Szerző: Rok Klemše
Helyszín: Štuk, Maribor
A koncert dátuma: 2011. június 2.
Látogatók száma: 200
Mostanában nem túl gyakran fordul elő, hogy olyan banda lépjen fel nálunk, amelyet a színpadaink még nem láttak vendégül. Ami persze nem baj, ha időnként visszatérnek azok, akik megérdemlik. De amikor bejelentik, hogy sok év működés után végre hozzánk is érkezik a Primordial, megdobban a szív. És miért ne dobbanna, hiszen a Primordial az egyik legegyedibb, ha nem a legegyedibb pagan metal banda, már ha egyáltalán be lehet sorolni ebbe a műfajba. Az egyedi zenei nyelv, amely a bandát már 20 éve hajtja, és a zenekar „ideológusának”, Alan Averillnek összetéveszthetetlen jelenléte idén az új lemezen, a Redemption At the Puritan’s Hand-en csúcsosodott ki, ami bizonyítéka annak, hogy a csapat ötletforrása kiapadhatatlan. És éppen az új lemezt népszerűsítő turné hozta el először a Primordialt hozzánk! Kiváló társaságban: a francia Alcest és az amerikai While Heaven Wept oldalán.
Elsőként a hazai folk metal szín egyetlen (komolyabb) képviselője, a Brezno lépett színpadra. A zenekar nemrég elég feltűnő, sőt már-már aggasztó felállásváltozáson ment keresztül. Távozott az énekesnő és fuvolista, Ines Osina, így a Breznónak pótlás(oka)t kellett keresnie. Meg is találták: Sara az énekesnő, Eva a fuvolista, a már egy ideje hegedűssel is megerősített társaság pedig ma oktettként lép fel. Mintha csak erre találták volna ki, a ŠTUK színpada a sokfős csapatnak bőven elég nagy volt, nem kellett összezsúfolódniuk egy szűk színpadon. Az új felállás szolid, sőt jó fényben mutatkozott be, de látszik, hogy még hiányzik némi összeszokottság és összehangoltság a színpadon, bár teljesen érthető, hogy nyolc hangszernél könnyen becsúszik egy-két hiba. A Breznónak tehát kell még néhány koncert, hogy a felfrissült csapat összecsiszolódjon, és egyként kezdjen lélegezni. Lendületből nincs hiány, a színpadon a szokásos energiával játszanak, Sara pedig azt bizonyítja, hogy egy olyan erős énekesnő távozása után is, mint Ines, a Brezno nem veszítette el önmagát. Sőt Sara hangja énekben szinte megkülönböztethetetlen Inesétől. Hogy ez jó vagy rossz, azt a bandára bízom. Remélem, legközelebb a hang is a zenekar kedvében jár, mert most a kísérő vokálok rovására elsősorban Sara hangja ragyogott, a gitárok rovására pedig főleg a hangosra kevert hegedű. Nem kedvezett nekik a korai időpont és a ŠTUK még elég üres terme sem, de a Brezno magabiztosan végigvitte a fellépését, a záró slágerrel, a szökdelős, szikrázó V nebóval.
A következő zenekarral aztán már egészen más vizekre, más világokba és ismeretlen szférákba eveztünk. A színpadon a menetrend szerint percre pontosan ott állt a francia négyes, az Alcest. A zenekar az ötletgazda Neige éber szeme és biztos keze alatt black metalban kezdte zenei útját, majd az első stúdióalbumon a post-metal és a shoegaze vizein próbálkozott, a másodikkal, az Ecailles de Lune-nel pedig szilárdan a meditatív shoegaze vizein horgonyzott le. Neige az Alcest zenei elképzelését gyerekkori emlékeire és egy mesevilágról szőtt álmodozásaira építi, és a zenén keresztül a hallgatót is el akarja vezetni oda. Ez a hatás tényleg sikerül neki: csak be kell csuknod a szemed, és Neige az ismétlődő gitármotívumok, az álmatag (időnként már-már túl érzékeny – és ezt egy nagy Cynic-rajongó írja, hehe) vokálok és a misztikus, éteri hangulat szárnyán kézen fogva elvisz egy másik világba, az álmok, mesék és ártatlan illúziók világába. A színpad csendes kékes fényei csak tovább fokozták a hatást, és úgy tűnt, mintha a zenekarral együtt egy szappanbuborékba zárva lebegnénk azon a vidék felett, amelyet Neige a szövegeiben leír. Nekem személy szerint pár szám után szétfoszlott ez a hatás, mert az Alcest zenéje egyhangúvá és ismétlődővé tud válni; az üzenet tökéletes befogadásához valószínűleg olyan tudatállapotban kellene lennem, amelyben külső zavaró tényezők nélkül szívhatom magamba a zenét, amelyet az Alcest a maga, valóban egyedi módján ad elő. Vagy talán csak a főzenekar iránti várakozás volt ezúttal egyszerűen túl erős. A franciák fellépése mégis mélyen az emlékezetembe vésődött, főleg a Printemps Emeraude és a Les Iris fantasztikus előadása, valamint Winterhalter hihetetlen, változatos, dinamikus és remekül megszólaltatott dobjátéka miatt.
A következő fellépőkkel is új, más zenei világokba hajóztunk. Az amerikai While Heaven Wept sokkal közvetlenebbül közelít a zenéhez, mint az Alcest, mégis egyedi és önálló marad az alkotásban. A While Heaven Wept már két évtizede működik, és simán az amerikai (epic) doom metal öregjei közé sorolható, például a Solitude Aeternus és a Solstice mellett (utóbbiban az énekes/gitáros Tom Phillips is énekelt). A mostani felállás azonban nem sokáig maradt szilárdan a doom metal műfajában, és az még mindig stabil alaphoz progresszív és power metal elemeket kezdett hozzáadni. A zenekarnak így sikerült elég felismerhető és egyedi hangzást kialakítania, ami viszont ebbe a mostani felhozatalba talán nem illett bele tökéletesen. Valószínűleg ezért követte a bandát mindössze húsz-harminc kitartó hívő. Ennek ellenére a While Heaven Wept úgy játszott, mintha teltházas ŠTUK előtt lépne fel: teljes erőből, teljes gőzzel. A zenekar színvonaláról maga a zene beszélt, főleg néhány régebbi gyöngyszem, mint a The Drowning Years és az Of Empires Forlorn, rögtön az elején, zavaró viszont a tagok mozdulatlansága volt, ami úgy nézett ki, mintha magukának játszanának egy zárt próbán. Az egészet azonban megmentette az energikus énekes, Rain Irving, aki rendkívül meggyőző, hatalmas hanggal döbbentett le. A zenekar szinte ünnepélyes hangulata főleg a gyönyörű vokális harmóniáknál elevenedett meg, amelyeket Rain és a billentyűs Michelle teremtett. A zenekar egyébként nagyon jó fellépését csak egy lélekölő, tízperces improvizált jam rontotta el, ami – ahogy Scott gitáros dicsekedett – minden koncertjük különlegessége. Hát jó… Akkor én már inkább a tizenöt perces The Furthest Shore-t hallgattam volna a Vast Oceans Lachrymose albumról.
Aztán végre megtörtént: legördült a Primordial feliratú „backdrop”, a fények kialudtak, és a feszültség drámai várakozásban nőtt az ír banda érkezéséig. Egymás után vették kézbe a hangszereket: Pol MacAmlaigh (basszus), Ciaran MacUiliam (gitár), Simon O’Laoghaire, Michael O’Floinn (gitár), végül az egyedülálló, „corpse-paintbe” öltözött énekes, Alan „Nemtheanga” Averill, kezében egy üveg Jack Daniel’sszel. Alan bejelentette, hogy az Ír Köztársaságból érkeztek, és hogy egyetlen sír sem elég mély, az új remekmű, a Redemption At the Puritan’s Hand nyitódalával, a No Grave Deep Enough-fal pedig elkezdődött az utazás az epikus metal mesterei zenéjének sötét síkságain. Ez csak a Primordialé! A közönség már az első számtól a zenekar hatodik tagjává vált, és lelkesen kísérte a bandát az elejétől egészen a végéig. Mindez a karizmatikus frontember, Nemtheanga érdeme, akiből valami misztikus energia árad, és egy pillanat alatt beszippant a Primordial világába. Averill határozott, mennydörgő hanggal elképesztően adta elő a szövegeket, hol keserűen és világfájdalmasan, hol eltökélten, agresszíven és brutálisan. Ahogy kaméleonként átalakul a kifinomult Alan Averillből (Dr. Jekyll) fehér corpse paintbe öltözött félelmetes óriássá (Mr. Hyde)! A közönséggel való kacérkodással és drámai gesztusokkal, amelyek egy színházi deszkákon sem festenének rosszabbul, Nemtheanga ügyesen irányította a közönséget, több mint sikeresen vonta be a közreműködésbe, és végig „my friends”-nek szólított minket. Bár tény, hogy a színpadi figyelmet teljesen magához ragadja a hihetetlen Averill, mégis igazságtalan volna azt mondani, hogy a Primordial csak ő. Távolról sem, hiszen az epikus aranzsmákért, a eszeveszett hangulatfokozásért elsősorban MacUiliam a felelős, mindezt látszólag egyszerű akkordszerkezetekkel. Ősi, mégis hatalmas, hivalkodó szólók és cicomázás nélkül. Emellett a Primordial nem nélkülözi a szinte „tribal” dobolást sem, ami a banda elemi, pogány természetéért felel, és ez szépen kitűnik főleg az As Rome Burnsben. Hihetetlen volt látni, milyen jól működnek élőben az új album vadonatúj számai, különösen a démonian gonosz Lain With the Wolf, amelynél Alan parancsára az egész terem magasra tartotta a „szarvakat”. A terem energiája folyamatosan, megállás nélkül fokozódott, a csúcspontját pedig olyan klasszikusoknál érte el, mint az Autumn’s Ablaze és a The Coffin Ships, amely előtt Averill kijelentette, hogy soha nem gondolta volna, hogy egy ír banda húsz év fennállás után Szlovéniában énekel majd az ír éhínségről. Túl hamar zúdult a végére az epikus csemege, amitől megremeg a szív, a nihilista, mégis nagyon is valóságos Empire Falls. „Every Empire Will Fall, Every Monument Crumble!” Kifejezetten a ŠTUK-nak a Primordial még eljátszotta a Gods to the Godless-t, a turné során először pedig a Heathen Tribes-t. Vége lett, csend lett, a romba dőlt emlékművek, a civilizáció utolsó maradványai között már csak a hamu izzott. De a Primordial erős és időtlen hangja örök marad! Akárcsak az emlék az első hazai Primordial-koncertről, amelyben csak azt lehet „felróni”, hogy a zenekar teljesen figyelmen kívül hagyta az Imrama és a Storm Before Calm albumot. „So heretics I call to you/Partisans stand as one/Rebels raise your voice/If not then all is lost”!
Fotók: Nina Grad
Setlist
PRIMORDIAL:
1. No Grave Deep Enough
2. Gallows Hymn
3. As Rome Burns
4. Lain With the Wolf
5. Autumn’s Ablaze
6. Bloodied Yet Unbowed
7. The Coffin Ships
8. Death of the Gods
Empire Falls
– ráadás –
9. Gods to the Godless
10. Heathen Tribes
Képgaléria
