális). Korrekt koncertválasztás (főleg mert egy középutas zenei jellegű eseményről van szó), de ha belegondolunk a többi világszerte elismert névbe, akiket erre az évfordulóra el lehetett volna hozni, kicsit rossz szájízünk lesz.
Befejezésként hozzátennék még néhány csípős megjegyzést a szervezésről (maga a helyszínválasztás problémája kisebb (átjárhatóság, esztétika….), a koncert vége előtt még a Keane énekese, Tom Chaplin is megviccelte a szervezést – a hangosítást viszont dicsérnem kell, a körülményekhez képest meglepően jó volt). Bár a Val 202 koncepcionálisan az évfordulóhoz méltón, nagy stílusban és emlékezetesen vitte végig az eseményt (első rész: a szlovén zene ünnepe, második rész: korrekt, de talán jobb is lehetett volna a zenekarválasztás), a szívem mégis összeszorul, ha eszembe jutnak az akkreditációs félreértések és a fotós bonyodalmak közvetlenül a Keane koncertje előtt. A Rockline története során még soha nem volt ekkora problémája a fotóakkreditáció megszerzésével. Külföldön már fényképeztük az összes legnagyobb zenei legendát és sztárt (U2, Red Hot Chili Peppers, Radiohead, Bruce Springsteen…), a saját országunkban pedig az egyik vezető zenei portálként sem tudunk megkapni egyetlen fotóakkreditációt sem (pedig az eseményt „százszázalékosan” lefedtük, én magam írtam terjedelmes tudósítást a sajtótájékoztatóról és lemezkritikát a ‘Strangeland’ albumról, a négy hónapon át futó bannerről nem is beszélve). Ezúttal még olyanok is megelőztek minket, akik életükben nem fényképeztek koncertet, és természeti látnivalók amatőr fotósai. Érthetetlen. Az akkreditációt az utolsó pillanatban, a helyszínen kaptuk meg, és azt is elvették tőlünk a Keane koncertje előtt. Érdekel, milyen alapon döntötte el a menedzserük, melyik média elég fontos ahhoz, hogy „az ő” zenekarát fényképezhesse? Mik voltak a kiválasztás kritériumai? Nyilván a menedzserük igazi médiaguru (a szlovén médiatáj szakértője!!). Az ilyen átlátszó érvek egyenesen nevetségesek. Ő maga legfeljebb az olvasók száma alapján választhatott, és az adatokat is valószínűleg a szlovén szervező küldte neki. És ha ez az egyetlen kiválasztási szempont (esetleg még a földrajzi lefedettség), akkor valóban szomorú, hová jutottunk. Innen ered a Keane-koncertről hiányzó fotók hiánya is. Remélem, legközelebb nem ismétlődik meg hasonló helyzet.
Setlist
Dan 202 (időrendben):
– V aorto (Elevators)
– Ta noč je moja – Janez Bončina Benč
– Silvija (instrumentális)
– Ljubezen v avtu (instrumentális, Robi Pikl)
– Samo ljubezen (Sestre)
– Na krilih ljubezni (Tinkara Kovač és Elevators)
– 42/Divje (Tina és Nina, Tabu)
– Ciao, Ciao (katarina Mala)
– Planet za zadet (Neisha)
– Kje si lubi (Manouche)
– Ne zameri mi (Lara Love, LeeLooJamais)
– Julija (Aleksander Mežek)
– To se govori (med ljudmi) (Andrej Šifrer)
– Daleč je za naju pomlad (Adi Smolar)
– Vsi ljudje hitijo (Neca Falk)
– Danes bo srečen dan (Alenka Godec)
– September (Mina Špiler, Melodrom)
– Poletna noč (instrumentális)
– Trideset let (Oto Pestner)
– Srečen (Billy, Bombe)
– Še je čas (Vlado Kreslin)
– Praslovan (instrumentális)
– Delam (Jani Kovačič, Oto Pestner és a cappella kórus)
– Bicikl (Dejan Došlo és Damir Jazbec, Leteči potepuhi)
– Murat (beatbox)
– Niki Niko (Nikolovski)
– Svet je lep (Zlatko)
– Od ljudi za ljudi (Murat & Jose)
– Still love her (Klemen Klemen)
– Sirni in mesni (instrumentális)
– Bombnar (Kosta)
– Vse, kar imam (Trkaj)
– Pojdi z menoj v toplice (Jernej és Tone, Mi2)
– Črn tulipan (Grega Skočir, BFM)
– Totalna revolucija (Peter Lovšin)
– Novo vrijeme (instrumentális)
– Moja Mama (Anja Rupel)
– Na soncu (Tomi M., Siddharta)
– Lep dan za smrt (Borut Marolt, Niet)
– Čas (Tokac, Dan D)
Keane:
1.) You Are Young
2.) Bend and Break
3.) On the Road
4.) The Starting Line
5.) Nothing in My Way
6.) Silenced by the Night
7.) Everybody’s Changing
8.) You Haven’t Told Me Anything
9.) We Might as Well Be Strangers
10.) Day Will Come
11.) Spiralling
12.) A Bad Dream
13.) Hamburg Song
14.) Disconnected
15.) Is It Any Wonder?
16.) This Is the Last Time
17.) Somewhere Only We Know
18.) Bedshaped
ráadás:
19.) Sea Fog
20.) Sovereign Light Café
21.) Crystal Ball
Képgaléria
