Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Ušće, Belgrád, Szerbia
A koncert dátuma: 2012. június 29.
Látogatók száma: 10.000
A pénteki reggel enyhe fejfájással köszöntött, főleg pedig türelmetlen várakozással az este iránt. A délutánt főként városnézéssel és a helyi finomságok kóstolgatásával töltöttük a kultikus Skadarlijan, ahol a zenészek a slágerek válogatásával gondoskodtak a nap első zenei csúcspontjáról, hehe. A Belgrade Calling mint városi fesztivál azzal az előnnyel jár, hogy a fesztiváli programok mellett a város pulzusát is átélheted, ami Belgrádban igazán erős. A délután olajozottan telt, a fesztiválterület bejáratánál viszont megint megakadt a szekér, ahol ismét egyórás késés várt ránk. Ennek ellenére érezni lehetett a levegőben a feszültséget és az izgalmat (a sülő húsok illatával és a kötelező hideg sörrel együtt, persze), hiszen a péntek mintha csak két legendás, kilencvenes évekbeli alternatív zenekar koncertjére lett volna kitalálva.
A tűző délutáni nap így hatkor színpadra szólította a kilencvenes évek alternatív rockszínterének nagy visszatérőit, és jött az igazi „back to the nineties”, amikor az MTV még valódi zenei tévé volt, és rendszeresen, bőségesen pörgette a legendás kaliforniai Ugly Kid Joe videóklipjeit. Részemről ez volt az egész fesztivál legjobban várt fellépése, és nagy örömmel írhatom: az Ugly Kid Joe a nagy várakozásokat több mint beváltotta. Stúdióban is visszatértek az élők sorába a nemrég megjelent Stairway to Hell EP-vel, amely ugyan kicsit komolyabb és sötétebb fényben mutatja őket, stílusában viszont még mindig tősgyökeres Ugly Kid Joe. Az UKJ a belgrádi színpadra a legnagyobb melegben lépett fel, de a megedződött kaliforniai „szörfösöket” ez a legkevésbé sem zavarta. A legendás énekes, Whitfield Crane, Motörhead-pólóban az nyitódal, a V.I.P. alatt máris extázisba hozta a közönséget, és jó volt látni, hogy a tűző nap ellenére elég sokan aktívan együtt mozogtak az Ugly Kid Joe-val. Kitűnő dalválogatásukkal (sajnos a rájuk szabott rövid idő keretein belül) tökéletes nyári „feel good” hangulatot teremtettek, leginkább a klasszikus UKJ-dallamok, a Neigbot, a Milkman’s Son és a Goddamn Devil vonultak fel büszkén az előtérben. Whit még mindig őrült frontember, aki a bal lába kisujjával is uralja a közönséget, de ennél is fontosabb, hogy Crane hangja továbbra is csúcsformában van, és egyenesen elképesztő volt hallani egy olyan vokális teljesítményt, ami nagyon közel áll a lemezeken hallhatóhoz. Fantasztikusan szerepelt gitáron a mókamester Dave Fortman és főleg Klaus Eichstadt, aki néhány dühös, laza és tüzes szólót tálalt az UKJ repertoárjából. Dave Fortman gitárost és Shannon Larkin dobost ezen a turnén Sonny Mayo (gitár) és Yael dobos helyettesítette, akik olyan jól és olyan energikusan végezték a dolgukat, hogy soha nem mondtam volna meg róluk, hogy csak session tagok. Főleg Fortman gondoskodott Cordell Crockett basszusgitárossal együtt a pimasz színpadi jelenlétről, a közönség folyamatos bevonásáról és a színpad minden centijének energikus kihasználásáról. Az Ugly Kid Joe a felejthetetlen fellépést a legnagyobb slágerek, a Cat’s in the Cradle és a nyári himnusz, az Everything About You remek előadásával koronázta meg.
A péntek csodás kezdete gyorsan elrontódott, amikor a brit The Horrors megszállta a színpadot, és olyasmit tálalt, ami a legrosszabb és legbutább volt, amit szegény, ártatlan fülem valaha hallhatott. Alkalmasabb nevet a kockás ingecskés, kisimított frizurájú, anorexiás fiúk/lányok aligha választhattak volna – a post-punk kvázi goth/horror változata zeneileg olyasmi volt, mint a vogon költészet a Galaxis útikalauz stopposoknak lapjain. Ha elértem volna őket, megettem volna a saját fülemet, így viszont sikerült túlélnem ezt a borzalmat azzal, hogy a fesztiválterület olyan sarkait kerestem, ahová e lovecrafti módon megnevezhetetlen zenei borzalom csápjai nem értek el.
A péntek esti folytatás valamivel könnyebben emészthető részéről a legendás Szex Pisztoly, Rothadt Jancsi, khm, Johnny Rotten vagy John Lydon, ahogy ma újra a született nevén ismert, a legendás brit punkpionír Sex Pistols egykori frontembere gondoskodott. Lydon a Public Image Ltd. nevű zenekarával látogatott Belgrádba, amelyet a Sex Pistolsból való kilépése után, 1978-ban alapított, és vele az újszülött post-punk első képviselője is lett. Lydon 2009-ben ismét beindította a PiL-t, és most is teljesen a maga stílusában vonult a színpadra egy konyakosüveggel, amiből jó néhány komoly kortyot ivott, majd belevágott az egyik legismertebb PiL-dalba, a (This Is Not A) Love Songba. A jó hangzásnak köszönhetően főleg a mély, dub ihlette basszusvonalak hallatszottak, amelyek fölött Rothadtka félig énekelte, félig szavalta a zenekar legnagyobb slágereinek szövegét – Warrior, Flowers of Romance, Rise és mások. A közönséggel való kommunikáció csak jelzésértékű volt, Lydon az idő nagy részében sztoikusan állt a mikrofon mögött, és félig transzban adta elő absztrakt szövegeit. Ettől még John Lydon továbbra is egyedi zenei figura, akit igazi élvezet volt akcióban látni, még ha nekem személy szerint a zenekar meglehetősen repetitív zenéje dalról dalra nehezebben ment is be a fülembe. A Public Image Ltd. egyébként is eleve nem mindenkinek való zene, és messze áll mindattól, ami a „easy listening” címkét viselhetné.
Valami teljesen mást egy olyan zenekar hozott a folytatásban, amelyről sosem gondoltam volna, hogy valaha élőben látom. Legalábbis szándékosan nem, hiszen még a legismertebb slágerüket is csak véletlenül hallottam. De a sötétebb, morbidabb és nehezen hallgatható The Horrors, részben pedig a Public Image Ltd. után mennyire jólesett a brit óriás, a The Darkness teljes könnyedsége, gondtalansága, főleg pedig pozitív és optimista glam/hard rock muzsikája! Tavaly tértek vissza az élők sorába, miután 2006-ban tervezetlen szünetre mentek. Az ok? Teljesen a The Darkness igazi kicsapongó rockerekhez illő imázsában – az énekes, Justin Hawkins kábítószer- és alkoholelvonó kezelésre ment. Nos, Justin kitisztult, közben igazi férfias bajusz is nőtt neki, és a The Darkness újra pusztítja a színpadokat és a groupie-kat. Belgrádban sem volt ez másképp. A nők visítottak, Justin még jobban visított, a közönség férfi fele pedig kissé féltékenyen nézte a színpadon álló, egyébként nem túl vonzó zenekari tagokat. De amit a The Darkness a felhevült, játékos közönségnek alig több mint egy óra alatt nyújtott, az tiszta rockélvezet volt. Főleg Justin érdeme, aki párját ritkítóan egyedi frontember. A girhes Hawkins betöltötte az egész színpadot; elöl, hátul, balra, jobbra, lábon, kézen, gitárral, gitár nélkül, pólóban és természetesen anélkül is. Az Red Bull-os doboz karizmájának Hawkins alakjában nincs párja, a fiú a színpadi játékot „nullára” kitanulta, a közönséget pedig az első pillanattól az utolsóig a bal kisujjával tartja teljes rockextázisban. A magas, falsetto éneket szerintem Justin szűkre szabott nadrágja okozza, még inkább pedig az ezt követő, a szemnek nem túl kellemes zebracsíkos trikó. A fiúk több mint sikeresen mutatták be az első két album legnagyobb slágereit, valamint az újdonságokat, az Everybody Have a Good Time-ot és az Every Inch of You-t, továbbá a Radiohead-feldolgozást, a Street Spirit (Fade Out)-ot, amelyek a hamarosan megjelenő Hot Cakes lemezen lesznek hallhatók. Mindennek tetejébe a robbanékony Justin az utolsó előtti dal alatt egy biztonsági őr vállán a közönség közé indult, és közben végig szólózott. Nem emlékszem, hogy koncertlátogatói pályafutásom során láttam volna ilyen szórakoztató és energikus fellépést. És nem gondoltam volna, hogy ezek a szavak az ujjaim alól kikerülnek. A fiúk tényleg tudnak játszani.
A The Darkness tökéletes hangulatot teremtett a péntek esti sztárok, a kilencvenes évek ikonjai és az alternatív metal, rock, funk és még ki tudja mi óriásai, a Faith No More fellépéséhez. De előtte még el kellett viselnünk a maratoni hosszúságú színpadépítést, amelyet a színpadi technikusok gyászos fehérbe öltöztettek, és teljesen beborítottak virágokkal, csokrokkal és gyászkoszorúkkal (amelyeket valószínűleg egyszerűen a virágüzletből kölcsönöztek, hehe). A kissé morbid díszlet szemtelenül temetésre emlékeztetett, ezzel a zenekar nyilvánvalóan arra utal, hogy végleg búcsúzik, amire a hivatalos turnépóló gyászjelentés-motívuma is célozgat. De bármi is vár ránk a kanyarban, azt a péntek esti másfél órát a Faith No More-ral nem veheti el tőlünk senki. Miután a technikusok jelentős technikai bonyodalmak után végre mindent összehangoltak, egymás után vonultak a színpadra teljesen fehérbe öltözve Mike Bordin (dobok), Jon Hudson (gitár), Roddy Bottum (billentyűk) és Billy Gould (basszus), és gázt adtak az ütős Woodpecker From Marsszal. Amikor csatlakozott hozzájuk a nagy Mike Patton is, szintén tetőtől talpig fehérben, fehér kalapban, az eufórikus közönség felrobbant, Mike pedig egy részletet tálalt Tom Jones klasszikusából, a Delilah-ból, olyan jól elénekelve, hogy előle még Bruce Dickinson is elbújhatott volna a saját változatával. A Faith No More ezúttal olyan setlistet választott, amelyben a nyugodtabb, lassabb és kissé melankolikus dalok domináltak, ettől viszont annál inkább és annál szebben érvényesült Mike Patton igazán látványos hangja, aki kétségkívül minden idők egyik legnagyobb énekese. Patton mindent tud, a gyönyörű tiszta énekléstől, amely főleg a közönséggel együtt énekelt refrénekben tört elő, a lélegzetelállító operai éneken, rappelésen, beatboxon és scaten át egészen a valódi death metal growlig. Az eklektikus Patton tehetségének nem látni a végét, aki már pusztán karizmatikus megjelenésével is minden idők egyik legjobb rock frontembere. Persze időnként még mindig kitör belőle a kiszámíthatatlan színpadi vadállat, először rögtön a koncert első perceiben, amikor idegesítette, hogy egy semmi rosszra nem számító roadie téblábol a színpadon, és ezért egy rendes fejbevágást kapott, jellegzetes csípős és pimasz szarkazmusát pedig különösen jól megmutatta, amikor a Digging the Grave című dalt az új szerb elnöknek, Tomislav Nikolićnak ajánlotta (aki pályafutását temetőgondnokként kezdte, és ezzel kiérdemelte a „Toma the Undertaker” becenevet). A hangszeres négyes semmiben sem maradt el a frontembere mögött, különösen a fantasztikus Billy Gould, akinek mély, jellegzetes funkos basszushangja a Faith No More örök védjegye, és az Ušćét is megrengette, valamint Roddy Bottum, aki ügyesen építette a barokkosan gazdag hangfüggönyt, és bőséges, hatékonyan elhelyezett kórusokkal segítette Mike-ot. Az örök klasszikusokon, a Midlife Crisisen, az Evidence-en és a Last Cup of Sorrow-n át a koncert első csúcspontját a kilencvenes évek két mega-klasszikusának egymás utáni előadása hozta, amelyekkel a Faith No More végleg a legnagyobbak közé került – az Epic és az Easy. Még most is libabőrös leszek, ha eszembe jut, ahogy a tízezres tömeggel együtt énekeltük az Easyt. Patton pszichotikus természete ismét előbukkant a skizofrén The Gentle Art of Making Enemies-ben, a rendes műsor végéig pedig lezser stílusban (ami úgy illett a fesztivál hangulatához, mint ahogy a Föld a gravitációhoz) úsztak át a King For a Day, az Ashes to Ashes és a fantasztikus Just a Man dalokkal. A ráadásban az FNM egy új dallal lepett meg, amelynek a címe Matador (és remélem, jele annak, hogy a zenekar azért még nem a cipruslombokat szagolgatja), majd Patton részéről fenomenálisan előadott hagyományos szerb dal, az Ajde Jano következett, tökéletesen kitanult tremolóval (gyanítom, hogy Pattont Biške tanította be a Pero Defformeróból). A legendás Faith No More a fellépést jóval túl hamar zárta a Stripsearch klasszikusával. Ha ez tényleg a Faith No More végső búcsúja, akkor tiszta élvezet volt tanúja lenni ennek a fenséges temetésnek, de erősen remélem, hogy a Matador új lemez beharangozója.
A péntek a goth rock úttörőinek, a sötét Sisters of Mercy exkluzív éjféli fellépésével zárult, akik a színpadot már az első másodpercekben vastag ködtakaróba burkolták. De a Faith No More olyan erős benyomást hagyott, a késői óra pedig szintén megtette a hatását, így számunkra már csak egy éjszakai séta maradt a városban. A szombat még számos szerb zenekar fellépését kínálta, de a napsütéses szombat még inkább alkalmas volt a városban kószálásra, egy utolsó sörre és egy rendes ebédre.
A Belgrade Calling olyan fesztivál, amelyben megvan a potenciál, hogy a Balkán egyik legnagyobbjává nőjön, és kemény vetélytársa legyen az újvidéki Exitnek. A siralmas látogatottság miatt (állítólag összesen alig több mint 15.000 jegyet adtak el) azonban a jövője kérdéses, hiszen a szervezők kétségkívül mélyen vörös számokba fulladtak. Kár lenne viszont elveszíteni egy ilyen fesztivált, még ha nem is hiányoztak a komoly gyerekbetegségek. Először is a fesztiválterület megnyitásánál az egyórás késéseket muszáj csökkenteni vagy teljesen megszüntetni, a több napra érkezőknek barátságosabb rendszert kell kialakítani csuklópántokkal (a jegyeken lévő vonalkódok beolvasása olyan butaság, amilyennek még nem voltam tanúja), és javítani kell az ételkínálatot, hiszen a fesztiválterületről kilépni nem volt szabad. Ha kezdetnek csak ezeket a hiányosságokat orvosolják, a Belgrade Callingnak fényes jövője lehet, és a hívásának biztosan érdemes lesz eleget tenni!
Setlist
UGLY KID JOE:
1. Intro/V.I.P.
2. Dialogue
3. Neighbor
4. Penhandlin’ Prince
5. Milkman’s Son
6. Cats in the Cradle
7. I’m Alright
8. Goddamn Devil
9. Everything About You
THE DARKNESS:
1. Black Shuck
2. Growing On Me
3. The Best of Me
4. One Way Ticket
5. Get Your Hands Off My Woman
6. Everybody Have a Good Time
7. Love Is Only a Feeling
8. Every Inch of You
9. Street Spirit (Fade Out)
10. Givin’ Up
11. I Believe in a Thing Called Love
12. Love On the Rocks With No Ice
FAITH NO MORE:
1. Woodpecker From Mars/Delilah
2. Midlife Crisis
3. Ricochet
4. Land of Sunshine
5. Evidence
6. Last Cup of Sorrow
7. Digging the Grave
8. Epic
9. Easy
10. Everything’s Ruined
11. The Gentle Art of Making Enemies
12. King For a Day
13. Ashes to Ashes
14. Just a Man
——————–
15. Matador
16. Ajde Jano/Stripsearch
Képgaléria
