Metal Mania Open Air 2012 – a második nap!

0 25

Szerző: Rok Klemše
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Komen, Kras / Szlovénia
A koncert dátuma: 2012. 07. 21.
Látogatók száma: 600
Jegyár: 30,00€ / 55,00€

A péntek éjszaka (egyeseknek kevésbé, másoknak jobban) viharosra sikerült, ezt jól mutatta a földön heverő hullák és a Dawn of the Dead statisztáira emlékeztető kóborlók száma is. Ezután egy bóra szaggatta szombat reggel köszöntött ránk. A szombati koncertnapot a gorizia-i melodikus heavy metalosok, az Overtures nyitották, akikben a mi emberünk, a dobos Luka Klanjšček is játszik. A srácok annak ellenére, hogy az olasz zenekarokról nem éppen az igényesség jut az ember eszébe, a kora délutáni órán rendesen ráléptek a gázpedálra dallamos, hatásos heavy/power metaljukkal. Ez leginkább az olyan német bandákhoz áll közel, mint a Helloween, a Gamma Ray és a Running Wild, erényei pedig az erős riffek, a magabiztos ének és a bombasztikus, jól megénekelhető refrének. Az Overtures egy jó fél óra alatt eljátszották a Beyond the Waterfall (2008) című debütáló lemez és a Rebirth (2011) dalait, a fellépést pedig egy remekül előadott Running Wild-klasszikussal, a Pirate Songgal koronázták meg, amelyet a hivatalosan kiadott Reunation: A Tribute to Running Wild című tribute-válogatásra vettek fel.

Az ebéd miatt (pizzéria Braniku – tízujjnyalogató) sajnos lemaradtunk a horvát thrasherek, a Suffosia, és a „hazai Voivod”, a Teleport fellépéséről. Főleg az utóbbiak késése és a hozzájuk fűződő beszámolók miatt, amelyek szerint remek koncertet adtak, ma is a Semargl CD-ivel korbácsolom a fülemet. Szerencsére elég sikeresen tapasztott ragtapaszt a sebre az idrijai, frissen sült black metal csapat, a Valuk. Kellemes meglepetést okoztak, és olyan zenekar, amely a jövőben szép helyet harcolhat ki magának a szlovén black metal színtéren. Ósulis hangzású black metaljuk ugyanis éppen jó adag zümmögő gitárral van megfűszerezve, ami gyorsan befurakszik a fülbe, a betegen sikoltozó ének sem hiányzik. A srácoknak még bőven kellene a rutin, ez a hangszeres rész statikusságából és a frontember (szimpatikus; jaj, ne, egy black metal zenekar leírásában használtam a „szimpatikus” szót!) strapabíró megjelenéséből messziről látszik, de pluszpont jár nekik a Satyricon-himnusz, a Mother North alapos betanulásáért.

A hazai „acid” keverék, a Voodoo Mule fellépése után még mindig nem vagyok egészen tisztában azzal, mi volt ez az egész. Három helyi részeg trió, akik alkoholos delíriumban véletlenül nekimentek a hangszereknek, vagy egy stoner/doom/rock/metal/akármilyen trió, amelyik megengedheti magának, hogy egyszerre legyen ilyen elhibázott és ilyen jó a koncertje? A Voodoo Mule a fellépés előtt a muli hátára láthatóan nagy hordó sört és még ki tudja mit pakolt, a színpadon pedig totális F.O.A.D. „attitude”-öt mutatott, és olyan koncertet adott, amelyet valószínűleg leginkább ők maguk élveztek. Így aztán sem a megszakadt húr strapabíró cseréje, sem a totálisan delírium-szagú, csak a frontember számára érthető közbeszólások, sem az improvizált jam-kirándulások nem zavartak senkit. Kár, hogy a zenekar láthatóan nincs tudatában a (józan állapotban meglévő) potenciáljának, és az olyan koncerteket, mint ez a Metal Manián, félvállról veszi.  

A kranji death metal gépezet, az Armaroth koncertjére sajnos nem emlékszem egészen jól (damn you Mahr’s Bräu), az emlékezetem viszont sajnos túl gyorsan visszatért a medvodei sleaze/glam csapat, a Street Creeps fellépésére. Ha a Voodoo Mule kapcsán az agyam két fele nem tud megegyezni, hogy jó volt-e vagy rossz, a medvodeiek koncertjének kezdetén mindkettő sikoltva menekült volna egyenesen a fent említett Romero-statiszták szájába. A srácok imázsa nullára ki van találva, a gyengébbik nem képviselőitől még azt is hallani lehetett, hogy ők maguk sem tudják ilyen szépen kifesteni a szemüket, de a Street Creeps előtt nehéz a döntés. Csak glam-modellek lesznek, vagy zeneileg is alkotnak majd valamit, ami könnyebben megemészthető? 

Aztán a lassan lenyugvó nap után részemről a fesztivál egyik legjobban várt zenekara következett. Az angol NWOBHM/doom metal legenda, a Pagan Altar! Ez az NWOBHM-gyémánt már a messzi 1982-ben felvette debütáló lemezét (bár hivatalosan csak 1998-ban jelent meg), de a minőségi zene és a zenekart körüllengő sötét aura ellenére teljes homályban maradt, és többé-kevésbé csak az NWOBHM-ritkaságok megszállott gyűjtői ismerték. Néhány lelkes rajongó tehet arról, hogy a Pagan Altar évekig tartó tétlenség után 2004-ben visszatért az élők közé, az újjáéledés pedig a színpadokra is elvitte őket. Az idén a Metal Mania színpadára is! A Pagan Altar pályafutása elején a zenei részt erős vizuális elemmel egészítette ki, és koncertjein igazi okkult és misztikus látványosságokat vitt színre. Ezt a spektrumot sajnos láthatóan elhagyták, és úgy jelentek meg a színpadon, mint valami megrögzött brit Top Gear-nézők, akiknek minden alkalommal elfogja a vágyakozás, amikor Clarkson megemlíti a Jaguart vagy az Aston Martint. A britekről szóló rossz poénokat félretéve, a Pagan Altar a sok hibázás ellenére (a srácokon érezni, hogy mostanában elég ritkán lépnek fel a pogány színpadi oltáron) felejthetetlen koncertet adott, tele nyolcvanas évekbeli klasszikusokkal. Az énekes, Terry Jones köré épülő új felállás zeneileg folytatja a korábbi tagok örökségét, de érződik rajtuk, hogy a tökéletes összeszokottság nem éppen ismerős fogalom számukra. Mégis nagy élmény volt végignézni egy olyan zenekar koncertjét, amelyet a mi tájainkon valószínűleg már nem lehet többé látni, még ha Jones (Terry, nem a gitáros Alan, aki egyébként Terry fia) orrhangú éneklésével élőben túl gyakran emlékeztetett is Ozzyra (ez az asszociáció a lemezeken nem ennyire kifejezett). A zenekar az NWOBHM-riffelés és a lassan gördülő hagyományos doom hatásos összeházasításával, olyan dalokkal, mint a The Cry of the Banshee, a The Lords of Hypocrisy és a Samhein, az idei Manía egyik legszebb meglepetése volt. Még ha nem is sikerült teljesen megteremteniük a lemezeket átható okkult, misztikus rituálé benyomását, és úgy néztek ki, mint az öreg vének, akik délutánonként, egy tejes tea és egy pohár brandy után összegyűlnek az énekes garázsában, és egy recsegő lemezjátszón nyomatják a régi Black Sabbath-lemezeket.

A nyolcvanas évek közti sétát követően a svéd doomerek, az October Tide hoztak vissza minket a jelenbe, akikben a Katatonia egykori két tagja, Mattias Norrman basszusgitáros és Fredrik Norrman gitáros is játszik. Részben ezért elég egyértelmű volt, mit fog zeneileg nyújtani az October Tide: depresszív, nehéz és melankolikus hangulatot, amelyet a (mai) Katatoniával ellentétben masszív, hatalmas gitárokkal és a frontember, Alexander brutális énekével fejelnek meg. Az October Tide így műfaji értelemben közelebb áll a Novembers Doomhoz, mint a Katatoniához, erényük pedig az a képesség, hogy hatásos, morbid atmoszférát építenek fel mélabús gitárvonalakkal, amelyeket a megfelelő helyeken szakít meg a death metal állatiassága. Az October Tide éppen megfelelő játékidőt kapott, így nem volt túl hosszú, és ezzel túl nehéz a Metal Mania oldott hangulatához, az az óra jó doom pedig tökéletes alkalom volt arra, hogy leüljünk a lelátóra, és lassan csóváljuk a fejünket.

A pihenésre a szervezők pont a megfelelő időpontot választották, mert a következő óra ismét a brutalizálásé volt, a német death metal húsdaráló, a Fleshcrawl jóvoltából. A „német Dismember” már a legelején kíméletlenül megrázta Koment diszkográfiájának egyik legjobb dalával, a legendás Soulskinnerrel. Bár a Fleshcrawl nem éppen a legegyedibb death metal zenekar a környéken (hé, még a gitárhangzásukat is a svéd death metaltól „kölcsönözték”; Boss HM-2 pedál tizenegyesen, aztán gáz!), Sven Gross énekes gyengéd szerenádjainak simogatása éppen annyira esett jól, mint a hideg sör a kézben. A németek biztosan az idei fesztivál egyik legenergikusabb koncertjét adták, a színpad előtti közönség pedig hasonló hangulatban volt, és moshban is feléledt. A Hanus/Grbavec páros éles riffvágásai sikeresen és sebészi pontossággal kifejtettek minket a bőrünkből, és csontig lehántottak, a Fleshcrawlt pedig leginkább a romboló dobolás jellemzi, amely a bőséges blast-beat-használat ellenére is dinamikus és változatos. Into the Fire of Hell!

A Fleshcrawltól való búcsú után a nyakunkat egy tűzijátékkal pihentethettük, amellyel a szervezők a tizedik évfordulót ünnepelték (boldog szülinapot, köszönjük az emlékezetes fesztivált, és még nagyon sok, sok évet!), a pocakunkat megtöltöttük tortával, aztán a végén még egyszer kitörtük a nyakunkat a szombati headlinerek, a norvég „all-star” black/thrash csapat, az Aura Noir fellépésén. A norvég trió, amelynek tagjai olyan zenekarok egykori (és jelenlegi) tagjai, mint az Immortal, a Mayhem, a Dodheimsgard és mások, egy jó órára visszalökte Koment a primitív, megfeketített thrash metal ősiszapjába. A Venom örökségén nevelkedett Aura Noir Aggressor agresszív (hehe) riffjeinek súlya alatt (ő az egész koncert alatt kvlt Ray-Ban napszemüveg mögé bújt), az egyszerű, de hatásos riffek, a cupa-cupa dobolás és a láncról elengedett Apollyon mellett kiváló, egyórás, pokoli, blaszfémikus black/thrash metalt nyomott. A szodómia az Aura Noirral valószínűleg az idei Manía legjobb koncertje volt, és ezzel több mint méltó, nagy durranással zárult a program.

Az isztriai Ater Era pszichedelikus/ambient black metal ritmusai ringattak álomba minket, és a Metal Mania 2012 véget ért. Komenből ismét nagy elégedettséggel, felejthetetlen emlékekkel és abban a reményben távoztunk, hogy jövőre ismét visszatérünk a tett színhelyére.

Képgaléria

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik