FULL OF HATE fesztivál 2012
Helyszín: Bécs – Ausztria
A koncert dátuma: 2012. február 17.
Látogatók száma: 0
Az elmúlt napokban Európát járja a Full Of Hate névre keresztelt fesztiválszerű metalkaraván. E sorok írójának elég rosszul esik a név, hiszen sok negatívumot idéz, de szerencsére fontosabbak a turné neve mögött megbújó nevek, és ezek a Cannibal Corpse, a Behemoth és a Misery Index. Eredetileg a karaván még a Legion Of The Damned, a Suicidal Angels és a Nexus Inferis nevével is gazdagabb, ám az utóbbi háromnak Bécsben nyoma sem volt, mert közbeszólt a közlekedési manó – valahol útközben tönkrement a buszuk, így a bécsi Arena klub színpadát az először említett nevek foglalták el.
A bécsi Arena egy köpésnyire van az elkerülőúttól, és ha valaha arra visz az utad, a lehajtó után a mi Metelkovánk unokatestvérét keresd – a telek és a környezet szinte teljesen ugyanolyan, csak itt a terület nem egy rakás kisebb klubra aprózódik, hanem legfeljebb három klubra, egy afféle kvázi kocsmára és egy nyári színpadra, amelynek a színpad előtti tere szerintem simán befogad legalább 700 embert. A fesztivál történései természetesen az Arena legnagyobb klubtermében zajlottak, a színpadot pedig az amerikai Misery Index nyitotta meg, akik 40 perc alatt, mennydörgően jó hangzással főleg az utolsó két lemezük, a Traitors és a Heirs To Thievery slágereit játszották el. Ami azt jelenti, hogy nem a klasszikus grindjukból kaptunk igazi adagot, hanem inkább death metal anyagból. A kettős énektámadás, az embertelenül gyors dobok és a tankszerű riffek teljes őrültekházává változtatták a termet. A társadalomkritikus, rendkívül tájékozott szövegek minden intelligenciája mellett viszont szomorú, hogy Mark Kloeppel gitáros/énekes időt vesztegetett az olyan közhelyes dumákra, mint az „Are we having fun or what?!!”, vagy még butábbra, mint a „Give me a Fuck Yeah!!!”. Kevesebb szöveggel még egy gyilkosan jó dal belefért volna. De remek látni, hogy egy kisebb közönséghez szokott zenekar ennyire kiválóan végzi a dolgát, és magas mércét hagy maga után a további műsornak. Ezt a lécet a lengyel Behemoth számára nem volt gond átugrani.
A lengyel Behemoth volt az est „co-headlinere”, hiszen a színtéren a hírnevük és a súlyuk nagyjából akkora, ha nem nagyobb, mint amit az est záróbandájaként fellépő amerikai Cannibal Corpse 20 és még egynéhány év alatt felépített. A Behemoth esetében azonban már régóta nem arról van szó, hogy bizonyítaniuk kellene valamit – a legutóbbi tíz évben, amikor az extrém metal panteonjának csúcsára kerültek, már mindent bebizonyítottak. Most egészen másról volt szó. A turné neve valójában Phoenix Rising Tour, az egész pedig elsősorban az énekes/gitáros/főnök Adam „Nergal” Darski színpadra való visszatérésére utal, aki alig másfél évvel ezelőtt még majdnem otthagyta a fogát a leukémia miatt.
Ha ezt figyelembe veszed, világos, miért olyan fontos ennek a lengyel apokaliptikus kvartettnek a turné minden egyes fellépése. Előtte ugyanis csak néhány koncertet adtak Lengyelországban, ahol több mint nyilvánvaló volt, hogy Nergal, Orion, Inferno és Seth farkaséhesek a színpadra. Ám a Behemoth tagjai is csak emberek, és ha egy ilyen társaságban az elsők közt egyenlő a szinte halálos betegség után még közel sincs a régi erejében, az bőven látszik is. De vajon rossz volt a Behemoth koncertje? Erre gondolni sem érdemes. Nergal énekhangjának gyengébb ereje és a vasember láthatóan lesoványodott, fáradt külseje ellenére a Behemoth több mint egy órán át szórakoztatott minket, főleg a legutóbbi, Evangelion albumról játszott anyaggal, amelyet elég szokatlan tételekkel dúsítottak meg a Behemoth gazdag repertoárjából. Leginkább a korai black metal időszakra koncentráltak, így nem maradtak ki az And The Forests Dream Eternaly és még a Pandemonic Incantations lemezekről származó dalok sem. A zenekar közben remekül díszített színpadon uralta a helyzetet – a zsúfolásig megtelt terem a kezükből evett a hangos ördögfiókáknak, és minden hangban érezni lehetett a legyőzhetetlen akaratot, hogy minden akadályt leküzdjenek, amit Nergal a Conquer All és az Alas, The Lord Is Upon Me alatt külön ki is emelt. Tedd hozzá a hihetetlenül epikus zárást, a diabolikusan költői Lucifer eposzt, és meglesz a bizonyíték arra, hogy a tüzes démon feltámadt, és nem is akar megállni – erőt viszont még gyűjtenie kell.
A programot a brutal death metal világ amerikai nagyöregei, a Cannibal Corpse zárták, közvetlenül a Torture című album megjelenése előtt, amely nőnapon kerül a boltokba. A morbidan lassú, mégis atomrobbanás-szerűen robbanékony Evisceration Plague slágerrel nyitva a Cannibal Corpse megmutatta kiszámíthatatlan természetét: a lassú dal – gyors dal, aztán megint lassú – megint gyors dal típusú dalválasztással rajzolták meg az több mint egyórás fellépés hangzásvilágát. Ebben az órában mindössze két új dalnak lehettünk tanúi – a Demented Aggression és a Scourge Of Iron hangzott el –, miközben az ötös szinte túl erős hangzás mellett mutatta be a több mint 20 éves pályafutásának keresztmetszetét. Alex Webster basszusbűvészkedése egy sorban állt a brutálisabbnál brutálisabb vadember, George Corpsegrinder Fisher hihetetlen nyakizmaival, de az egész csak egy csepp lett volna a dalokban emlegetett vér tengerében, ha nem lennének ott a remek gitárosok: Pat O’Brien, aki tavaly az európai turnén még a Slayerrel is fellépett, és a testvére a pengetőn, Rob Barrett. A megszokott I Cum Blood vagy Fucked With The Knife, valamint a kihagyhatatlan Stripped Raped Strangled és Hammer Smashed Face mellett a Cannibal Corpse tagjai még a Covered With Sores-zal, a Born in A Casket-tel és a Kill albumról játszott számos dallal is meglepték a közönséget, de eljátszották a The Wretched Spawnt is, ami tényleg nem gyakori. A közönség viszont, amely e sorok írója számára ismeretlen okból szívesen szórja szanaszét a teli söröspoharakat, amelyek mindenfelé röpködtek a teremben, már láthatóan elfáradt. Mit lehet tenni – a Behemoth kemény konkurencia, és a Cannibal Corpse-nak is néha meg kell hajolnia a fiatalabb testvérei előtt.
Képgaléria



















