A Dire Straits-örökség legitim születése (2012)
Szerző: Aleš Podbrežnik
Helyszín: München / Muffathalle / Németország
A koncert dátuma: 2012. március 17.
Látogatók száma: 700
Jegyár: 28,00€
A The Straits tulajdonképpen a Dire Straits mai folytatása. Hogy mondod? Provokatív kezdés, nem igaz? 1995 után, amikor Mark Knopfler különösebb hűhó nélkül, csendben, mint az egér, feloszlatta a Dire Straitset, igazából semmi említésre méltó nem történt azon kívül, hogy a mi gitáros sógununk, „Markus” folytatta szólókarrierjét, és koncertturnéin hatásosan „ugratta” a Dire Straits-nosztalgiázókat egy olyan repertoárral, amely mindig belenyúlt a Dire Straits-klasszikusok újraértelmezésébe. Végül is talán páran emlékeztek még az emlékezetes ljubljanai megállójára 2005. május 3-án, amikor szétrepedt a Tivoli a tömegtől (RockLine-beszámoló ITT)? Hamarosan jó hét éve lesz ennek, a Dire Straits búcsújának pedig nemsokára 17 éve.
Telnek az évek, és Knopfler sem dicsekedhet már a stúdiómunkáiban azzal a túlcsorduló eklektikus frissességgel, amely a minden idők legbefolyásosabb és legfelismerhetőbb rockgitárosai közé emelte. A Dire Straits pedig csak pihen a rockarchívumok poros kincstárában, mint a méh, amely hiába kopulál egy orchidea virágján… De az emlékek élnek tovább. Aztán jön 2011, amikor Knopfler egykori Dire Straits-cimborájának, a jóban-rosszban mellette álló billentyűsnek, Alan Clarknak elege lesz mindenből! Összedob egy hétfős csapatot, elnevezi The Straitsnek, és elhatározza, hogy a társasággal élőben játssza a Dire Straits-klasszikusokat! Mark Knopfler nélkül. Szerencsére megkapja Knopfler teljes jóváhagyását a Dire Straits-klasszikusok élő előadásához, ami azt jelenti, hogy a The Straits teljes legitimitást és a rockóriások hagyatékának folytonosságát kapta. És higgyétek el: Clark ördögien jó csapatot kovácsolt össze!
A The Straits az amerikai rockóriás The Eagles előzenekaraként mutatkozott be először a szélesebb európai közönségnek, és páran közületek már tanúi voltatok a koncertjüknek tavaly júniusban Grácban. Tátott szájjal, kilógó nyelvvel, gyanítom. Sok magasra szárnyaló kritika született a The Straits Dire Straits-klasszikus-újraértelmezéséről, a leglelkesebb hívek és koncertszemtanúk pedig meggyőzően állították, hogy Terence Reis kiváló közelítése Mark Knopflernek. Simogató dörmögés hibátlan előadásban, ugyanígy a hangzás, a gitárszólók, Knopfler egyedi gitárjátékának jellegzetes védjegye, minden apró részletében kitanulva. Persze ez tengernyi kíváncsiságot ébreszt, ami még a macskát is megölné, ha kellene!
Új (ezúttal márciusi) európai turné, új lehetőség. Ezúttal a The Straits az esték főszereplője, ami közel két óra élő Dire Straits-klasszikust jelent. De előbb mutassuk be a zenekart! A vezére Alan Clark! A billentyűs, aki rányomta bélyegét a Dire Straits nevezetes lemezeire, társaságot pedig Chris White szaxofonos csinál neki – vagyis az eredeti Dire Straits-szaxofon –, a Tom Petty & The Heartbreakers rendes dobosa, Steve Ferrone, a helyzet legfontosabb láncszeme, Terence Reis, akinek Knopfler igényes cipőjében kell járnia, Mick Feat basszusgitáros, a fiatal kiegészítő billentyűs, ütőhangszeres, vokalista és akusztikusgitáros Jamie Squire, valamint a kiegészítő gitáros Adam Phillips, aki Phil Palmer helyettesítéseként ugrott be!
A müncheni Muffathalle ideális terep a The Straits súlycsoportjába tartozó zenekaroknak, amelyektől azt várják, hogy ott koncertenként 1500 körüli embert összegyűjtsenek. A csarnok a múltban is mindig kiváló, megbízható akusztikájú helynek bizonyult – nem mellesleg a kanadai art rock legenda Saga 2007 végén itt vette fel a „Live In Munich” koncertalbumot és DVD-t (RockLine-kritika ITT, RockLine-beszámoló ITT)! A helyszín nem szolgálhatta volna jobban egy újabb, tökéletesen kiegyensúlyozott hangzású és előadású koncertet, amilyet ezúttal a The Straits varázsolt elénk.
Az előzenekar, a brit dalszerző-énekes John Allen 40 perc alatt befejezte a műsorát, sajnos kihagytuk, és mindössze 5 perccel a The Straits koncertje előtt érkeztünk a Muffathallébe. A csarnok elsötétül, Alan Clark vezetésével a zenekar színpadra lép, a közönség mennydörgő ovációval fogadja. Bekapcsol a szintetizátorfüggöny, és az ismerős xilofonfrázis, amelyet Clark szintetizátorán játszanak, White szoprán szaxofonjának lágy simogatásától kísérve, felébreszti a jelenlévőket! Private Investigations. Beúszik Terence Reis flamencogitárjának első frázisa, és lassan beszippantja a jelenlévőket a varázslat egyedülálló világába… Nem szeretnék túlzásokba esni, de ez tény. Terence énekben, ha akarja, gyakorlatilag azonos másolata Mark Knopflernek. Technikailag mindenképp sokkal felkészültebb, ami később, a koncert alatt ki is derült, de ha lehunytad a szemed, és csak a füledre figyeltél, könnyen áltathattad magad azzal, hogy a színpadon valóban a Dire Straits áll Knopflerrel az élén. Libabőr fut végig a testen! Ilyen helyzetben nem is lehet másként, és ez az alapvető jelzés, hogy a megfelelő koncertre érkeztünk! Már a nyitány megerősítette, hogy a The Straits igazolta, amit kitűzött maga elé. Az első ütemtől az utolsóig, a srácok által felépített gazdag hangkulisszával, Terence Reis markáns, „Knopfler-like” énekével, Adam Phillips felejthetetlenül sikoltó, túlvezérelt hangzásával a szám végén, azzal a megdöbbentően átható „lickkel”, amely a számot a elsötétített csarnok csupasz szívverésének motívumához viszi vissza, aztán a záró crescendóban felrobban! Rendkívül közel az eredetihez, szinte már győzedelmesen.
https://www.youtube.com/watch?v=6q9zUJks11o
Reis énekbeli eltérését Knopflertől már a következő szám, a Walk Of Life megerősítette, hiszen a középső és kissé magasabb fekvésekben Reis már nem találja el teljesen Knopfler színét. A közönség még jobban elérzékenyült, és teljesen átadta magát ennek a sokat játszott, örökzöld Dire Straits-klasszikusnak, a koncert bevezető része pedig azt az érdekes felismerést hozta, hogy a The Straits az áttételezésben jóval hangsúlyosabbá tette a szaxofon szerepét, hiszen Chris White gyakorlatilag minden számban intenzíven bekapcsolódott a szólózásba. A Private Investigationsben már a közepén beletett egy szólót, és ezzel a vonással a repertoár összes száma „megszépült”. Így az eredetik karaktere még tovább nőtt, és fel is lett turbózva.
Klasszikus klasszikus hátán. A koncert egyik csúcspontja már az előadás legelső részében megtörtént, amikor a zenekar nekilátott az egyedülálló Telegraph Roadnak, és Reis először (a szám bevezetőjében) nyúlt „national steel” gitárhoz is. Ez azonos azzal, amely a Dire Straits „Brothers In Arms” albumának borítóján látható (pálmafával a testén). Tehát ez nem dobro gitár, hanem „national steel” gitár. A különbség viszonylag kicsi. A dobro a hangot általában csupán egyetlen rezonáns fémkúp (konusz) segítségével állítja elő, míg a „national steel” akár hárommal is képes erre. A dobro teste általában fából van, a „national steel” gitáré viszont többnyire teljes egészében fémből.
https://www.youtube.com/watch?v=eF4ITRqd-uM
A „national steel” tehát Reis kezében maradt, mert jött a Romeo And Juliet, a rockzene egyik legszebb szerelmes balladája (most csúszott ki a számon, mert hamarosan követte a setlisten a törékeny, hawaii inget öltött Your Latest Trick is, Chris White felejthetetlen vezérmotívumával és édesen erogén szaxofonszólójával!!!). A zenekar kissé átaranzsálta a Romeo And Juliet, a kezdő részben jóval lágyabban játszotta az eredetinél, a záró részben aztán felvette az eredeti lüktetését, mindenekelőtt pedig, ahogy már említettem, Chris White ismét hangsúlyosabban szerepelt a szaxofonjával. Varázslatos.
Nehéz kiemelni a csúcspontokat. Itt van a Telegraph Road, a Sultans Of Swing záró vágtájához nagyon hasonló energiával, aztán az intim Communique, majd a Brothers In Arms kivételes, érzékeny hangulatú gitárjátékkal (Chris White fuvolán játszott bevezető motívumával együtt!). Ha a kevésbé sikerült betétek közül kellene válogatni a setlisten, valószínűleg a Two Young Lovers és a Walk Of Life lenne az, amelyeket nehézség nélkül nélkülöznék a repertoárból, és inkább lecserélném őket a Love Over Gold, az Once Upon A Time In The West vagy a Where Do You Think You’re Going? számokra.
Kivételes zenészek kifinomult játéka, a rendelkezésre álló hangkép spektrumának kivételes kitöltésével, olyan csendben, hogy a csarnokban hallani a tű leesését a színpadra. Kiegészítés, összhang. Nem érdemes több szót vesztegetni erre, ezt magatoknak kell átélnetek az első adandó alkalommal. A zenekar ezen az estén első fennállása során játszott élőben egy teljesen új dalt, amelynek a RockLine már a zenekar hangpróbáján is tanúja volt a Muffathallében valamikor délután öt órakor. A Jesus Street című saját szerzemény, rendkívül bájos dallamvonallal, amely már „elsőre” elvarázsol, fontos jelzés, hogy készül a zenekar debütáló lemeze. Ha abban a stílusban viszik végig, mint ez a szám, a The Straits valószínűleg a Dire Straits kompetens fejlődési utódjává válik. És ez még nem minden. A zenekar valójában már két saját számot tart a tarsolyában, a másik a Looking For America, amelyet szintén a hangpróbán gyakoroltak, de még szüksége van egy kis időre, hogy csiszolódjon, és a zenekar beemelhesse az élő repertoárba.
https://www.youtube.com/watch?v=gC11hC5EmXg
Hadd emeljem ki a koncert reguláris részének zárását is az elmaradhatatlan Sultans Of Swinggel. Itt érte el a koncert a crescendóját, a zenekar pedig még egyszer bravúrosan megkoronázta összeszokottságát a szám közepén lévő nyugodt rész után, amikor fokozatosan építkező stílusban hozta a záró végkifejletet, ízletes szólók szövevényével és a vezérdallamok fonásának rendkívüli összhangjával, különösen White szaxofonja és Reis gitárja között.
A várt Money For Nothing és a kellemes meglepetés, a fürge, organikus és világos Portobello Belle (mindkettő a ráadásban) után, amelyben Reis „national steelje” ismét teljes erővel „énekelt”, a srácok közel két órás fellépés után elköszöntek, és extatikusan hagytak ott minket. Tökéletes hangzás, tökéletes előadás! Itt nincs semmi tréfa. Hiteles és méltó minden lépés a Dire Straits cipőjében. Nem tudom, mi az oka, hogy Mark Knopfler nem hajlandó többé visszaadni nekünk a Dire Straitset, de ha ez soha többé nem történik meg, a zenei generációkat mostantól teljesen megváltják a Dire Straits-zene élő megszólaltatásának fáradságos keresésétől. Megszülettek a The Straits! Terence Reis valóban erős adu! A The Straits mellette szilárdan, gondtalanul és rugalmasan fejlődhet művészileg, miközben teljes lendülettel játssza a rocklegendák nagy repertoárját! Szép kilátások a jövőre nézve!
Setlist
- Private Investigations
- Walk of Life
- Telegraph Road
- Romeo and Juliet
- Tunnel of Love
- Your Latest Trick
- Communique
- Two Young Lovers
- Jesus Street
- Brothers in Arms
- Sultans of Swing
—ráadás— - Money for Nothing
- Portobello Belle
Képgaléria




































