Luke briljanciája ismét elvarázsolta Zágrábot! (2011)

0 12

Helyszín: Boogaloo / Zágráb / Horvátország
A koncert dátuma: 2011. 11. 24.
Látogatók száma: 650

Steve Lukather idén novemberben egy éven belül már negyedszer tért vissza Európába, hogy bemutassa legutóbbi önálló stúdióalbumát, az „All’s Well That Ends Well”-t (2010). A világ egyik legjobb gitárosa, a felejthetetlen rockperfekcionista Toto első gitárosa, aki nemrég jóváhagyta csatlakozását az ausztráliai turnéhoz, a Satriani–Vai–Lukather gitáros-földönkívüliekből álló, híres G3 felállás részeként, így összesen másodszor járt Zágrábban, két év különbséggel.

A négyes, amely az új európai turnén kíséri, változatlan. Steve Lukather gitáron és énekben, a karcsú Renee Jones basszusgitáron, a hatalmas termetű dobos Atlas, Eric Valentine, és a sovány, kecskeszakállas billentyűs, Steve Weingart! Steve Lukather koncertjeinél mindig nehéz megítélni, hogy melyik volt a legjobb. Valójában lehetetlen. Steve Lukather minden fellépése különleges, egyedi benyomást kelt, amelynek dallamai és bevésődött képei még hosszan a koncert után is izgatják a hozzá járó átlagos látogató fantáziáját. Luke egyszerűen egyedülálló zenész.

Tavaly, pontosabban október végén a fehér „bluesman”, Joe Bonamassa az utolsó sarokig megtöltötte a Boogaloót, és a terem akkor szó szerint szétpukkadt. Steve Lukather egy jó évvel Bonamassa látogatása után kisebb létszámot vonzott a klubba, mondhatni ideális numerust. Nem tolongtak az emberek, de a jó 600 fős klub így is rendesen tele volt. A Steve Lukather-koncert követelte teljes intimitású, hiteles hangulat megteremtésére tehát nem is kívánhatnánk jobb helyszínt, mint a Boogaloót.

Aznap este Luke a társasággal együtt remek hangulatban volt. Kiváló látogatottság, tekintélyes méretű színpad. A kísérő trió már a színpadon áll, amikor Luke a függöny mögül elrejtőzve kilő néhány bevezető hangot. Csak egy jó perc múlva lép ténylegesen a színpadra Lukather. Megszokott, központi színpadi pozíciójába, hűséges társát, az Ernie Ball „Luke” flame top gitármodellt magára csatolva. A zenekar ezt a koncertet is (ismét) az új Darkness In My World-del nyitja. Dallamos, fülbemászó refrénű szám ez, amely pillanatok alatt összefogja és egységbe forrasztja a gurmand közönséget.

A hangzás olyan volt, mintha dobozból vették volna ki. Nyilvánvalóan a Boogaloo klub az igazi cím az ilyen típusú koncertkínálathoz. Luke egyébként nem sokat változtatott a set listen az „All’s Well That Ends Well” európai turné negyedik szakaszára. Megtartotta az új album felismerhető számait, ugyanakkor a repertoárt konkrétabbá tette önálló diszkográfiájának néhány „prekambriumi” darabjával. Már a nyitányban a lehető legszebb zeneiség stílusában szólalt meg a Hero With 1000 Eyes, kicsit később a Party In Simon’s Pants, amelyek a Lukather-koncertrepertoár bejáratott sztenderdjei, a Song For Jeff és az Extinction Blues mellett kovakeményen felélesztették Luke klasszikus, 1994-es önálló stúdióalbumát, a „Candyman”-t.  Ilyen számú koncertszámmal Zágrábban már csak Lukather aktuális stúdiólemeze, az „All’s Well That Ends Well” képviseltette magát.

Azt, hogy a kvartett továbbra is álomszerűen játszik, nem is kell hangsúlyozni. Persze az i-re a pontot Luke aznapi formája teszi fel, és Zágrábban a fickó valóban fenomenálisan volt kedvében. Úgy tűnik, Luke ezúttal instrumentális set listet gondolt ki, amit már Hancock Butterfly-ának kiváló előadása is megerősített, ahol Luke a fúvós szólamok hiányát saját, „jazzesen” kihegyezett „szólók” sokaságával töltötte ki. Ebben a számban a Valentine / Jones ritmusszekció rendkívül kifinomult, fürge összhangjának brilliánsa mutatkozott meg. Fantasztikus, egy darabban. Ez a szám spontán módon átfolyt a csapat első „jammjába”. A koncert egyik csúcspontját pedig a sokarcúan formált, instrumentális, „Beckes” faragvány, a Tumescent adta, amely a bestiális Eric Valentine szólójába csapott át: a szélsőséges sebesség, a dobfelszerelésen robbanásszerűen felbukkanó támadások és a briliáns pontosság kombinációjával döbbentett meg, olyan precizitással, amilyet ilyen előadói fűszerezés mellett nem mindenki tud felmutatni. Utána a zenekar újabb „jamm” számba kapaszkodott. Nem akármilyenbe, hanem a Simon nadrágjában tartott bulira. A cím persze a szám társszerzőjére, Simon Phillipsre utal, a zenekar pedig ismét ámulatba ejtett a rendkívül igényes, összetett szám fenomenális előadásával, amely tele van szinkópákkal, progresszíven törő ritmusokkal, hirtelen hangulatváltásokkal, számos vezérmotívumon át, spontán szlalomozással a nehéz, jazzesen formált futamok között, amiről helyenként hálásan gondoskodott a mesteri billentyűs, Steve Weingart. A set list hangszeres számoknak való ezúttali alárendeltségét megerősítette a várható „Beckes” (figyeld meg a vezérdallam, vagyis a szólók játékmódját a számban!) Song For A Jeff.

A termet a hipnózisból Harrison While My Guitar Gently Wheeps-je ébresztette fel, Steve pedig különösebb erőfeszítés nélkül rávette a tömeget, hogy együtt énekeljék a klasszikus „örökzöld” refrénjét. Jimi Hendrix fejlesztő hatását Lukather művészi alakulására természetesen nem takarta el a Tears Of My Own Shame, amely a várakozásnak megfelelően gördülékenyen átfolyt Hendrix Little Wingjébe. Itt is megmutatta Luke az általánosan magas pragmatikus gitáros retorika stílusában, hogy számára művészként nincsenek művészi korlátok. Új lenyűgöző élmény, a hatpólusú elmélet varázsának finoman kifinomult hangzásátmeneteire szőve, amilyenre csak ez az egyedi művész képes. Elbűvölés az elbűvölésért.

A kétórás koncertet Steve két tömör új számmal zárta, a Can’t Look Back-kel és ráadásként a Flash In The Pan-nel, amelyek első hallásra is gyújtó refrénmelódiát hordoznak, ami a jelenlévőket a teremben ismét arra ösztönözte, hogy magasabb decibeladaggal küldjék vissza a zajt.

Ezúttal nem kaptunk Toto-klasszikust, viszont különleges koncertet kaptunk, ahol a „jamm” elem élvezett elsőbbséget a vokális számokkal szemben. Valami, ami az érett években egyre inkább kedvez Lukather kifinomultságának és rendkívül intelligens rugalmasságának, amellyel a fékezhetetlen kreatív tehetségek gazdag arzenáljának valódi kincstárát használja, amelyet a vérében hordoz és birtokol ez a zenész. Az instrumentális számokra összpontosítás gondosan óvja a vokális interpretáció sebezhető karakterét is, amely az utóbbi években jellemző Lukatherre. Ezt erősítette meg a While My Guitar Gently Wheeps előadása is, ahol Steve a vokális szólamok egy részét átadta a basszusgitáros Renee Jonesnak, aki bársonyos hangjával kellemesen símogatta a fülünket.

A kétórás varázslat és szerenád Steve Lukatherrel ismét teljesen lenyűgözött és elbűvölt minden igazi zenei gurmand, aki csak válogatott, kiváló előadók zenei műalkotásaival kényezteti lelkét és testét, és akiket az egyedi módon megformált hangzás- és előadói tökéletesség kombinációja jellemez. Steve Lukather tollpihe-könnyedséggel bizonyította be újra, hogy szigorúan a legjobb gitárosok élvonalában marad, akik jelenleg a mi naprendszerünkben mozognak. Minden koncertje olyan élmény, amelyből nem lehet betelni, nemhogy ki lehetne hallgatni, ezért az olyan események, mint Steve Lukather koncertje, magától értetődően hívnak újabb és újabb látogatásra. Reméljük, hogy egy újabb ilyen alkalomra nem kell túl sokáig várnunk.

fotók: Aleš Podbrežnik

Setlista

1. Darkness In My World 2. Hero With Thousand Eyes 3. Extinction Blues 4. Stab in the Back 5. Watching The World 6. Butterfly 7. Band jam 8. Song for Jeff 9. Don’t Say It’s Over 10. Tumescent 11. Eric Valentine drum solo 12. Party In Simon’s Pants 13. While my Guitar Gently Weeps 14. Tears Of My Own Shame 15. Little Wing 16. Can’t Look Back —ráadás I.— 17. Flash In The Pan

Képgaléria

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik